A karácsony az év legboldogabb időszaka.

Még ha a karácsonyi előkészületek túlhajszolt, ingerült embereket is szülnek, az ünnep meghozza a várt hatását. A szépen feldíszített fa, a szeretettel megfőzött karácsonyi menü hatására béke, boldogság költözik az emberek lelkébe.

A karácsony a béke ünnepe.

Estére még a legádázabb viták után is magunkba szállunk, megbocsájtunk, szeretünk.

A karácsony a család ünnepe.

Ha egész évben rohantunk, csak a telefont kaptuk fel, azt is sokszor sietve, hogy tudassuk, még élünk, megvagyunk, jól vagyunk, akkor is eljön ez az idő, ahol apák és fiúk, anyák és lányaik, unokák és nagyszülők meghitten körbeülik a fát, gyertyát gyújtanak, énekelnek, beszélgetnek, egymásra figyelnek.

Ó, hogy gyűlölte Éva a karácsonyt!
Idén különösen.

Amúgy sem tartozott a kedvencei közé. Anyja igen fiatalon szülte, a felelősség minden szikrája hiányzott belőle, miközben egy újszülöttet próbált némiképp életben tartani. Maga is gyerek volt még akkor. És viccesnek tartotta, hogy ha már a gyerek karácsonykor jött a világra, legyen Éva a neve.

Éva életében egyszer nem tudott ezen a viccen nevetni. Nyilván más meglátásaik voltak. Vagy lehet, hogy neki nem volt humora.

Amilyen fáradt volt most, nem is tudott elgondolkozni ezen. Egyáltalán semmin nem tudott már gondolkozni.

Üres volt és végtelenül kimerült.

Természetesen ő volt beosztva szentestére. Ki más?! A családosok szóba se jöhettek ilyenkor. A 36 órás műszak már önmagában is elegendő lett volna, de két napja betelefonált a kolléganője, hogy a gyereke lebetegedett, vegye át az ő munkáját. Jobb időzítéssel nem is érkezhetett volna egy gyomorrontás. Azt nem tudta eldönteni, hogy a gyerek valóban beteg volt-e, vagy a kolléganőnek volt szüksége egy extra napra az ünnep előtt, de nem is érdekelte.

Közel 60 órája volt talpon. Időnként néha behunyta kis időre a szemét, de alvásnak nem lehetett ezt nevezni. Bár nem volt kimondottan nyüzsgés az osztályon, hiszen sok beteget hazaküldtek, azért teljes nyugalom sose volt jellemző a helyre.

Éva ült a jelentés felett. A főnöke egy cetlit hagyott csak hátra, személyesen beszélni nem is állt szándékában. Biztosra ment, nehogy Éva nemet tudjon mondani. Nem mintha Éva bármire is nemet mondott valaha is. Ha valakit ugrasztani kellett, nyilvánvalóan ő volt az első a listán, aki szóba jöhetett. A klinika így szívta ki lassanként az életet belőle. Már arra sem emlékezett, mikor volt utoljára fakanál a kezében. Rendelt kajákon élt. Azt is általában hidegen, több részletben sikerült magába tuszkolnia csak. Napot nem látott hosszú ideje. De most már az alvás is luxusszámba ment.

Pedig nem így indult ez az egész. Friss végzősként tele volt lelkesedéssel, tenni akarással, meg akart menteni boldog-boldogtalant.

Jelentkezett is az egyetemre. Tovább akart lépni, még előrébb, még többet segíteni, gyógyítani, menteni.

De ahogy az energiája, úgy a lelkesedése is tovatűnt. Álmokba kapaszkodott már csak, de meggyőződés nélkül.

És tessék, alvás helyett ült egy nyomorult szobában, görnyedt egy jelentés felett. Bezzeg a főnöke a többi nővérrel együtt ünnepelt otthon. Neki egy cetli jutott és az ügyelet.

No meg a jelentés. A cetlin minden érzelmet nélkülözve csak a lényeg állt: határidő: december 25., terjedelem: 5 oldal.

5 oldal? Képtelen volt akár csak egyet is összehozni.

Felnézett az órára, mindjárt éjfél. Bár a főnök csak délután jön majd csak be 25-én, mégis úgy érezte, nyomja, szorítja a lelkét a határidő és a tehetetlenség érzése.

Megrezzent a telefonja. 416 km-re tőle a családja (anyja és a soron következő negyedik mostohaapja) néztek vigyorogva a kamerába.

Mikor mosolygott ő utoljára? Mikor fog újra mosolyogni? Fog még egyáltalán?

Az anyjával nem volt kimondottan felhőtlen a viszonya, de elmondható, hogy jót tett a kapcsolatuknak a távolság.

Azonban nem az anyja, nem a mostohaapja, hanem a kép bal alsó sarka vonzotta mágnesként a tekintetét.

A lelke, ami még megmaradt belőle legalábbis, megmozdult, sőt, sajdult. Minden elképzelhető módon és erővel éreztette, hogy nem halt meg teljesen.

416 km-re volt tőle, mégis sugárzott át a képen keresztül is a szemrehányás az ott látott tekintetből. Abból a hozzá megszólalásig hasonlító zöld szempárból, amit ott hagyott hátra, messze, hogy a lelkét eladva hosszan, éjt-nappallá téve dolgozzon. Hogy legyen miből felnevelnie őt.

Senkije nem volt, nem volt más választása, az anyjára bízta az egyetlen kincsét, a lányát.

És ugyanúgy nem foglalkozott vele napi szinten, ahogy az anyja se vele gyerekként.

Émelygett. Amitől korábban mindig a rosszullét fogta el, végül ugyanazt folytatta. Az anyja örökségét. Az alma nem esik messze a fájától.

Hát itt akarta végezni? Karácsonykor messze tőlük egy határidős jelentéssel?

Minél előbb végez, annál előbb mehet. Már csak ez hajtotta.

A papír fölé hajolt és nekilátott. Gyors volt és hatékony.

Igaz, a terjedelem hagyott némi kivetnivalót maga után. Nem kellett 5 oldal hozzá, hogy megírja. Végzett.
Felmondott - pont. Elintézte tömören, de egyértelműen.

És mivel valóban nem veszett ki belőle minden érzés, odabiggyesztette a végére azért. Mert mégis csak ünnep volt: boldog karácsonyt!


A novella egy karácsonyi kiírásra készült, és a szavak, amelyeket a novella tartalmaz: fakanál, klinika, terjedelem

– Gyere, egyél már egy cseppet, ne rohanj úgy folyton!

– Mennem kell, anya!

– No, ne mondd már nekem, hogy nincs egy perced se! Hisz csak egy kis leves. Meg aztán van még pite is. Almás. A kedvenced.

– Várnak már lent a ház előtt.

– Egyél már, kérlek!

– Nem tudok, most már muszáj rohannom – próbálta meg rövidre zárni Zalán a beszélgetést az anyjával. – Ne haragudj! Kérlek!

– Semmi gond – mondta Margó. A duzzogás a hangjában elég határozottan hallható volt.

– Most megbántottalak – próbálta mégis menteni a menthetetlent a fia.

– Dehogy!

– Na!

Margó a száját rágta, majd kibökte:

– De mindig ez van!

– Micsoda?

– No, menj, hisz most mondtad, hogy sietned kell. Nem is értem, én csak szerettem volna végre beszélni veled két mondatot, mostanában sosem érsz rá. Csak nem bűn, hogy főztem neked? Hogy megsütöttem a kedvencedet is?

– Köszönöm, nagyon kedves vagy!

– Ezt csak úgy mondod, hogy minél előbb elmehess.

– Nem, dehogy! Tényleg így gondolom. Jövök hétvégén megint, rendben?

– Most mit mondjak erre? Hogy nem örülök neki? Hát persze hogy örülök, hát bűn, ha várlak? A húgodnak is mondd meg, hogy jöjjön holnap, ahogy megígérte.

– Hisz tudod, hogy itt lesz.

– Hmm.

– Most mi a baj?

– Semmi.

– Úgy csinálsz, mint aki nem hiszi, hogy eljön.

– Biztos úgy lesz. Ha ő mondja.

– Megkért, adjam át, hogy holnap jön. Bár ma is itt volt már reggel, tegnap is, tegnapelőtt is, ahogy minden nap.

– Jól van! - csattant fel Margó. - Tudom, hogy itt járt. Annyira még nem vagyok szenilis.

– Persze, hogy nem! Senki nem is állította, hogy az lennél.

– Az csak nem bűn, ha jól esik egy kis figyelem?

– Nem, nem az! No, akkor én megyek is.

– De hát alig voltál itt. Ezért kár volt. Ezért az öt percért.

– Nem öt perc volt, te is jól tudod. Megjavítottam a zárat, feltöltöttem a hűtőt, kicseréltem az izzót az előszobában, áttoltam a régi helyükre a szekrényeket ismét, vírusirtót futtattam a gépeden. Most már azzal is lehet megint játszani.

– Hmm.

– Hétvégén, ahogy mondtam, jövök újra. Gondolom, akkor is lesz mit átrendezni.

– Ezt most miért mondod?

– Hetek óta minden alkalommal bútort tologatunk.

– És akkor mi van? Zavar? Tán bűn, hogy most így jobban tetszik?

– Nem, de azt mondtad múlt héten, hogy úgy lesz az igazi, most meg visszacsináltuk.

– Rájöttem, mégis jobb úgy.

– Előtte is úgy volt, akkor esküdöztél, hogy tévedés volt visszafordítani mindent, mégis jobb, ha az asztal a szekrény mellett van közvetlenül.

– De az ágy mellett akkor nem érem el a könyvemet.

– Igen, ezért toltunk ma szépen vissza mindent a helyére. Századjára.

– Tudod, mit? Menj is, nem is akarom hallgatni, hogy itt sírsz, azt hittem, nem bűn, ha megkérlek egy kis segítségre.

– Nem sírok, csak elmondom a tényeket.

– Jól van.

– A tények is úgy szeretnek változni, ahogy a bútorok változtatják a helyüket.

– Már megint meg akarsz bántani.

– Nem akarlak, ne haragudj! No, van még valami? Vagy mehetek?

– Mehetsz, persze! Rohanj csak!

Zalán a bejárati ajtó felé fordult, felöltötte a kabátját. Margó mindeközben fátyolos tekintettel követte minden mozdulatát.

– Csak egy kis levest egyél még, kérlek!

– Ettem már, anya! Két tányérral is, pedig nem is voltam éhes.

– Mindig tele hassal jössz ide. Mintha szándékosan csinálnád. Hogy még kevesebb időt kelljen itt lenned.

– Nem nevezném kevésnek az időt, már lassan öt órája itt bütykölök a házban.

– Rosszul jár az órád biztosan, hiszen még csak most jöttél. És meg se szólaltál egész idő alatt. Hát bűn az, ha én csak kérdézek? Szeretném tudni, hogy vagy.

– Beszélgettünk, nem emlékszel? Csak nehéz a létra tetejéről, vagy cipekedés közben hosszan válaszolni. De ez nem jelenti azt, hogy ne beszélgettünk volna. Nem is lehet itt csendben maradni ennyi időn át.

– Hogy érted ezt?

– Nem érdekes!

– De ezt most miért mondtad?

– Mondtam, hogy hagyjuk!

– Goromba vagy már megint. Apád nem tanított jómodorra?

Zalán leszegte a fejét, erre már nem is szándékozott válaszolni.

– Jól van, nem fogom felemlegetni.

– Köszönöm!

– Csak nehogy rá hasonlíts! Semmirekellő volt mindig is.

– Azt hittem, nem beszélünk róla.

– A férjem volt. Hadd beszéljek róla, amikor akarok. Csak nem bűn, hogy fáj, amiért eltűnt örökre?

– Lehet, nem bírta ő sem... – morogta Zalán inkább csak magának.

– Mit motyogsz az orrod alatt?

– Puszillak.

– Persze, jól van. Kikísérjelek?

– Nem kell, kitalálok, köszönöm!

– Alig várod már, hogy szabadulhass, értem. Rendben, nem kell tovább elviselned, menj, rohanj!

– Szia anya!

Mielőtt az ajtó becsukódott volna Zalán után, Margó még gyorsan utána kiáltott:

– A húgod hívjon ám fel még este!

– Átadom neki. De holnap reggel úgyis itt van megint.

– Hol van az még? – bosszankodott Margó, ahogy az ajtó végérvényesen rázáródott magányos életére ismét.

– Csak nem bűn, hogy az embernek szüksége van a családjára?  

* * * * *
 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma áprilisi számában jelent meg. Témája: Bűn

– Gyere, menjünk, amíg nem esik! Még a végén megfázol itt nekem, fűthetek egész álló nap, hogy a kályha mellett melegedve némi életet leheljek beléd. Elég volt ez tavaly, idén kerüljük el!

Jolán leakasztotta sötétbarna félkabátját a fogasról, nyögve belebújt a cipőbe, ehhez meg kellett támasztania magát a kisszekrény oldalán. A cipőkanál jó szolgálatot tett évek óta.

– Nem leszünk már fiatalabbak, igaz? – megpróbálta némi kacajjal enyhíteni a szúrást, amit e kijelentés kapcsán érzett minden egyes alkalommal. Ettől függetlenül ha nem mondta el ezt a mondatot mint egy mantrát egy nap húszor, hát egyszer sem.

Sok energiát kivett már belőle a cipőfelvétel, így remegő kézzel nyúlt a táskájáért. Bal kezébe fogta, jobbal a kilincs felé nyúlt, háta felett szólt oda Jánosnak.

– Mehetünk?

Hátranézett, látta, bólint az öreg, így elindult előre. Tudta, a férje követi majd.

Cseppet sem zavarta, hogy nem kap választ a mondandójára. Megszokta az évek alatt. János alapvetően is egy csendes természettel megáldott, jó ember volt. Házasságuk alatt folyton Jolán beszélt. Szeretett beszélni. Így aztán János hallgatta, bólintással jelezte, hogy figyelt, néha be-beszúrt egy egy szót, de idővel ezek egyre ritkultak, mígnem egy szép napon Jánosból nem jött elő több hang. Az orvos szerint ezt el kellett fogadni, nem tehettek ellene semmit. Ezért hát Jolán megrázta magát, elfogadta az új helyzetet, beszélgetéseik egyoldalúságát azzal ellensúlyozta, hogy úgy reagált a történésekre, mintha társa legalábbis mindig felelt volna. Tulajdonképpen meg is tette. A szemei többet mondtak száz szónál.

– Jól van, tudom, tudom. Megint zavar a csoszogásom. Majd odafigyelek jobban! Szépen, lassan érünk már csak célt. No, gyerünk, haladjunk!

Bezárta maga mögött a kapuajtót, mélyet szippantott a nyirkos tavaszi levegőből, és a sarki közért felé vette az irányt.

Nem volt messze. Pár percre még így sajgó bokával is. Férje kedvéért minden egyes alkalommal tett egy kis kitérőt, hadd élvezze ő is a levegőt, a tavasz színeit, az ébredő természetet. János szívesen járt ki a kis parkba. Jolán pedig legalább ennyire szívesen kísérte őt el ide majd' minden nap. Lépteik mára már összecsiszolódtak.

– Nézd csak, János, ott a verebed. Jön kuncsorogni. Még jó, hogy elhoztam a morzsákat. Bekészítettem még tegnap este, hogy ma reggel el ne felejtsem. Néha csak úgy kimegy a fejemből minden. Nem leszünk már fiatalabbak.

Beszédét félbeszakította, hogy szembejött velük fiatalkori barátnője. Ő is itt lakott a környéken, régebben sokat jártak össze. Az utóbbi időben azonban egyre távolodott Jolántól.

– Jó reggelt, Boris! Minden rendben a mosógéppel?

– Hogyne! Jött tegnap a Feri, ránézett. Mi járatban? A szokásos?

– Igen, megyünk bevásárolni ma is. Hozzunk valamit?

– Nem, köszönöm, én már voltam. Ma friss marhahúst hoztak, ott akartam lenni nyitásra.

– Jól van, mennünk kell, János nem szereti, amikor leállok másokkal hosszan beszélgetni.

– Hmm.

– Minden rendben?

– Hogyne! Még látjuk egymást!

Jolán picit szaporázni kezdte lépteit, azért ez a tavasz még nem az a kései, jó meleg tavasz volt, amikor megfáradt csontjait ne viselte volna meg a nyirkos idő.

Elértek a közértig. János régi szokásához híven a bolt előtti kispadra ült, így Jolánt nem akadályozta meg abban, hogy kedvére böngésszen a különböző áruk címkéi között.

– Sietek! - ígérte meg gyorsan, ahogy minden nap, majd kosarat ragadott, eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött.

Igyekezett a vásárlással, nem szívesen váratta meg a férfit.

– Megnéztem a marhahúst, amit a Boris ajánlott. Szerintem jó lesz abból nekünk is egy kis levest főzni, mit gondolsz? Tudom, hogy szereted. Neki is fogok, ha hazaértünk. Mehetünk?
Oldalra pillantott. Bólintás volt a jutalma.

– Arra gondoltam – kezdett bele az őt régóta foglalkoztató témába, miközben hazafelé vették az irányt –, hogy nekiállhatnánk végre utazni. Mindig csak beszéltünk róla. Éveken keresztül. Sose volt megfelelő az alkalom. Vagy a gyerekek vagy a pénz miatt. Aztán a betegséged. Szóval mire várunk még?

Úgy érezte, muszáj végigvinnie a gondolatmenetét, s bár tudta, nem fogják félbeszakítani, mégis egy szuszra csúszott ki belőle, mintha egy gát szakadt volna fel annyi év után.

– Igen, tisztában vagyok vele, hogy ahogy régen, most is ezer okunk lenne elhalasztani. De János, oly rég várunk rá, oly régóta tervezzük, mikor, ha nem most? Egy ideje már félretettem egy kis pénzt rá, talán kijön belőle a vonatjegy, ha meghúzzuk a nadrágszíjat, a szállásra is jut. A fényképek lassan megfakulnak, olyan rég néztük ki a helyet, rettentő kíváncsi vagyok rá. Kérlek, menjünk el idén! Kérlek!

Ahogy az várható volt, János szótlanul szedegette a lábait, ám arcán tükröződött, hogy mélyen átrágja magát a kérdéses témán. Előnyökön, hátrányokon, lehetséges kifogásokon.

Jolán, hogy elejét vegye az ellenkezésének, már folytatta a meggyőzést, így észre se vette volna, hogy hazaérkeztek, ha bele nem futnak a házmesterbe, aki a kapu előtt sepregetett.

Azonban ha az asszony már lendületben volt, nem lehetett leállítani. Ha a házmester fültanúja lesz az érvelésének, még jobb, gondolta. Bízott benne, hogy melléáll majd, támogatja ő is a tervét. Hiszen mennyire nagyszerű ötlet ez az egész, nem vitás!

– Jó napot, Lukács Úr! Mondja meg őszintén, ugye, maga is hálás lenne, ha a felesége egy szép napon arra szeretné rávenni, váltsák valóra a régi álmot. Lépjék meg azt a hatalmas lépést, amire egész életükben vártak. Ne csak egy elérhetetlen illúziót kergessenek folyton pár lépéssel lemaradva, az álmok és a valóság váljanak végre eggyé! Tessék, erősítsen meg a hitemben! Az én kedves uram is tudja, hiszen ezt mondogatjuk évek óta. Most mégis olyan csökönyösnek érzem egy ideje. Nem látja be, hogy ez egy nagyszerű ötlet. Mondja meg neki, kérem, hogy igazam van!

Lukács úr lassan pislogott egyet a fekete keretes szemüvege mögött, kezében a seprű már egy ideje megpihent, ahogy képtelen volt levenni a szemét Jolánról.

– Ne szégyellősködjön, mondja meg neki bátran!

Az öreg házmester azonban nem szóltalt meg. Nem tudott. Mint aki kísértetet lát, rezzenéstelen arccal mintha arra várt volna, hogy Jolán egyszer csak felnevet, legyint egyet a karjával és azt mondja: csak vicceltem!

Jolán, aki bár nem látott bele a házmester gondolataiba, valóban felemelte egyszer csak a kezét, és legyintett is egyet. Mégpedig a házmesterre.

Feladta, hogy megértse. Hónapok óta olyan furán viselkedett vele. Körülbelül azonos időben kezdett el ferde szemmel nézni rá, mióta Boris távolodott.

– Ezek az öregek vén korukra mind meghibbannak, vitathatatlan – mondta a férjének. – Nem, ne is mondj semmit! Tudom, miről beszélek. Gyere, menjünk be, még tényleg megfázol itt a végén. Rég kint vagyunk már.

– Csókolom, Jolán néni!

– Szervusz, Kinga. Mi újság? Suliból jössz?

– Igen, ma előbb hazaengedtek minket egy órával, ha sietek a leckémmel, még a végén el tudok menni a barátnőmmel moziba is.

– Menj csak, menj csak! Megérdemled – mondta a kislány hátának, miközben már a lakásajtót nyitotta. – Látod, Jánosom, hogy hasonlít a mi Blankánkra? Mondtam neked vagy nem mondtam? Te meg állítottad, hogy ez a lány sokkal cserfesebb, mint a mienk volt ebben a korban. Nem is értem, miért nem emlékszel, hogy Blanka is képes volt lyukat beszélni az ember hasába, ha igazán beindult.

Kinga a lépcső aljánál torpant meg és fordult vissza.

– Kivel tetszik beszélni? – szegezte a kérdést Jolánnak.

– Hogy mondod?

Na, tessék, még a kulcs is kiesett a kezéből, hogy erre a fruskára figyelt, most majd hajolhat le érte.

– Jolán néni hozzám szólt?

– Dehogy, gyermekem. János bácsinak meséltem épp a mi lányunkról. Megemlítettem neki, hogy eszünkbe juttatod mindig, amikor meglátunk.

– János bácsinak?

– Igen.

Érdekes, gondolta Jolán. Már a gyerek is kezdi. Az a pillantás. Rettentő ismerős volt már neki. Miért? Miért van az, hogy már mindenki ezzel illeti? Mindenki szánakozva néz rá. Kerüli.

– De hát... János bácsi meghalt. Októberben volt a temetése. Nem tetszik emlékezni?

Jolán krétafehér lett.

– Persze, hogy emlékszem – vetette oda már-már morogva.

– Csak mert úgy tetszett beszélni... Mintha...

Jolán szúrós szemekkel várta, mi lesz ennek a vége.

– Mintha itt lenne – adta meg a feleletet Kinga.

Jolán térdére támaszkodva, lassú mozdulattal szedte fel a földről a leejtett kulcsot. Arcán a düh piros nyomott hagyott, időre volt szüksége, mire összeszedi magát. A kulcs jó ürügy volt erre.

– Minden rendben? – Kérdezte Kinga. Tétovázott, nem tudta eldönteni, felszaladjon-e dolgára a lépcsőn, vagy esetleg itt lesz még szükség rá.

– Hát persze!

Jolán már nem nézett Kingára, nem akart ma már senkit sem látni maga körül. Kikészítette ez a nap, pedig még csak nemrég kezdődött. Szeretett volna megszabadulni ettől a kínos helyzettől is itt.

Kinga felelet híján végül nagy nehezen elindult felfelé a lépcsőn.

Jolán felocsúdott révületéből, s amennyire tőle telt, besietett a lakásba. Válla fölött hátraszólt:

– János, ne maradj le folyton! Gyere be, hadd tegyem végre oda a levest!

*  *  *  *  *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg. Témája: Illúzió

– Szeretsz?

– Ühüm.

– Már megint kezded.

– Mi van?

– Megint olyan vagy.

– Milyen? Az istenért!

– Olyan.

– Hagyjál már! Mondd, ha közlendőd van, ne nekem kelljen mindig kitalálnom a gondolataidat.

– Még durva is kezdesz lenni.

– Egyre jobb!

– Durva és figyelmetlen. Ilyen vagy. Egyre többször.

– Tessék, figyelek. Bajod?

– Semmi.

– Jesszus! Tudod, mit? Oké! Ha te mondod...

– Igen.

– Jól van.

– Jól van!

– Lapozhatunk?

– Hát persze! Mit bánom én. Látom, téged ez egyáltalán nem érdekel.

– Micsoda?

– Amit mondok.

– Azaz?

– Nem érdekes.

– Figyelj, kezdesz kiborítani.

– Igen, mindig ezt mondod. Az anyám is megmondta.

– Ebbe most bele se kezdj. Nem lesz jó vége!

– Megmondta, hogy ne kezdjek veled. Mert te egy önző alak vagy, nincs perspektívád, nincsenek céljaid, álmaid, neked minden mindegy, csak a sör meg a pörkölt meglegyen minden este.

– Utoljára szólok, ne!

– Igaza volt, tényleg kibírhatatlan alak vagy, vedd tudomásul. Nem akartam elhinni, de most már látom, érzem.

– Fogd be!

– Fáj az igazság? Undorító vagy. Vágod? Egy utolsó féreg! Kár, hogy csak most láttam meg.

– Mindig ez a vége. Rendben, mi is volt a kérdés?

– Azt mondtam, szeretlek. Mit mondasz erre? Hé! Tedd el azt a kést! Hallod? Még megcsúszik a kezed, és...Á!

– Fogd.

– Á!

– Fel.

– Á!

– Végre.

– Á!

– Nem.

– Á!

– Szeretlek.

– ...

– Na, végre!

* * * 

Fenti írás a Téli irodalmi pályázaton indult és harmadik helyezést érdemelt ki.
A kiírás szerint 200 szóban kellett párbeszédet írni, melyben ennek a két mondatnak feltétlenül el kell hangoznia: 
"Szeretsz?"
"Szeretlek."

Lepillantott a kezében tartott receptre. Kettéhajtotta csendesen, betette a belső zsebébe, hümmögött a bajusza alatt egy „Viszlát!“-ot, majd távozott a vizsgálóból. Az eső szemerkélt már, mire végzett az orvosnál. A fekete felhők beváltották ígéretüket, nem távoztak olyan iramban a város fölül, hogy megúszhatta volna ma este ezt a zuhét, ami minden valószínűség szerint még elkapja, ha nem igyekszik jobban. Tipikus.

Ehhez az orvoshoz se megy többet, morfondírozott, miközben átvágott a téren a villamosmegálló felé. Nyakát behúzta, mert a gallérja alá beszöktek az esőcseppek, október végén pedig már nem kellemesen csiklandozta a bőrét a csapadék, mint még nem olyan régen, a vénasszonyok nyara idején. Fázott. Talán ha igyekszik, a mozgás felmelegíti.

Gondolatai vissza-visszatértek orvosához. Évek óta járt hozzá. Nem mondhatni, hogy rendszeresen, hiszen leszámítva az elmúlt hónapokat alig akadt problémája. Épp ezért volt nyomasztó, hogy az utóbbi időben ennyi panasza akadt.

Kántor doktor elsőre kellemes benyomást tett rá. Szakmai hozzáértését egy percre se jutott volna eszébe megkérdőjelezni. Azonban az elmúlt hetek sorozatos vállrángatása, illetve ahogy a kezét tárta szét abban a minutumban, amint tőle már a menetrendszerinti kérdés elhangzott: mi a baj?

Az orvos nem tudta a feleletet.

Hát akkor hogy sejthette volna ő.

Elvégre ezért tanult a doktor évekig, ezért praktizált, neki kellene a megoldást megtalálnia.

Úgy volt vele, ad még egy utolsó esélyt az orvosnak. Odament hozzá, végigülte az irtózatos sort a váróban, bement, jött a szokásos homlokráncolás, kézszéttárás. Majd a végén a recept.

Ez új volt.

A szél is de feltámadt hirtelen. Szépen, ám egyre biztosabban fordul át az ősz télbe. Jönnek feltartóztathatatlanul a hosszú, sötét éjszakák. A hideg. Mindenki behúzódik a meleg vackába, örül, ha nem kell kimozdulnia. S ő? Vele mi lesz? Ő is marad szépen otthon. A hideg téli estékre a hideg, sötét odújában.

Be kellene váltani a receptet. De vajon hova menjen ezzel a papirossal így?

Elképzelni sem tudta, hol nem néznének rá ferdén, ha ezt egy patikus orra alá dugná.

A villamos nem jött. A tömeg próbált a megálló fedezékében várakozni, összepréselődtek, annyian lettek már. Jenő irtózott attól, hogy idegenek hozzáérjenek, most azonban rezignáltan tűrte, hogy időnként egy könyök az oldalába fúródjon. Nem érezte tőle jól magát, ezt nem mondhatta volna, de most még ez is némi kapcsolatot jelentett a külvilággal, embertársaival, amitől már olyannyira eltávolodott.

Lehet persze a télre fogni, amiért nem járt emberek közé. Azonban ez inkább csak kifogás volt, ő is tudta. Amikor megtehette, akkor is inkább ült a négy fal között. Valahogy az tűnt biztonságosnak. Kint félt. Ki néz rá ferde szemmel, ki lök rajta amúgy is sérült lelkén vagy testén. Az orvoson kívül máshova már nem is merészkedett ki.

A tévét kapcsolta be, ha emberi hangra vágyott, de csak idegesítették a furcsa műsorok, így nem elégítette ki az sem. A szomszédok kopogtatásait addig hagyta figyelmen kívül, míg a végén senki sem törődött már vele.

Az utolsó szoros kapcsolata a kutyájához, Huncuthoz fűzte, de a jószág elhagyta háromnegyed évvel ezelőtt. Úgy döntött, élt eleget már ezen a sárgolyón, elfut messzi, távoli mezőkre. Itt hagyta örökre. Érte még érdemes volt felvenni a kinti cipőt, sétálni egyet a friss levegőn, persze akkor is már kerülte a többi gazdit, de mióta magára maradt teljesen, semmi ilyen irányú kötelezettsége nem maradt már.

A sarkon épp most fordult be szép komótosan a villamos, az emberek mocorogni kezdtek, készülődtek a felszálláshoz. Jenő azon morfondírozott, ha egyből hazamegy, mit kezd a recepttel.

Ám még mindig nem tudta, hova forduljon vele.

Már szinte közönyös tekintettel szemlélte a le-, és felszállók igyekvő hadát, de nem tett egy lépést sem előre. A vezető még kérdőn rá is nézett, ám reakció hiányában csengetett, becsukta az ajtót.

Keresnie kell egy gyógyszertárat. A recepteket mégis csak ott váltják be, nem igaz?

Összehúzta a kabátját, megindult az egyre szürkülő estébe.

Nem is kellett sokat gyalogolnia, két utcával arréb zölden fénylett a neon a patika felett. Belépett, letörölgette homlokáról az esőcseppeket, beállt a sorba. Nem voltak sokan előtte, hamar sorra került.

Odament a pulthoz, lesütött szemmel kotorta elő a kabátjából a papírt. A nő vele szemben automatikusan nyúlt felé, elvette, elolvasta, hogy majd hozza is a gyógyszert, ám igen hamar megállt a mozdulat közepette. Lassan felemelte a fejét, és végre alaposan szemügyre vette az előtte álló idős, görnyedt alakot, Jenőt.

– Mi a panasza, bácsi?

Jenő felnézett, meglepte, miért is kell neki ismét választ adni, mikor az orvosnál ezen már rég túlesett egyszer.

– Ott áll, mire van szükségem – morogta hát.

– Igen, látom – felelt a nő továbbra is végtelen türelemmel, noha Jenő mögött a sor picit már kezdett mozgolódni, de a nő felpillantva mindenkit türelemre intett.

– Az orvos nagy nehezen írta csak ezt fel, miután jobb ötlete nem maradt hosszú hetek próbálkozásai után. Nem ért az se semmihez. Fáj itt, fáj ott, erre csak legyint mindenre. De csak nem múlik a fájdalom. Szorít. Itt belül, érti? Ne húzza itt az időmet! Vagy van valamije vagy nincs. De látom, rossz helyen járok, viszlát!

Jenő már nyúlt volna a receptért, hogy kikapja a nő kezéből, és távozzon. Érezte ő, hogy itt se jár szerencsével, már bánta, hogy nem tartott haza, ahogy az esze diktálta. Miért kellett most ez egyszer az szívére hallgatnia, hogy megpróbálkozzon ezzel az őrült ötlettel. Tudhatta volna, semmi nem jön be neki, sehol nem jár szerencsével, miért épp egy bolond recepttel kelt útra és járt utána annak, ami azon állt.

A nő a pult mögött ekkor csak annyit mondott:

– Álljon itt félre egy pár percre, mindjárt bezárunk úgyis, csak kiszolgálom ezt a pár jóembert, utána megkeresem, mi kell magának.

Jenőnek nem volt jobb ötlete annál, mintsem szót fogadjon. Mi választása lehetett volna? A szorítás így a szégyen után, hogy itt állt emberek között, akiknek a kíváncsi tekintete égette az arcát, egyre jobban kínozta.

Szó se róla, a hölgy tartotta a szavát, amint bezárta az utolsó vevő után az ajtót, odafordult Jenőhöz.

– Nézzük csak – kezdte. Homlokráncolva nézett körbe, nyilvánvalóan kutatott valami használható gyógymód után.

– Hagyja csak, ne fáradjon velem! Az orvos se volt okos ma már megint, mondtam.

– Hm – volt az összes felelet erre. Azzal a nő otthagyta Jenőt.

Kisvártatva visszajött egy dobozzal.

– Vigye ezt haza, meglátja, jót fog tenni! Sőt, tovább megyek, bármibe lefogadom, egy hét múlva hálával fog visszajönni ide, hogy elmondhassa, igazam volt.

Jenő vonakodva, de elfogadta a dobozt.

Kifelé menet belepillantott a tartalmába, mert furcsa érzése támadt. Ennyi lenne? Kap egy furcsa receptet, és megtalálja rá ilyen hamar a gyógymódot? Meg fog gyógyulni tehát hamar? Nagyon szeretett volna hinni a nőnek.

A szeme furcsa dolgon akadt meg ekkor.

– Hát ez?

– A megoldás minden bajára – kacsintott a nő.

– De hiszen ez egy... egy állat. Egy macska.

– Tudom – csillogott mostanra már a patikusnő szeme. – Itt találtam ma reggel, éhes volt, magányos. Gondoltam, hazaviszem, de úgy látom, magánál sokkal jobb dolga lenne.

– Ó, nem, köszönöm! Félreértett. Nekem nincs szükségem macskára. Nem ez állt a recepten, nem olvasta?

– Dehogynem! Olvastam!

– Fogja a dobozát, hagyjon nekem békét! Nekem kutyám volt!

– Volt? És van még?

– Nincs...

– No, látja. Akkor van helye ott ennek a kis cirmosnak.

– Hogy...?

– Vigye haza! Meglátja, megkapja tőle, amit felírtak magának.

Jenő nem talált szavakat.

Sehogy sem értette, hogy fér össze egymással a recept és a macska. De a nő tessékelte is már ki az ajtón. Ő meg nagyon szeretett volna meggyógyulni. Igazán! Szívből!

Gondolta, ad egy esélyt ennek a széles mosolyú nőnek, elvégre csak ért a szakmájához. Ha pedig nem válik be, visszahozza neki a macskát.

Hóna alá fogta a dobozt, becsukta a fedelét, hogy meg ne fázzon a kiscica az úton hazafelé, de gondja volt rá, hogy lélegezni azért még tudjon, majd behúzta maga mögött a gyógyszertár ajtaját.

A patikusnő megértő mosollyal szemlélte a változást, a döntést az öregember arcán. Biztos volt benne, hogy ha látja még az életben, akkor valóban csak a köszönetét jön kifejezni.

Bezárta az ajtót, leoltotta a lámpát, hogy hazasiessen, de előtte még egy pillantást vetett a pulton felejtett receptre, egy szó állt csak rajta: „Boldogság“.

Tetszett neki az orvos így látatlanul is. Mennyire érthette a szakmáját!

*  *  *  *  *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma februári számában jelent meg. Témája: Boldogság

Bő egy éve foglalkozom komolyabban írással. Ténylegesen az írás mellett kutatom még azt is, hogyan lehet jobban írni. Éppen ezért keresem a lehetőségeket, hol lehet állandó kérdéseimre választ találni. Remek lehetőségeket biztosítanak a különböző írókból álló csoportok, fórumok.
Most az egyik ilyen csoportban merült fel az ötlet, miszerint mindenkit körbekérdezgetve ismerjük meg jobban egymást, osszuk meg tapasztalatainkat, hiszen rengeteget lehet egymástól tanulni.

Lássuk hát a kérdéseket!

Havasiné K. Eszter: Miért jó a mese? Szóval, miért pont mesével kezdtél? (Azért kérdezem, mert én is sok mindent írtam már, de a mesék valahogy ott maradtak a gyerekkoromban, nem lenne rá ihletem. De kiváncsi vagyok, akinek van, annak miért van erre ihlete?)

Elég kézenfekvő volt, hogy a mesékhez nyúljak, mivel sokat mesélek a gyerekeimnek. Az évek során akadt a kezembe másoktól ajándékba kapott mesekönyvek sora, amik borzasztóan elkeserítettek, őszintén megmondom. Kiadatásra kerülnek silány művek is. Sokszor motoszkált bennem a gondolat, hogy a fene vinné el, ezeknél csak lehetne jobbat is írni.

De persze mindig könnyebb ezt kijelenteni, mint véghezvinni. Egyszerűen a kíváncsiság vezérelt eleinte, vajon valóban képes vagyok-e erre.

(Itt szögezném le még gyorsan, hogy természetesen van nagyon sok értékes mesénk is idehaza, olvassuk azokat is, így a gyerekeim nem szenvednek hiányt a jó mesékből sem! :-) )

Havasiné K. Eszter: A másik kérdésem, hogy saját magad pötyögöd be a gépbe a készülő műveid, vagy pedig használsz valamilyen segítséget?

Szerencsémre rettenetesen gyorsan gépelek, így bármikor bármit írok, egyből gépre viszem be. Kényelmes, könnyen formázható, tetszés szerint alakítható, s minden egy helyen van. Igaz, rendszeresen kell biztonsági mentéseket is végezni, hogy ne csak egy helyen tároljak mindent, ami fontos.

Diana Landry: Az írásaid során hasznosítod a kreatív írásról tanultakat? A tanfolyam elvégzése után egyszerűbben megy az írás? Igazából az érdekelne, hogy mennyiben, vagy miben segíti a kreatív írás elsajátítása a gyakorlati munkát.

Abszolút hasznosítom a tanultakat! Nehéz arról beszélni, mi a különbség, hiszen előtte nem igazán írtam kifejezetten a nyilvánosságnak szánt írásokat. Rengeteget írtam (gyanúsan grafomán vagyok), de azok az írások a barátaim és köztem születtek meg, eléggé személyesek voltak. El sem tudtam képzelni, hogy mi az, amit megmutatnék másoknak is, ennél zárkózottabb vagyok.

Ilyen alapokkal kerültem el a tanfolyamra. Ott születtek meg az első olyan írások, amik az életemtől függetlenek voltak, azaz teljes mértékben fikciók. Elmondhatom, ott kinyílt egy csap, kiszélesedett a világ is. Van olyan, amikor valami kikívánkozik az emberből, alig várja, hogy végre papírra vesse. Aztán van olyan is, amikor nem jön ez könnyedén. Olyankor remekül lehet alkalmazni a tanfolyamon elsajátítottakat. Olyan ez, mintha a gátakat (amik szerintem minden esetben mi magunk vagyunk) egyszerűen csak felnyitnánk. És akkor jönnek a szavak, mondatok bőségesen.

Diana Landry: Másik kérdésem: A kiadás melyik formáján gondolkodsz? Gondolok itt szerzői vagy magánkiadásra, vagy nagyobb kiadókat keresel meg a műveiddel.

Kiadásban akkor fogok tudni igazán gondolkodni, amikor végre lesz valami konkrétum a kezemben, amit ki lehet adatni.

Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy külföldön élek, s azt tapasztaltam, a magánkiadás teljesen elfogadott út egy könyv kiadására, így korábban teljesen természetes volt számomra is a gondolat, hogy miért is ne járhatnám be ezt az uta magam is, ha eljön az ideje. Ám Magyarországon merevebb a gondolkodás ilyen téren. Sokan hiszik, hogy magánkiadásban csak az jelenik meg, ami nem elég jó egy kiadónak. Remélem, ezen nagyon hamad átlendül a köztudat, ugyanis amennyi negatívumot hallani magánkiadásról odahaza, ugyannyi rémtörténetet is olvas az ember a kiadókkal kapcsolatosan sajnos.

Diana Landry: És ha már így bele lendültem: munka, vagy kikapcsolódás számodra az írás?

Az írás szerelem. Energiákat szabadít fel, amikor valami elkészül, csodálatos érzés. Sajnos mostanában a munkám miatt nagyon kevés a szabadidőm, így szinte nincs is olyan, hogy azért írok, mert nagyon ráérnék. Tehát vannak – ha úgy tetszik – kitűzött feladatok. A saját honlapomra kikerülő novellákon túl írok a Minerva Capitoliuma online újságba havi rendszerességgel, valamint vendég író vagyok a Régiségeknek blogon. Kata (Hegyesi-Kovács Katalin) honlapján heti rendszerességgel megjelenő képrőlírós játékában is sokszor részt vettem. Ezek mind olyan lehetőségek, amelyek egyáltalán nem kötelezőek, mégis szeretek élni velük. Az író attól lesz író, ha ír. Ez is egy szakma, amit gyakorolni kell. Nem titkolt célom, hogy elkészüljön a regényem, de jelen pillanatban egy kis ideig még nem alkalmas az idő arra, hogy elmélyedhessek ebben a nagy méretű folyamatban. Addig azonban edzésben kell maradni, tehát amikor és ahol csak tudok, írok.

Sylvia River: Melyik típus vagy? Megvan a történet, szinte az első betűtől az utolsóig és csak leírod, vagy kezdő és végpont van, a többi alakul; esetleg elindulsz valahonnan, és a történet majd "elmeséli magát"?

Rengetegszer fordul elő velem, hogy pusztán egy mondat, sőt néha csupán csak egy fél van meg a fejemben, amihez kerekítem a történetet. Sok esetben magam sem tudom, hogy fog végződni. Nekiülök és kíváncsian várom, hova fejlődik a cselekmény.

Sylvia River: Mi volt az eddigi legnagyobb kihívásod az írással kapcsolatban (olyasmire gondolok, ami először megoldhatatlannak tűnt, aztán a legnagyobb sikerélményed lett)?

Talán az, amikor a legnagyobb magánéleti őrület közepette határidőre meg kellett írjam a készülő közösségi könyvünk első fejezetét. Két napom volt rá a végén. Én lepődtem meg a legjobban, mennyit lehet írni két nap alatt, ha az ember koncentráltan csak ezzel foglalkozik. Amikor elkészült végül, akkor született meg bennem a konkrét gondolat, hogy valóban szép és jó dolog a novellaírás, de lehet, hogy venni kéne egy nagy lélegzetet, ugrani egy hatalmasat és nekikezdeni egy saját regénynek.

Hegyesi-Kovács Katalin: Németül is tervezel írni?

Nem. Imádom a nyelveket, tanítok többet is, tanulok egy újabbat, de a legkedvesebb és legszebb nyelv számomra a magyar. El nem tudom képzelni, hogy ne ezen szólaljon meg bennem egy-egy történet. Az tervben van, hogy idegen nyelven is megjelenjen esetleg – fordítás útján, de megírni mindenképp magyarul fogom, bármi lesz is.

Hegyesi-Kovács  Katalin: Hogyan definiálnád magadnak az írói sikert? (Megjelent könyv, eladott példányszám, gratuláló sorok, irodalmi díj vagy...?)

Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Irodalmi díj célbavétele meg sem fordul a fejemben (egyelőre legalábbis). Nem írok olyan témákról, olyan stílusban, ami erre érdemes lenne. Az én műfajom, úgy vélem, a szórakoztatás vagy az elgondolkodtatás. Persze ha már megjelent volna saját könyvem (az Univerzum c. novelláskötetben épp nemrégiben jelent meg egy novellám), irtózatosan büszke lennék, de nem nevezném magamnak csak ettől sikeresnek. De egy bizonyos eladott példányszám már mutatná valóban, hogy az ember valamit jól csinált. Mégis azt hiszem, az az igazi siker számomra, hogyha írok valamit, az olvasóra talál, és nyomot is hagy benne. A gratulációnak minden körülmények között örül az ember, el nem tudom képzelni, hogy van olyan, amikor nem. De amikor olyan visszajelzés érkezik, hogy elérte az írás azt a hatást, amire született, az én szememben az a siker. Ha sok-sok embernél éri mindezt el, az meg már a megvalósult álom :-)

Klinkovics Márta Xénia: Min dolgozol mostanában, és milyen terveid vannak a közeli jövőre.

Nagyon közeli jövő terve már az írás nagyobb terjedelemben. Igazából ezt készítem elő. Van egy nagyobb projekt az életemben, ami a másik nagy szerelemmel, a munkámmal kapcsolatos. Annak szeretnék pontot tenni végre a végére, hogy ugyanilyen intenzítással, mint ahogy az készül, végre a regényemre koncentrálhassak. Picit ritkultak manapság a novellák is. Ennek egyszerű oka van: a regény alapja már kirajzolódott a fejemben, nem hagynak nyugodni a karakterek. Nincs már benne annyira a szívem más - még ha csak rövidebb történetben is, mint a regény cselekményében.

Klinkovics Márta Xénia: Milyen munkamódszerrel dolgozol, mert látom, hogy nagyon termékeny vagy.

A munkamódszerem, ha lehet ilyenről beszélni ilyen rapszodikus megjelenéseknél: ha meg kell írni valamit, egyszerűben bele kell kezdeni, akkor az el is tud készülni. Ha nem kezdek bele, akkor megvan az esély arra, hogy semmiből nem lesz semmi.

Nora Roberts mondása magában foglalja szerintem a lényeget:

„The most important thing in writing is to have written. I can always fix a bad page. I can't fix a blank one.“

(Ez ennyit tesz nagyjából: Az írásban a legfontosabb, hogy megírjuk. Mindig lehet javítani egy rossz oldalt. Egy üres oldalt azonban nem lehet javítani.)

Klinkovics Márta Xénia: Vállaltál-e újabb fejezetet a közösségi regényünkben (Idegenek, készülőben, Vidi Rita gondozásában), avagy várod, hogy egyszer csak elkészül? :)

Nagyon várom a közösségi regényünk elkészültét, mert nagyon szerettem írni, ám mivel a műfaj (fantasy) picit távol áll tőlem, nem vállaltam be abból többet. Számomra ennek a regénynek nagyon nagy feladata volt akkor, amikor írtam, rengeteget kaptam tőle, de a hangsúly jelen pillanatban valami újon van nálam. Ellenben ha készül majd idővel egy következő, biztosan az elsők között fogok jelentkezni arra is.

Bogár Erika: Az Internet sokat segít, hogy az írással foglalkozók "találkozzanak", akár úgy is, hogy a világ másik végén vannak. Van lehetőséged írótársakkal személyesen találkozni, tagja vagy esetleg nem virtuális íróklubnak, ahol rendszersen vagy rendszertelenül tudtok személyesen beszélni az írásról?

Az internet remek felület arra, hogy áthidalja a távolságot. Íróknál nem okoz gondot, hogy a kapocsolatot írásban tartsák szerencsére. Rengeteget tanultam már abból, hogy tagja vagyok írós csoportoknak. A világ különböző tájain élő írók blogjait követem rendszeresen. Külön öröm számomra, hogy több ízben is nyílt már lehetőségem arra, amikor odahaza jártam, hogy egy-két írótárssal találkozzam. A személyes találkozásnál jobbat kapcsolatépítésre azért még nem találtak ki :-) S bár valóban ez a legjobb, mégis a legritkább, hiszen a távolság miatt nem egyszerű ezeket a találkozókat nyélbe ütni. Azonban volt több ízben is már olyan, hogy egy csoporttalálkozóra Skype-on kapcsolódtam be, hogy ne kelljen lemondani az élményről nekem sem.

Nádasi Krisz: Beszélj a leendő könyvedről!

A leendő könyvemről egyelőre babonából nem szeretnék elárulni sokat. Ami ebben a stádiumban megosztható, hogy már nagyon élnek a szereplők a fejemben, nagyjából megvannak a helyszínek, ahol a cselekmény játszódik, van cselekményvázlat, de igazán nagyon részletesen nem dolgoztam ki mindent, hogy maradjon még érdekesség számomra is benne, hívjon magához, legyek annyira kíváncsi rá, hogy megírjam a történetet. Egyelőre ezzel nincs probléma. :-)

Nádasi Krisz: Ossz meg a többiekkel pontosan egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot.

Külföldi íróknál gyakran látom, hogy amikor az olvasóikkal tartják a kapcsolatot, nem szorítkoznak arra, hogy kifejezetten csak az írásaikról beszéljenek velük. Kialakítanak egy sokkal személyesebb viszonyt, amitől megnő az olvasókban a bizalom, kialakul a szimpátia az ember iránt, aki maga az író, így aztán a könyveket is biztosan szívesebben vásárolják meg tőlük, amikor azok megjelennek.

Nádasi Krisz: És mondj egy tippet, mivel lehet legyőzni a HALOGATÁS rémét!

A halogást legyőzni talán legegyszerűbben úgy lehet, hogy az ember nekiáll és csinálja, amit épp nagyon kell. Nálam az utóbbi idők bevált receptje, amikor már sok minden van körülöttem és a fejemben is, hogy fogok egy füzetet. Abba írok bele mindent. De tényleg mindent, hogy ne vesszen el semmi. Kezdve a napi elintézendő dolgaimtól a munkámon át egészen az írással kapcsolatos néha félmondatokig. Nekem ez vált be, mert így egy helyen kell mindent keresnem, jól átlátható (akármennyire is furcsa, hiszen ömlesztve van minden), és biztosan nem felejtek el semmit. Valamint látványosan lehet kihúzni a teendők listájáról a már elintézett dolgokat, látszik a haladás, ami mindig egy újabb löketet ad. Persze megvan a másik oldala is: mindig látszik, még mennyi minden van, ami a figyelmemet kéri. Ezért nálam automatikus, hogy ez a füzet szinte állandóan előttem van, ez biztat arra, hogy haladjak, haladjak előre!

Nagyon szépen köszönöm a kérdéseiteket, lányok!

Nádasi Krisz nemrégiben egy karácsonyi kisregény-író pályázatot hirdetett, melynek nyertes munkái találhatóak ebben a kötetben.

Krisz számomra egy igazán inspiráló író. Ő az, aki szenvedéllyel ír, amikor pedig nem ír, ugyanilyen szenvedéllyel ássa bele magát a témába: kutatja, hogyan is lehetne még többet, még jobban írni. Tapasztalatairól, élményeiről blogot vezet (amely ITT található), hogy ezeket másokkal is megossza.

Épp ezért nagy megtiszteltetés, hogy beszélgethettem vele a kötet kapcsán.

Folytatás? Van-e tervben a jövőben hasonló kezdeményezés?

Meg kéne már csináltatnia az ablakot. Szörnyű, ahogy húz be a hideg állandóan. A kopár fák látványát kísérte még ez a jeges szél is, nem is lehetett volna remekebb az estéje.

Antal letette maga mellé a szemüvegét, ugyanis érezte, vesztésre áll a feladattal szemben, amire koncentrálnia kellene.

Holnap van az utolsó nap, még le kellene adnia ezt az anyagot, jó lenne készülnie, de nem ment. Meg volt győződve arról, hiába minden erőfeszítés, másnap a kutya nem fog figyelni rá az órán. Szünet előtti utolsó nap. De ha ez nem lenne elég, akkor a hó, melyet megjósoltak, olyan hatással lesz az izgága kamaszokra, amit ő a szépirodalommal soha nem tudott és – gyanús – soha nem is fog elérni.

Pedig ez a vers az egyik kedvence. Már a címe is szívet melengető: Lélektől lélekig. Tóth Árpád gyönyörű megfogalmazásaival időről-időre eljátszott gondolatban. Még ifjúkorában memorizálta, s nem unta meg azóta sem.

Ám legtöbbször egyedül maradt ezzel a rajongással.

A mai fiatalokat nem érdekelte már a vers. Beültek az óráira, mert kötelező volt. Jobb napokon visszafogottan, rosszabbakon pedig látványosan unatkoztak. Kipróbált ő már mindenféle módszert, hogy is hozhatná közelebb a diákokhoz a verseket, de azok kimentek a divatból igencsak régen. S az örök próbálkozás, hogy ez ellen küzjön, lassan őt is felemészette. Fiatalos lelkesedése, a tűz, amellyel oly szívesen adta át a tudást, lassacsakán csak megkopott.

Már maga sem emlékezett a pontos időre, amikor végleg elvesztették egymást: a tűz és ő.

Most csak azt érezte, nagy kár, hogy ez bekövetkezett.

Becsukta a füzetet. Bár ma nem hozott eredményt az este, mégse érezte, hogy felkészületlenül állna másnap az osztály elé. Nem! Hiszen évek óta élt benne a vers minden sora, a hozzátartozó tanári magyarázatokkal egyetemben.

Felkészületlenségről szó se volt. Érdeklődés hiányáról a diákok részéről már annál inkább.

Megfogadta gyerekként, hogy soha nem szól egy rossz szót se az utána következő generációkról. S bár mostanában egyre többször esett ez nehezére, mégis tartotta magát ehhez az elvhez.

Mostanáig. De már feszítette belülről a sok ki nem mondott panasz. Az értetlenség, hova halad így a világ.

Időről időre megállt körbenézni, és csak azt látta, ahogy lehajtott fejek borulnak egyre okosabb és apróbb kütyükre, s ezzel egyenesen arányban nőtt az érdektelenség, az érzéketlenség, az értéktelen világba való rohanás.

Minden pótolható, lecserélhető, feledhető. Mit tudnának tenni szimpla versek ezzel szemben?

A válasz erre a kérdésre, bármennyire is szorította a szívét, félresöpörhetetlen volt: semmit.

Antal kihegyezte még, majd szépen elrendezgette a ceruzákat, becsukta az irodalomkönyv már kissé viseltes fedelét, kézfejével végigsimított még rajta búcsúzóul mielőtt leoltotta volna a lámpát, s nyugovóra tért.

Sokáig nem jött még álom a szemére, nem volt csoda hát, hogy hajnalban aztán az ébresztőóra éles hangja szinte széthasította a fejét. Engedélyezett még magának pár perc csendet önmagával. A reggel még nem bejáratott elméje csendesen szemlélte ilyenkor önnön magát. Nem harcolt, nem kételkedett, nem zsörtölődött, csak békésen figyelt.

Összekészülődött, elbaktatott az iskola épületéig. Odabiccentett a portásnak, hangos szuszogások kíséretében felért a harmadik emeletre, belépett az osztályterembe, megcélozta az asztalt, s lerogyott a székbe. Hiába, küszöbön álló nyugdíját éreztette vele a kora, ahogy napról napra egyre nehezebben bírkózott meg a lépcsők sokaságával.

Még volt pár perce.

A diákok is szállingózni kezdek befelé a terembe, ahogy az első hópelyhek odakint. Az ablak kristálytiszta üvege remekül engedte láttatni ezt. Lám, a jóslat igen hamar beteljesedhet így. Nem lesz itt figyelem.

Becsengettek.

Antal megköszörülte a torkát, nekikezdett az órának.

- Jó reggelt! Nos, reménykedhetem benne, hogy az utolsó napon még elrabolhatom pár percre a figyelmüket?

Megállt egy pillanatra. Maga sem hitte, hogy választ kap a kérdésére, de az illem úgy diktálta, legalább várjon ki pár másodpercet, mielőtt belelendülne az anyagba.

- Nos, tehát, lássuk csak. Kérem, nyissák ki a könyvet a 153. oldalon!

Feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson, amikor felolvassa a verset. Torokköszörüléssel készült rá, ám mielőtt elmondhatta volna az első szavakat, felpillantott.

28 szempár nézett rá. Rá. Természetesen. Nem a könyvre, nem a versre. Nem, ahova kérte volna még véletlenül sem.

Rosszabb lesz ez a nap, mint számított rá.

- Igen? Probléma?

- Semmi! - hangzott több irányból is a nem túl meggyőző válasz.

- Rendben, akkor volna esetleg jelentkező felolvasni a verset? Senki? Maradjunk a jól bevett szokásunknál, és olvassam fel én, igaz?

Ekkor Szabó a második sorban jobb oldalon belecsapott háromszor a tenyerébe, s tiszta baritonján énekelni kezdett. Egy taktust tán csak egyedül, mert az osztály azon nyomban követte is példáját.

Antal meghökkent.

Sok mindenre számított, erre azonban legmerészebb álmaiban sem.

A 28 szempár valóban őt leste, ahonban a mögöttük megbúvó érdeklődés más volt, mint aminek első pillantára hitte.

Nem gúnyos, nem üveges, ne adj' Isten lelketlen.

Fiatalos csíntalanság sütött belőlük. Csibész tekintet volt az mind. Nem is maradt hatás nélkül. A szemek, a dal...

Az érzés szétfolyt Antalban, s rég nem tapasztalt melegség járta át. Zord hidegben, fagyban a forróság váratlan jelenléte az egész reggelt aranyfénnyel itatta át.

- … boldog szülinapot, kedves Tanár úr, boldog szülinapot!

Elcsendesedtek oly váratlanul, ahogy belekezdtek a dalba. Antal szemüvege páráján keresztül próbálta uralni a helyzetet, ám alul maradt a küzdelemben, könnyek gyűltek a szemébe.

- Nohát! Ez igazán kellemes meglepetés! Nem is számíottam erre. Tényleg!

Mit is mondhatna még? Mondani kellene, de a szavak, amelyek évekig barátai voltak, elhagyták hirtelen.

- Köszönöm – jutott eszébe még idejében, hogy ne tűnjék illetlennek, holott csak az elérzékenyülés volt, ami hálája kifejezésének előtte gátat szabott.

- Isten éltesse a Tanár urat! - kurjantotta Ferenci a hátsó padból.

- Halkabban, nem kell mindjárt az egész épületet riasztania, fiam! - dorgálta meg a fiút, de csak amolyan félkomolyan. Egyelőre öröme minden más érzelmet elhomályosított.

Az osztály kuncogott.

Antal a szemüvegét tisztogatta, időt próbált nyerni, hogy hangja ismét a megszokott módon engedelmeskedjen neki.

- Honnan tudták meg? Mindegy, nem érdekes! Ez igazán nagy meglepetés volt. Köszönöm! Szívből köszönöm még egyszer! Nem is tudom, mit mondjak most. Mivel hálálhatnám meg a figyelmességet?

- Csak mondja el a verset, Tanár úr!

- Melyikre gondol, fiam?

- A kedvencére – ezt már Egressy kiabálta be, beszélhet ezeknek az ember normális hangerőről a tanárórán.

- Rendben! Kész örömest!

Ahogy azt kell, torokköszörülésbe fogott, ám még mielőtt belekezdett volna, feltette a kérdést:

- S nem fogják unni?

- Dehogy! A Tanár úr előadásában? Soha! - a hízelgést természetesen azért a lányokra bízták a többiek, de ez nem számított.

Valami megváltozott odabent. Olvadt a jég, s Antal szívében december kellős közepén, a hóvihar árnyékában felragyogott a nap, s a rég elfeledett tűz pedig pislákolva életre kelt.

*  *  *  *  * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma decemb eri számában jelent meg. Témája: Lélek

– Utolsó figyelmeztetés! Ismétlem, utolsó figyelmeztetés! Kérjük a BA 1752-es járat utasait fáradjanak a 6-os kapuhoz! A BA 1752-es járat utasait kérjük a 6-os kapuhoz!

– Hopp! Pardon! Elnézést! Vigyáztam! – sorolta az összes szókincsében fellelhető szót a bocsánatkérésre István, melyeket hellyel-közzel még komolyan is gondolt. Valóban sajnálta, hogy aktatáskája elsodorta a szemüveges nénike zörgős zacskóját, melyet az igen elővigyázatlanul a bőröndjének támasztott, de a sajnálatnál azért erőteljesebben bosszantotta az eset. Ugyanis ez, meg a bőgő gyerek a babakocsiban mind csak feltartották, ő pedig sietett. Utolsó figyelmeztetés?! Hmm. Vajon az utolsó után mennyi jön még, morfondírozott magában, miközben elsasszézott egy újabb bőröndépítmény mellett. Ezúttal sikerrel járt a tornamutatvány, minden a helyén maradt. Mármint a bőröndök közül. A szíve azonban ki akart ugrani a mellkasából. Ugyanis nem volt formában. Edzeni kellene eljárnia, tudta már jó ideje, csak épp nem volt ideje rá. Arra sem. Majd feljegyzi a többi teendő közé, ha eljut oda, hogy végre leüljön és előkapja a jegyzeteit. Most azonban rá kellett kapcsolnia, mert az idő vészesen fogyott. Akármennyire is szeretett volna hinni a csodákban, valójában nem gondolta, hogy a gép megvárja, ha még többet késik.

A szalagokat tartó oszlop iszonyat csattanással ért földet, ahogy a kanyart elvétette. Otthagyta. Mellényzsebéből előkapta a jegyét, nyújtotta a pult mögött a hölgynek, aki rosszallóan állta a tekintetét.

– Ööö... – itt kifulladt a hangja. Ennyire futotta a kommunikációból. A hölgy ábrázatát elnézve azonban nem igazán volt itt szükség a szavakra. Fejével a ledőlt oszlop felé bökött, vastagon megrajzolt szemöldökét lassan húzta fel, melynél jobban ki sem tudta volna fejezni Istvánról alkotott véleményét.

– Igen?

– Az oszlopot, legyen szíves!

– Azonnal, de rohanok, megtenné, hogy addig is elkezdi...

– Várok!

A fenébe is, szitkozódott magában István, majd visszalépett pár lépést, hogy helyreigazítsa a földön heverő tárgyat. Kissé erőteljesebben sikerült talpra állítania, hiszen benne volt a mozdulatban minden frusztrációja.

Idegesen dobolt az ujjaival a pulton, mikor újra ott állt a jegyével a kezében a hölgy előtt. Valószínűleg nem pályázott az év munkatársa díjra, ugyanis nem kapkodta el a dolgot. Mikor végzett, csak annyit mondott Istvánnak:

– Igyekezzen, már csak magára várnak.

– Köszönöm a kedvességét! - búcsúzott epésen István, de a munka hőse halálosan nyugodt maradt, nem látszott rajta semmi, ami arra utalt volna, egyáltalán meghallotta, vagy meg akarta volna hallani István félmondatát. Máskor István biztosan dühöngött volna jócskán, rosszabb napokon leállt volna elmagyarázni a nőnek, hogy mi is a feladata egy ügyfelekkel foglalkozó szakmában, ebből már disszertációt is írhatott volna akár, miután saját ügyfelei naponta vetették alá kiképzésnek. Most azonban már csak a hatos számot látta maga előtt. Természetesen nem volt hozzá kegyes a sors, majdnem a legutolsó kapu volt, így ismét kapkodhatta lábait.

Az utolsó pár méteren már intett neki a légiutaskísérő, hogy a busz zárná az ajtókat és indulna, ha történetesen nem hátráltatná őket. Úgyhogy újabb futásra kárhoztatta petyhüdt testét.

Siker! A buszt elérte, ajtók záródtak, utasok zötykölődve a repülőgép felé tartottak.

Nem igazán reménykedett benne, hogy még a felszállás előtt elő tudja kapni a gépét, lévén kevés idő maradt bármire is – neki köszönhetően. De ez csak fokozta rosszkedvét.

Az egész tárgyalás nem úgy alakult, mint eltervezte. Pedig azt hitte, sima ügy lesz. Főnökének ezt bizonygatta múlt héten is még, felesleges vele tartania, kézben tart ő mindent egymaga. Bizonyított már a cégnél eleget, most ez csak egy édes kis semmiség lesz, hab a tortán. Nem, semmiképp nem gond, hogy karácsony este kell hazarepülnie. Ugyan, hisz ez csak természetes, hogy a család megérti. Persze, menjen csak Főnök Úr, ruccanjon le a hétvégi házába a hó, az ünnepek elől, ahogy azt az elmúlt években is tette.

Miközben a légiutaskísérő elől bohóckodott a gép orrában, más szóval a túlélésről tartott bemutatót veszély vagy baleset esetén, addig István gondolatai messzire kalandoztak.

Olyan jól indult pedig minden. Barátságos kézfogás után semmiségekről beszélgettek, míg a titkárnő az italokat fel nem szolgálta, majd egyből a tárgyra tértek. Tudta jól ideérkezése előtt is, hogy tárgyalópartnere híres arról, felkészülten érkezik mindenhova, igyekszik a cége érdekeit mindig szem előtt tartani, de legfőképp semmiképp sem hagyja magát sarokba szorítani. Ez utóbbival nem is készült hát. De a számok pontos ismerete mindig is a birtokában volt. Nem is értette, hol siklott félre a dolog. Hiszen még az irodába indulás előtt is átnézte a szállodában az adatokat.

Jaj, de be akarta már kapcsolni a gépet. Azon volt minden tudomány. A tárgyalás elhúzódott, alkalma sem volt már sehol beüzemelni a laptopot.

– Kérjük, kapcsolják be öveiket!

Katt! Megtörtént. Újabb ujjdobolás, melyhez már lábdobogás is járult. Egész teste fel volt töltve adrenalinnal és feszültséggel. Mely csak fokozódott, amikor az övek becsatolását nem követte egyből, de legalábbis igen hamar a gép zúgása, a hatalmas jármű bálnaszerű megmozdulása álló helyzetből.

Merthogy nem történt semmi.

Semmi, de semmi.

A gép a táskájában mellette szinte hívta, követelte, hogy minél előbb érintse meg, de a cigaretta a zsebében konkrétan égette az oldalát. Vagyis ő égette volna a cigarettát. Amúgy nem dohányzott. Néha elszívott egy-egy szálat vacsorák alkalmával, de most valóban szüksége volt a füst tüdejére mért károsító hatásával egyetemben a megnyugtató érzésre, melyet nem lelt percek óta. Mit percek, órák, sőt, ha jobban belegondolt, hónapok óta. Amióta a cégnél dolgozott, nem nélkülözhette a fullasztó érzést.

Na, ha eddig nem volt rémesen rossz a kedve, itt bizonyosan elvette volna a kedvét a ráeszmélés.

Mi van már? Miért nem indulnak végre?

Mit tegyen? Próbálkozzon meg, vegye elő a gépet? Végülis amíg nem emelkednek, addig nem zavar semmilyen rendszert, nem igaz?

Körbenézett. Sokan nem voltak az utastérben, az első osztályon meg még annyian sem. Végtére is a karácsonyt senki nem akarja a levegőben tölteni. Aki mégis utazni volt kénytelen ebben a szokatlan órában, mind belenyugodva várta a felszállást. Még ha az váratott is magára nem keveset.

Leszámítva a kisgyerekes családot, ahol apuka veszekedett anyukával, amiért a gyereket nem tudták elhallgattatni közös erővel sem. Szerencsére a gép végében kaptak helyet, így a gyereksírás már csak elhalkulva érkezett meg előre, hozzá.

Úgy ítélte meg, az idő pont megfelelő ahhoz, hogy a gépért nyúljon.

Mikor épp kicsomagolta, keze már közvetlenül a bekapcsológomb felé tartott, a légiutaskísérő kedvesen, ám igen határozottan figyelmeztette, tegye el.

– Mindjárt indulunk – tette hozzá, és eltűnt a függöny mögött.

István majd' felrobbant. Hiszen olyan közel volt a célhoz. Már majdnem elmerülhetett az excel tábláiban, erre ez a kis fruska, mert igen fiatal leányzó benyomását keltette, megakadályozta benne.

Rendelt egy konyakot. Biztos, ami biztos. Hisz úgyis ünnep van, meg már késő délután is, nem érheti szó a ház elejét.

Azon morfondírozott, kettőt kérni indulás előtt vajon milyen színben tűntetné őt fel. És ha rosszban, számít-e, ki mit gondol itt róla. A konyak kellemesen ömlött szét a torkán lefolyva a testében, kicsit engedett is a nyomás a belsejéből, de a hangsúly még mindig azon volt, kicsit engedett csak.

Mielőtt azonban kezével odainthette volna a nőt és vele együtt a tálcát, gyanússá vált, hogy tálca nincs nála, arcvonásai keménységről árulkodtak.

– Hölgyeim és uraim – kezdte, mire a gép fedélzete elcsendesedett, minden szempár rászegeződött. – A vihar nem hagy alább, így nem kaptuk meg a felszállási engedélyt a toronyból. Szíves türelmüket kérjük.

Ismét elnyelte őt ezután a függöny.

Nagyszerű, én meg rohantam, gondolta István, és először nem jutott eszébe a számítógépe. Nekiállt sajnálni magát. A vádliját is meghúzta, ahogy a taxiból kipattant, a tüdejét még mindig érezte, most meg kiderült, hogy mindezt a semmiért. Hiszen el sem indulnak időben.

Persze, világos, neki is feltűnt a vihar. Bár nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki. Esett az eső, nagy ügy. Ő ebből semmit nem érzékelt. Jobban mondva bőrig ázott, míg a taxit leintette, de volt neki ennél nagyobb gondja is ma, így nem foglalkozott ezzel.

Kitekintett az ablakon. Sokat nem lehetett látni. Az eső kitartóan és igen erőteljesen szakadt le az égből, elsötétítve a késő délutáni szürkületet. Még nem kellett volna sötétednie az égboltnak, most mégis kétség kívül teljesen fekete volt odakint minden. A villámlás erős kontrasztot vitt bele ebbe a hangosan dübörgő, fekete esőbe.

Nem sok idő telt el, s máris dörgött egy hatalmasat az ég. Huh, ez nincs messze, gondolta István, aki már csak a kinti elemekre szegezte minden figyelmét.

Ha ez így megy tovább, nem fog egyhamar felszállni ez a gép.

Ha pedig nem száll fel a gép, nem ér haza időben.

Ha nem ér haza időben, vége a házasságának.

A gondolat, amit idáig mélyen eltemetett magában, felütötte fejét, nem tágított mellőle. Szentül megfogadta indulás előtt Kingának, a feleségének, ha törik, ha szakad, időben hazaér az ünnepre. Nos, eléggé úgy tűnt, hogy valóban szakadt. Az eső elmosni látszott minden szándékot.

A gondok akkor kezdődtek a házasságában, amikor új munkahelye egyre többet követelt tőle. S nem csak hosszú munkaórákat. Sokszor hiába hagyta el az irodát, az átélt stresszt vitte magával haza is. Ingerültebben szólt a gyerekre, türelmetlen volt a feleségével. Fáradt, kedvetlen volt hétvégén, mert szombaton még nem heverte ki az egész hetes stresszt, vasárnap pedig már nyomasztotta a temérdek feladat, ami az íróasztalán várta hétfőn kora reggeltől.

Próbálkoztak párterápiával, szabadsággal, ahol tilos volt elővennie a laptopot, de még a telefont is, hogy folytonosan az e-mailjeit ellenőrizze. Majd' beleőrült. Minden volt, csak épp üdítő nem az a pár nap a tengerparton. Nem arra született, hogy egész nap a homokban heverjen. Az ő világa a tárgyalóterem volt. Ott érezte elemében magát. Peckesen járkált egy-egy megbeszélés során tartott kiselőadása alatt, élvezte, ahogy fentről nézhet le kollégái fejtetőjére, köztük a saját főnökére is. Mert hisz ki tudna nála jobban bármit is az adott projektről, senki más nem éjszakázott bent heteken keresztül a pályázati kiírás előtt. A vége felé, amikor már nagyon szorított a határidő, a titkárnője tovább maradt bent, István nem szívesen engedte őt haza, de tudta, az ő szíve nincs benne a dologban annyira, mint a férfinak. Büszkén és pökhendien indult neki ennek a mostani ügynek is. Már a zsebében érezte a győzelmet. Mégis kicsúszott a kezei közül. Soha nem fogja ezt megbocsájtani magának.

– Még egy kis türelmet kérünk kedves utasainktól – hangzott fel a pilótafülkéből ezúttal. – A körülmények nem biztonságosak a felszálláshoz. Minden bizonnyal megkapjuk hamarosan a jelet a központból, s bár kis késedelemmel, de ma este mindenki a szerettei közt töltheti az ünnepet.

István pontosan kiérezte a pilóta hangjából a feszültséget. Megpróbálta áltatni az utasokat, de István tudta jól, hogy ebből akár teljes reptéri zárlat is lehet.

És akkor neki teljesen befellegzett.

Oda az ünnep.

Oda a munka.

Oda a család.

Laptopja ott feküdt még mindig az ölében félig nyitottan, hiszen az előbb már csak a bekapcsolás hiányzott ahhoz, hogy ismét életre kelthesse.

Legszívesebben fogta és elhajította volna a fenébe. A táblázatokat hiába is nézi már, nem hoznak azok se enyhülést a problémára, se aláírt szerződést a cégének.

Így hát maga mellé helyezte a mellette lévő ülésre. Ujjaival dobolt a combján. A feszültség egyre nőtt benne az elfogyasztott alkohol ellenére. Bánta, amiért nem jutott el a második pohárkáig. Bár lassan egy teljes üveg se bírna el a benne rejlő indulatokkal.

Vajon telefonálni tud még? Hiszen nem voltak sem felszállás, sem leszállás közepette.

Mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, előkapta a készüléket, nyomta a gyorshívót.

Fogalmazta már magában, mivel is indítsa a mondandóját, de bele se kezdhetett, Kinga egyből támadott, amint a hívása célba ért.

– Hallottam, bemondták az előbb.

– Kinga...

– ... a gépeket nem engedik felszállni ilyen ítéletidőben. Biztos voltam benne, a szívem mélyén éreztem én ezt. Tudod, hogy ez lett volna az utolsó esélyed, ugye? Részemről ennyi volt. Adom a fiadat, magyarázd el te neki, hogy mi történt.

– Kinga! Hallgass m..

– Mondd el neki, hogy nem jössz, nem ünnepelsz vele, nem állsz mellette most sem, ahogy az év többi napján sem. Megígérted neki, emlékszel? Mielőtt elutaztál, megfogadtad, hogy itt leszel. Adom őt, meséld el te, hogy megint minden fontosabb neked nálunk.

Esélye sem volt egy szót is közbevágni, kis zizegés után, ahogy a telefont egyik kézről a másikra adták, már hallotta is a vékonyka gyerekhangot a vonal másik oldalán.

– Halló! Apa?

– Igen, itt vagyok!

– Hol itt?

– Még a repülőgépen. Nem tud felszállni a vihartól.

– Ühüm.

– Pedig már nagyon vártam, hogy otthon legyek végre veletek.

– Hm.

– Siettem, ahogy csak tudtam, hogy elérjem a gépet, hazamehessek hozzátok és együtt legyünk.

– Értem.

– Nem, nem érted! Tényleg ott akarok most lenni veletek.

– Oké.

– Hazamenni a melegbe, megenni a pulykát, amit anya sütött, talán idén először nem égette oda – próbálta meg picit emelni a beszélgetés hangulatát.

Ismét hümmögés volt a reakció a másik oldalról.

– Állni a fa előtt, csodálni a fényét, kibontani a rengeteg ajándékot.

Nem tudta, mit mondhatna még. Csak azt érezte, veszít. Nem a szerződést, nem a céget, nem a karácsonyestét. Sokkal, de sokkal többet.

Soha eddig nem tapasztalt kétségbeesés mondatta tovább vele a szavakat, amiket még volt, aki meghallgatott.

– Este aztán fáradtan esünk be az ágyba, reggel kora hajnalban felébresztesz, mert nem tudsz aludni már, várod, mikor játszhatsz az új játékokkal. Alig várom, hogy mindezt átéljük. Együtt.

– Rendben!

Újabb zizegés, majd hallotta, ahogy a fia a feleségéhez intézi már a szavait

– Visszaadjam neked?

– Nem kell!

Fájt. Rettenetesen. A szavak kopogtak a másik reptér folyosóján. A lemondás visszavonhatatlanul megnyilvánult ebben a két szóban.

– Jó!

Újra neki szóltak már a szavak, a fia hozzá beszélt.

– Akkor siess, puszi!

– Puszillak én is, szeretlek. - de ezt már nem hallotta a fia, megszakadt a vonal. Letette. Hét évesen neki még csak ennyit jelentett egy telefonbeszélgetés.

A telefon képernyőjét nézte hosszasan. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. A háttérkép egy gyermekarc, egy ezer wattos mosoly volt. Mások a kiesett fogakat fotózzák, illetve azok hűlt helyét, ő jól emlékezett rá, hogy neki a kép készítésekor arra kellett koncentrálnia, Gergő milyen gyorsan tudja a nyelve hegyével mozgatni a fogat bal alul, melyet már csak a szentlélek tartott odabent. Ehhez képest még három napig bírta a gyerek szájában utána.

Alig pár hete készült a kép. Kivételesen barátságos nap volt. Szabadnapot ajándékozott magának, mert egy nagyobb lélegzetvételű munka épp véget ért.

Kirándulni mentek az utolsó melegebb őszi napon. Cukrászdába tértek be, játszótéren hintáztak, nevettek, sétáltak, beszélgettek.

Aztán másnaptól újból elkapta a gépszíj. Éjszakázott, mérgelődött, hajtott.

Gergő ezt is tudomásul vette. Ahogy mindent zokszó nélkül. Azt is, hogy napokig nem is látták egymást. Mire ő hazaért, már csak az alvó gyerek feje búbjára tudott egy puszit nyomni, reggel rohant még a nagy dugó előtt, hogy ne arra pazarolja a drága idejét, hogy ül a kocsiban és dudál másokra.

Tulajdonképpen miből állt volna egy közös reggelit elfogyasztani? Vagy legalább néha hazaérni az esti mesére?

Szégyellte magának is bevallani, de semmiből.

Nézte a gyerekarcot, azt a tiszta tekintetet. A veszteség szinte kézzel foghatóvá vált előtte. Érte küzdött, miatta akart mindig többet, hogy neki jobb legyen. S közben nem vette észre, hogy a jobb mennyire szubjektív.

Ha megkérdezi a gyereket, ő is ezt nevezné jobbnak?

Haza kellett mennie. Mindenképp! A feleségét átölelni, a fia kezét megfogni. Velük lenni. Nem csak ma este. Mindig!

Miért nem indulnak már? Miért pont ezt a napot választotta az időjárás, hogy tomboljon?

Fáradt volt. Annyit utazott már, haza akart végre érni. Igazán hazaérkezni.

Ujjai vakon matattak a billentyűkön. Oda sem figyelt igazán, az esőt szuggerálta, így akart hatással lenni a világra. Szeretett volna hinni abban, hogy van hatása a környzetére.

Pittyegés hangja rántotta vissza a valóságba, a gép fedélzetére. A telefonja volt csak. Jelezte, hogy az üzenete célba ért.

A gép megmoccant. De olyan lassan történt mindez, hogy félt, csak a képzelete játszadozik vele. Annyira szerette volna, hogy induljanak, hogy már-már úgy érezte, elindultak a kifutóra, hogy felemelkedhessenek.

Amikor a kapitány hangja megerősítette ezen gyanúját, mély levegőt vett. Szinte észre se vette, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét a bizonytalanságtól, vajon tényleg elindulnak-e.

– Hölgyeim és uraim – hangozz fel a mikrofonon keresztül –, engedélyt kaptunk a felszállásra, kérem, kapcsolják be mindannyian a biztonsági öveket, megkezdjük az emelkedést.

*  *  *  *  *
 

A váróterem teljesen kihalt volt. Késő este, karácsony este senki nem a repülőtéren várakozva tölti az idejét.

István szíve nagyot zuhant. Titkon még reménykedett benne, hogy történnek még csodák. Na, nem sokszor, de talán karácsony estéjén. Bízott benne, a családja megvárja.

Elmentek hát. Persze, hiszen tudta, hogy ez várja. Kinga nem hagyott kétséget afelől, ez lesz. A buta szívét hibáztatta a reményért, mely egész úton elkísérte.

Megfogta a bőröndjét, húzta maga után a kijárat felé. Hogy hova megy ma éjjel, még nem tudta. De már nem is igazán érdekelte. Csak egy volt fontos, el innen!

– Apa! Apa!

István sóbálvánnyá merevedett. Nem mert megfordulni, rettegett attól, ha hátratekint, meglátja, másvalaki kiált egy másik apukának. A hang nagyon ismerős volt, soha nem tévesztette volna össze senkiével, de félt.

– Apa!

Ekkor érték el az apró kezek a kabátja alsó szárát. István behunyta a szemét, hálát rebegett a csodáért, mert ezek szerint igenis léteznek!

– Szervusz, Gergő! – nézett le a gyerekhez és már karolta, ölelte, ahogy csak tudta.

– Mehetünk? - kérdezte a fiú.

– Naná! - de már az anyja szemébe nézett mélyen, aki ott áll közvetlenül előtte.

– Hát megvártatok...

– Mondtad, hogy jössz – Gergő álmos hangja komolyan csengett.

– Igen, de nem voltatok sehol.

– Pisilnem kellett már nagyon.

– Ah, értem. Ez mindent megmagyaráz – a megkönnyebbüléstől legszívesebben nevetni szeretett volna. Ezt sem hitte volna ma délután, hogy ma még nevetni támad kedve.

– Hát megvártatok – ismételte meg még egyszer és végtelen hálával pillantott az asszonyra, aki a társa volt jóban, s az utóbbi időben inkább csak a rosszban.

– Meg!

– Köszönöm!

– Menjünk!

István boldogan fogta meg a bőröndjét, a gyerek kezét, indultak.

– Megkaptad az sms-t?

Bólintás volt a válasz.

Kimentek az éjszakába, a hidegbe. Az eső még mindig zuhogott, de már nem volt akkora ereje a viharnak. Úgy tűnt, továbbvonult.

Ahogy elhelyezkedtek a taxiban, Gergő a fáradságtól már csak az ölükbe hajtotta a fejét, szinte azonnal el is aludt. István biztosan tudta, hogy már nincs állása. Ha nem mondanak fel neki, megteszi ő maga. Ez az út kellő bizonyíték volt arra, hogy ez élete legjobb döntése.

Elégedetten bólintott szinte önmagának a sötétben, majd átpillantott a feleségére.

Az asszony csendesen ült mellettük, majd egészen halkan azt mondta:

– Én is szeretlek.

*  *  *  *  * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg. Témája: Utazás

Igyekezett a fejét lehajtva a külvilágot kizárni a tudatából. Már amennyire ez megoldható volt.

- Na, halljuk! - hangzott fel a türelmetlen emlékeztető. Persze, mert nem először kellett elmondani neki, miért is áll ott kint, mindenki előtt a táblánál.

Nem volt mese, fel kellett emelnie a fejét. Udvariatlanság lett volna, ha nem néz fel a tanár szemébe. Ő pedig nem volt udvariatlan. Egészen kicsi korában belenevelték, mi az illem. Ahogy a látószöge emelkedett, úgy vált egyre lehetetlenebbé, hogy a többi kíváncsi tekintetet figyelmen kívül hagyja. Páran az első sorokból még várták, hátha megtörik a jég, végre megszólal, de a hátsó padokban már leírták őt teljesen. Biztosra vették, hogy nincs itt elöl semmi látnivaló, hát szórakoztatták magukat és egymást a várakozás hosszú másodperceiben. Vagy csak egyszerűen kajánul vigyorogtak. Rajta. Ki máson? Mindig csak rajta.

- Lesz ebből ma valami vagy sem?

Meg akart szólalni. Egész bensője ágált ellene, hogy néma maradjon. Hiszen az akarat erősen élt benne. A félelem azonban még erősebben.

Torkát tűzként égette a sok ki nem mondott szó. Annyira, hogy érezte, amint az arcából kifut a vér, mert ahhoz se volt immáron ereje, hogy bólintson, jelt adjon, érdemes rá várni, lesz ebből ma itt még valami. A térde kezdte feladni a szolgálatot, hogy még tovább tartsa meg őt egy helyben. Szédült, légszomja volt.

Máskor is kellemetlen élmény volt ott állni az egész osztály előtt, jóllehet ez a mostani állapot fényévekkel túlhaladta a kellemetlen fogalmát is.

- Rosszul vagy? - pattant fel székéről Márti néni, és abban a pillanatban ott is termett mellette. Odatámogatta az ablakhoz, szélesre tárta, majd ráparancsolt Gergőre.

- Lélegezz mélyeket!

Engedelmeskedett. Mi mást is tehetett volna? A levegővel együtt némi élet is visszaszivárgott a testébe.

- Ülj le a helyedre, majd holnap folytatjuk!

Visszakóválygott a székéhez, lerogyott rá gondosan ügyelve arra, hogy kerüljön minden szemkontaktust. Nem lett volna ereje a lekicsinylő, szánakozó tekintetekhez.

A csengő mentette meg a kínszenvedéseitől. Megvárta, míg az osztály teljesen kiürült, majd füzeteit, könyveit bedobálva a táskájába felnyalábolta azt, és megcélozta a kijáratot. Annyira el volt foglalva önsajnálatával, hogy nem tűnt fel neki, nem volt teljesen egyedül a teremben.

Márti néni az asztalnál ülve még a jegyzeteiben volt elmerülve, noha mégsem miatta torpant meg az ajtó előtt három lépésnyire. Az első padban Erna vörös tincsei a szemébe hulltak, ahogy lehajolt a földön fekvő hátizsákjához. Ahogy felnézett, egyenesen Gergőre emelte tiszta tekintetét. Sehol sajnálat, sehol semmi gúny, vagy ami még rosszabb, undor. Gergő csak nézte, nem tudott elszakadni tőle.

Erna szája ekkor mosolyra húzódott, majd a vállára téve a táskát csak annyit súgott oda neki:

- Menni fog, ne aggódj! - és már kint is volt az ajtón.

Gergő végre rá tudta venni fejét, hogy bólintson egyet, bár nem volt, aki fogadja ezt. Erőtlen lábai azonban mintha gyökeret vertek volna ott helyben. Képtelen volt feldolgozni az eseményeket. Eltelt egy perc, kettő, amikor megérezte a hátában a figyelmet. Ez kizökkentette picit, megindult az ajtó felé. Az utolsó pillanatban még egyszer visszasandított a válla fölött. Márti néni elgondolkozva ráncolta a homlokát, nem eresztette pillantásával.

Gergő érezte, reagálnia kellene, mondani valamit az események hatására, mindazonáltal a gombóc ismét nőni kezdett a torkában, így a legjobb megoldásnak az bizonyult, ha villámgyorsan elhagyta a terepet.

Kitt, katt, kitt, katt, kitt, katt. Amikor hallani se bírta többet a hangját a tollnak, ahogy egyfolytában ki-bekapcsolta, a tőle megszokottól hevesebben dobta az íróasztalra a vétlen eszközt. A szék hangosan tiltakozott a lökés ellen, amellyel megajándékozta, miközben felállt, hogy odasétáljon az ablakhoz.

Megoldást kellett találnia, de azonnal. Tisztában volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. Ha le akar értettségizni, ha kezdeni akar az életével egyáltalán bármit is, tudnia kell megszólalni kritikus helyzetekben. Ám minimum felelésnél. Az órai munka, melyből szintén nem tudta kivenni megfelelően a részét, hisz ahhoz is szüksége lett volna a hangjára, fontos részét képezte a jegynek. Ahogyan a szóbeli megmérettetések is. Mindkét területen gyalázatosan elbukott. Sovány vigaszt nyújtott, hogy írásban csak-csak elboldogult. Szülei, tanárai nem győzték kutatni az okát annak, miért makacsolja meg magát minden egyes alkalommal, ha felszólítják.

Ő pedig nem tudta megmagyarázni nekik, hogy képtelen egy hangot is kiadni magából, amint azt érzi, hogy megszégyenül, hogy kinevetik.

Új volt az osztályban, az összes társa leplezetlen érdeklődéssel figyelte még év elején minden megnyilvánulását, s ő minden újabb szempárral egyre húzódott vissza saját kis külön világába, a biztos menedékbe, ahol nem érhette semmilyen kudarc.

Mert hát annyi mindenre nem tudta a választ. S amikor ez bekövetkezett, mélységes szégyent érzett, s azt kívánta egyre, bárcsak nyílna meg alatta a föld is, hogy elsüllyedjen, ne égjen az arcán a megaláztatás.

Ám ahogy szeptember óta nem találta a választ a megoldásra, úgy ma se tudta megfejteni, mi kellene ahhoz, hogy mindez megváltozzon.

Mérgesen csapott oda az ablakkeret mellé a falra. Hirtelen rántotta vissza kezét a fájdalom, amely végigkúszott a válláig. Másik kezével próbálta tompítani az ütés okozta sokkot, dörzsölgette, ahol fájt, szitkozódott az orra alatt, rázta fájós kezét, kínjában dobbantott hozzá a lábával, amiért ez a nap is ilyen szerencsétlenül alakult. Amióta itt lakott, soha semmi jó nem történt vele. Hát hogy a bánatba ne lenne elkeseredve?!

Ekkor bevillant előtte egy mélyzöld szempár, ittléte első meleg pillantása, mely a szülői ház falain kívül érte. A szemeket égővörös tincsek keretezték. Nem igazán volt az esete a vörös hajszín, ugyanakkor ilyen mély hatással se volt még rá egy zöld szempár sem. Tele kedvességgel, tele melegséggel, tele bizalommal.

Gergőt furcsa érzés kerítette hatalmába. Ismét szorította valami belülről, habár most nem a torkát fenyegette veszély, hanem a mellkasa akart szétrobbanni a feszültségtől.

Ha azt gondolta, meg lehet szégyenülni attól, hogy nincs válasza, nincs hangja az órákon, semmissé törpült ez ahhoz képest, amit most érzett.

Mert elfogadhatatlan volt, hogy Erna, ez a vékony kis leányzó az első padból jobban hitt benne, mint ő saját magában. Hiszen semmi kétely nem bújt meg a hangjában, amikor köszönésképp odasúgta neki azt a pár szót, ami egy ítéletet hordozott magában. Mint a többi vádló tekintet, melyhez úgy hozzászokott az elmúlt hetekben. Csakhogy ez az ítélet teljesen pozitív volt. Semmi ellentmondást nem tűrt meg, fel sem tételezte, hogy eseteleg ő megbotlik, elbukik. Biztos volt a sikerben. Az ő sikerében.

De miért más hisz benne ennyire? Ismeretlenül is?

Vajon mi történt vele az úton, amíg ide eljutott?

Képtelen volt felidézni, ámbár nem is állt szándékában. Nem akart többé a múltban kotorászni, a jövő felé vette az irányt, mindenek felett legfőképp a jelenben akart kihozni magából mindent, amit tudott.

Bár még elképzelése sem volt, hogyan fogja megvalósítani, mégis eltökélt volt.

Ebbe a reménysugárba kapaszkodott.

Néma csönd vette körül. Egy pisszenés sem hallatszott. A fülében hallotta vissza saját szívét, mely őrült módon zakatolt. Fel kellene néznie, tudta jól, ennek ellenére képtelen volt megmozdítani a fejét.

Az előbb Márti néni megkérdezte, jobban van-e, akkor még egy bólintásra futotta erejéből, viszont amikor kihívta előre a táblához, minden lépéssel csak növekedett benne a jól ismert érzés. A kudarc fémes íze nem múlt el a szájából. Köpni szeretett volna, vagy legalább kiöblíteni a száját egy pohár jéghideg vízzel. Nagyon úgy tűnt, egyikre sem lesz egyhamar lehetősége.

Ennyit tehát a nagy elhatározásáról, hogy mától minden más lesz majd.

Krákogás zavarta meg belső létének elemzését. Márti néni, s vele az egész osztály egyre türelmetlenebb lett, s valahol a lelke mélyén nem is tudta őket hibáztatni.

- Tehát ma sem lesz ebből semmi – nem kérdés volt, kijelentés. A csalódás ott ült benne leplezetlenül az észrevételben.

Kész, ennyi volt! Nem lépett túl saját árnyékán. Képtelen volt rá. Pont, ahogy a szüleinek megjósolta költözés előtt. Saját maga predesztinálta magát ebbe a kényszerű fogságba, melyből semmi menekvés nem volt kifelé.

A szeme sakárból érzékelte csak a vöröset. A színt, mely nem ment ki a fejéből éjszaka sem a sötétben fekve, másnapra lelkierőt gyűjtve. Mintha egy zsinórra lett volna rákötve, a feje úgy indult meg felfelé, ahogy a vörös hajzuhatag mozdult: lassan, ám határozottan.

Pár másodperc s máris a zöld uralta a képet. Egy mélyzöld szempár. Semmi más nem látszódott. Szippantotta befelé, vitte magával, bár érdekes módon nem egy zord és kietlen tájra, hanem egy meleg, békés, béklyók nélküli világba. Ahonnan erőt kapott, egyben úgy érezte ad is. Nem volt egyedül. Tegnap a szobája magányában kínosnak érezte, amiért ez az ismeretlen megmentő jobban el tudta hinni róla, mire is képes valójában, mint saját maga. Csakhogy Erna nem maradt magára ezzel az érzéssel. Gergő számára is kristálytisztán rajzolódott ki, mire képes, mit tud, s hogy ezt meg is tudja mutatni.

- Nos, akkor...

Kezdte volna Márti néni. Azonban nem fejezhette be a mondatot, mert Gergő nagy levegőt vett, félbeszakította:

- József Attila: A hit boldogít...
 

* * * * *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma októberi számában jelent meg. Témája: A hit

Megkavarta kétszer-háromszor a levest a lábosban még utoljára, majd lezárta a gázt alatta. Felnyúlt a konyhaszekrénybe, elővette a tányérokat, poharakat, a fiókból kanalat húzott ki, fordult volna, hogy megterítsen, amikor finom nyomást érzett a karján. Odapillantva a fia kezét látta a csutkáig lerágott körmökkel. Egyből ráncba is szaladt a homloka a látványtól, de úgy döntött, ma nem teszi ezt szóvá, nem akarta agyonvágni előre a hangulatot.

Amikor hazaért késő délután, bekiabált Pistinek a szobájába, hogy tudja, megérkezett, majd egyenesen a konyhába vette az irányt. Nem akarta megzavarni a fiút a tanulásban. Sejtette, sok dolga lehet, ha még este hétkor is ott görnyedt a könyvek felett.

Csodálta a kitartását. Minden egyes alkalommal, amikor ezt a témát felhozta, a gyerek csak legyintett egyet, mintha szóra se lenne érdemes a dicséret, amit minden bizonnyal kiérdemelt.

Gondosan megterítették az asztalt kettesben. Nem beszéltek. Szokatlan volt ez a csend kettejük között, de Marika nagyon örült most ennek. Izgatott volt.

Kimerte a levest a két tányérba, hozzáláttak enni.

- Nem forró?

- Nem.

Kanalak koccantak a tányérokhoz, ám a külvilág zaja nem hallattszott fel a nyolcadik emeletre már odalentről, csendes egyetértésben ettek.

Marika nem bírt nyugton maradni, a hír feszítette már egész délután. Kikívánkozott belőle.

- Megkaptam!

Pisti felkapta a fejét erre a bejelentésre. Ilyenkor mintha az apja kiköpött mása lett volna. Fiatalon, mint amikor megismerkedtek. Szemeiben már most ott volt minden ígéret és reménység, ami valaha az apját is hajtotta. Csak épp az övé jóval komolyabb volt. Már most túl sok mindent cipelt a vállán.

- Tényleg?

- Bizony ám!

- Megérdemelted - csibészes félmosoly kísérte a dicséretét.

Marika hevesen bólogatott, a szíve majd' kiugrott a mellkasából.

- Azért tegyük hozzá, szerencsém is volt, hiszen a másik...

- Ez nem szerencse, tudod jól. Megérdemelted! - hangzott el immáron sokkal határozottabban a kijelentés.

Idegességében a nő csak ellegyintette kezével a dicséretet, más foglalkoztatta igazából.

- Meglásd, nem kell többé üres levest enned, lesz más is az asztalon. Megyek, befűtök rögtön, megjött az ősz már jó ideje, szerencse, hogy nem annyira csípős, mint tavaly volt.

- Hagyd, jó így nekem.

- De már nem gond, hisz hallod.

- Nekem jó így.

Majd amikor szeme édesanyja kétkedő tekintetével találkozott, sietve hozzátette:

- Tényleg!

- Persze!

Tovább kanalazták az ételt, de Marika már a csendet se bánta. Úgy érezte, imái végre meghallgatásra találtak, megérte a sok kínlódás az évek során, amikor csak magára számíthatott.

Pisti felállt, szó nélkül leszedte az asztalt, nekiállt vízet engedni a mosogatóba, elölblítette a tányérokat, evőeszközöket, lecsepegtette, letörölgette, majd visszatette a helyükre őket.

Marika párás szemmel kísérte minden mozdulatát. Szeretett volna felállni, segíteni neki, zavarta, hogy annyi mindenen túl még ezt is a fia csinálta, de ezen a vitán már túl voltak százszor legalább, Pisti ragaszkodott, hogy ezt ő csinálja. Ezt is. Ma este nem akart több veszekedést. Csak ki akarta élvezni ezt az érzést. A megkönnyebbülés felszabadító érzését.

Így hát halkan odaállt a fia mellé, ráhajtotta a fejét egy pillanatra a vállára, már amennyire ez még lehetséges volt, akkorát nőtt a fiú az elmúlt pár hónapban.

Gondja lesz rá, hogy legyen végre egy tisztességes nadrágja is!

- Gyere, menjünk be a szobába, olvassunk kicsit!

Pisti helyére tette az utolsó poharat is, átkarolta édesanyja vállát, majd betessékelte a szobába. Újabb csendes estének néztek elébe. De valahogy minden megváltozott. Markia egyfolytában csak mosolygott. A várakozás izgalma ott bizsergett a levegőben.

* * *

Megkavarta kétszer-háromszor a levest a lábosban még utoljára, majd lezárta a gázt alatta. Felnyúlt a konyhaszekrénybe, elővette a tányérokat, poharakat, a fiókból kanalat húzott ki, fordult volna, hogy megterítsen, amikor megszólalt a csengő. Kisietett ajtót nyitni, de a lánya már megelőzte. Mosolyra húzódott a szája, ahogy meglátta langaléta fiát belépni a lakásba, de sokáig nem gyönyörködhetett a látványban, mert a gyerek már el is tűnt rögtön a szemei elől.

- Vacsora!

Ha nem szól időben, meg se hallotta volna. Bár egy apró vállrándításon kívül más jel nem utalt arra, hogy Dávid valóban hallotta, csak épp figyelmen kívül hagyta a bejelentést. Ahogy általában.

- Hahó, kérlek, gyere le, mert kihűl!

- Dolgom van.

- Na, pár percet csak tudsz szánni a vacsorára!

- Nem vagyok éhes.

- Nem eszel rendesen!

Utolsó szavait már csak a csukott ajtónak intézhette.

A lányára nézett, aki csak vállat rándított a fenti eseményekre, majd sarkonfordulva indult volna be a saját kuckójába.

- Gyere, egyél velem. Kérlek! - tette hozzá könyörögve, amikor félő volt, a lánya is teljes visszavonulót fúj.

- Már ettem.

- Ne kelljen egyedül ott ülnöm abban a nagy étkezőben.

- Apa?

- Későn jön ma is.

Lánya morgott erre csak, de nem szólt egy szót sem.

Éva visszament az evőeszközökért, megterítette az asztalt. Bár sejtette, hiábavaló, kitett mindent szépen a fiúknak is. Hátha előbújnak a barlangjukból. Az egyik odafentről, a másik az irodából. Vivien ez idő alatt levágta magát a kanapéra, lábát lógatta, telefonját nyomkodta folyamatosan.

Amikor a gőzölgő leves is az asztalra került, leültek. Éva szedett mindkettőjüknek, majd némán nekiláttak enni.

Éva fülét majd' megsüketítette ez a csend. A falatok egyre nehezebben mentek le a torkán. Próbálta volna megtörni a hallgatást, némi színt vinni a mindennapok monotóniájába és végre beszélgetni, de esélytelen volt a folyamatos pittyegéssel szemben, melyek mind-mind egy újabb üzenet érkeztét jelezték. Túl voltak már ezen rég. Tudta, nem szállhat versenybe a virtuális világgal az ő maga kis emberi érzéseivel.

Ebben a pillanatban mégis megtörni látszott a rituálé, mert Dávid berobogott hozzájuk, magához vett egy kenyeret a kosárból, és beleharapott távoztában.

- Ülj már le végre egyszer! Egyél nyugodtan, sokkal egészségesebb az úgy! Tessék, merek neked, ennyi időd csak van, hogy a kedvenc húslevesed megedd, direkt a te kedvedért csináltam. Gondoltam, talán ezt megeszed velünk.

Dávid már rutinosan elutasító mozdulatot tett a kezével, hogy köszöni, de nem kér mást, azonban a leves ínycsiklandozó illata jobb belátásra késztette. Egy hangos fújással fejezte ki véleményét a közös családi vacsoráról, majd nekilátott belapátolni a levest.

Két falat között vetette oda a tányérja fölött.

- Kéne új cipő az edzéshez, ez már tavalyi.

Éva bólintott.

- Meg a tabletem is öreg, szeretnék egy újat.

- Öreg? - kérdezte csendesen az anyja.

- Egy éves! – szólt az észszerű magyarázat.

Majd mint aki jól végezte dolgát, állt is volna fel, hogy elmehessen.

- Sikerült! - tört elő ekkor Évából a bejelentés.

Két gyermeke értetlenül nézett rá.

- Mi?

- Az állás! Megkaptam!

Dávid kivett még egy kenyércsücsköt a kosárból és a távozás mezejére lépett.

Vivien kedvenc szavajárásával ismét csak a vállát bírta megrándítani. Aztán az édesanyjára nézett.

- Állás? Milyen állás?

- Tudod, meséltem nektek. Megpályáztam egy állást, ahova végre visszamehetek dolgozni. Nem érdekelte őket a sok év kihagyás, hétfőtől szívesen látnak engem.

Bipp-bipp. Újabb üzenet ragadta el Vivien figyelmét az élet valós eseményeitől.

Éva így már csak magának fejezte be a mondatot, mert úgy érezte, megbolondul, ha még egy percig némán kell ülnie, holott beszélni szeretne, kiáltani, örömujjongásban kitörni.

- Ma már találtam is egy asszonyt, aki segít nekem, hogy el tudjak menni, de itthon minden meglegyen, hogy mire hazajöttök, nektek minden meglegyen. Ma volt itt bemutatkozni. A fiával él kettesben. A férje halála óta egyedül neveli őt. Nagyon rendesnek tűnik, szimpatikus.

- Hm!

Vivien száját ez a velős megjegyzés hagyta el. Éva pedig azon gondolkodott, vajon az ő szavait kommentálta ezzel, vagy csak egy újabb nagyvilági eseményt a telefonján.

Felállt, szó nélkül leszedte az asztalt, bepakolt mindent a mosogatógépbe. Mire visszafordult, Viviennek hűlt helyét találta. Az ajtó csukódása jelezte, hogy visszavonult.

Éva magához vette könyvét, lekuporodott a kandalló elé.

Újabb csendes estének nézett elébe. De valahogy minden megváltozott. Kinyitotta a könyvét, ám tekintete a tűzbe révedt, fogva tartották a lángnyelvek. A várakozás ott volt kézzel foghatóan benne a levegőben. Várta, hogy a tűz majd egy kicsit átmelegíti. Egyelőre fagyosnak érezte magát. Az életét.

* * * * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma szeptemberi számában jelent meg. Témája: elégedettség - elégedetlenség

Kázmér zihált és prüszkölt. Csapkodott a levegőbe dühében, majd amikor úgy érezte, ez is kevés, hogy kellőképp kifejezze indulatait, még a lábával is dobbantott. Jobban mondva toporzékolt.

Körötte minden teljesen kihalt volt. Környezete tisztában volt azzal, hogy időnként úrrá lett rajta a dühroham, jaj volt annak, aki nem menekült el időben.

Kázmér egy pillanatra körülnézett a teremben, kereste, ki maradt mégis itt esetleg, akin kitölthetné haragját.

- Senki!

Mély levegőt vett, majd azt teljes erővel kifújva még nagyobb hangerővel ismételte:

- Senki?

Ahogy a torkán kifért, úgy zengte tele a termet, de még az egész erdőséget is a kastély körül.

- Valakiiii!

Amikor szavait néma csend követte, felháborodása végletekbe csapott át. Lábai azon nyomban abbahagyták a dobogást, hiszen ólmos testét kellett szállítaniuk körös-körül az építményben. Csak úgy hömpölygött maga mögött húzva mélybordó palástját. Zengett a padló súlyos léptei alatt. Amerre járt, odavágott egy-egy vázának, képnek a falon, melyek hangos csörgéssel érkeztek meg a földre. S bár azt gondolhatnánk, a csörömpölés végre valahára elégedettséget csalt az arcára, hiszen az is zaj volt, nem volt megelégedve annak erősségével, így újra kieresztett egy mélyről jövő, öblös üvöltést.

- Sámuel!

Öklével a vasajtónak csapott, beleremegett az egész épület. Jó nehéz ajtó volt, régi, vastag, nem adta meg magát könnyen akárki fiának, de Kázmér ereje határtalan volt. Neki egy ilyen ajtódöngetés meg se kottyant. Más alkalommal szinte élvezetet lelt abban, mikor milyen nyikkanást, zúgást-morgást vált ki egy-egy ilyen csapása, ma azonban figyelmét nem ilyesmik kötötték le.

Leginkább az, hogy magára hagyták.

Ezen bosszankodott hosszú percek óta. S bár a józan esze tudta, ha nem hagyja abba ezt az őrjöngést, nem merészkedik elő egy alattvalója se, ama bizonyos józan ész elhagyta abban a minutumban, ahogy kedve egyre borúsabbá vált.

Márpedig ma minden kétséget kizáróan kihozták a sodrából.

- Sááámueeeel!!

Egy neszt hallott maga mögött, arra fordult hát.

- Na, végre! Épp ideje volt!

Fújtatott a bajsza alatt, miközben irányt váltott, és az imént iderendelt szolgálója irányába igazította lépteit.

Vehemenciája erős szelet gerjesztett, Sámuel pedig apró termete ellenére is úgy érezte, össze kell húznia magát még jobban. Nem szerette, amikor ura haragjának a céltáblájává vált. Időnként naponta több ízben is. Ahogyan most is.

Nem telt el még tíz perc sem, hogy a legutóbbi fejmosást megkapta, lemondóan várta hát az újabb panaszáradatot.

Ami nem is váratott magára sokat. Ura nem arról volt híres, hogy kordában tartotta volna valaha is a véleményét. Ha neki valami nem tetszett, arról tudott aztán mindenki százmérföldes körzetben.

- Hogy merészeltétek?

Sámuel behunyta a szemeit, amilyen gyorsan csak tudott, elszámolt tízig. Úgy tanulta öregapjától, ezzel kerülhető el, hogy a családi örökségül kapott gyenge szíve idő előtt felmondja a szolgálatot. Gyorsan számolt, igen, mert igyekezett betartani a megadott mágikus számot, hitt benne, hogy ennek ereje van, mégsem várakoztathatta meg még tovább Kázmért, gyenge szív ide vagy oda, ha agyoncsapják, az sem tesz túl jót az egészségnek.

- Bátorkodom megjegyezni, felség, hogy kénytelenek voltunk.

- Mit nem merészelsz?

Igen, a hármas számnak is van mágikus ereje, gondolta Sámuel utolsó ép gondolatában, mielőtt lesújtott volna rá a végtelen harag.

Elég kellemetlen érzés volt. Épp olyan, mint amikor az embert megcsapja egy villám. Ha azonban ez egy nap - ráadásul tíz perc leforgása alatt - már harmadszorra történik meg, az még az álmoskönyvek szerint sem szokott jót eredményezni.

Kázmér keze a magasba lendült, ám az semmi volt ahhoz képest, ahogy szemei a villámokat szórták, melyek egyenesen Sámuelre irányultak, és lesújtottak.

Sámuel krumpliszsákként rogyott a földre.

* * *

- Villámlott megint!

Semmi.

- Apa!

Újra csak semmi.

- Apaaa!

- Hm?

- Még mindig nem állt el.

- Látom, fiam!

- Most mi lesz?

- Eláll az hamarosan, meglátod.

- Ezt mondtad délben is. Már órák óta szakad, nem úgy tűnik, mint ami hamarosan eláll.

- El fog, ha mondom.

- Miből gondolod?

- Tudom!

A fiú visszaemelte szomorú tekintetét az ablaküvegre, megértette, nem érdemes édesapját zavarnia tovább.

Hosszú percek teltek el így csendben. Egymás mellett ülve a padon, az ablakon kitekintve a két alak beleveszett a félhomályba. Még nem járt volna amúgy későre, de a feketeség eluralkodott az égen, a tájon, a házon is. S velük együtt a két alakon.

- Tudom – szólalt meg kis idő múlva újra az idősebb férfi. - Muszáj neki. Így kell lennie, és kész.

- Ha azt mondod, akkor az úgy is lesz – mondta a fiú, bár meggyőződés nem kísérte szavait.

- Tán kételkedsz?

- Nem!

- Ne is! Hiszem, hogy így lesz! Gyerünk, higgy te is! Hadd lássam.

- Igenis!

Igyekezett nagyon koncentrálni, minden erejét összeszedve maga próbálta hitével a változást előidézni.

Amikor egy szemvillanásnyi szakadás állt elő a koncentrációban, halkan hagyták el a szavak a száját:

- Csak nehogy már késő legyen!

Apja oldalról rásandított, szája vékony csíkká keskenyedett, ahogy összeszorította, majd végül ő is megszólalt:

- Remélem, időben eljutunk az orvosért! Nem is emlékszem, hogy ilyen ítéletidő lett volna valaha is.

* * *

- Elterült! Ki hallott még ilyet? Nem engedélyeztem itt semmiféle elterülést. Hé! Felkelni!

Amikor Sámuel nem moccant, Kázmér lehajolt hozzá, közelebbről vette szemügyre a kárt, melyet okozott. Nem akart ő rosszat neki, Sámuel volt a kedvenc feszültséglevezetője. Szüksége volt rá, nem szándékozott másikat keresni. Szerencséjére azonban Sámuel pusztán elájult, nem érte komolyabb károsodás.

Amikor ebben már biztos lehetett, Kázmér fél kezével alányúlt, felemelte a fickót, talpra állította, ráfújt egy jó nagyot, így Sámuelnek nem maradt más választása, mint visszatérni az élők közé.

- Felség!

- Na, végre! Már azt hittem, moshatlak fel megint, mint múltkor. Nagyon érzékeny vagy, nem mondom. De most már aztán hadd halljam, mi a mentségetek!

- Kénytelenek voltunk körbejárni a mezők felett, kiereszteni egy kis nedvességet, így vittük az asszonyokat is, azok tudnak csak igazán sírni-ríni. Kellett a sok könny. Hetek óta parancsodat teljesítettük, itt tartottál mindenkit magad mellett, a földek meg egyre aszalódtak, hiányolták a figyelmünket, a párát.

- Folytasd!

- Igyekeztünk a kedvedben járni, folyton a közeledben maradni, szórakoztatni, mert így kívántad. De a földek hívó szava egyre erősebbé vált, mígnem fülsiketítő nem lett, s a nép egyként kelt fel, s engedett a követelésüknek.

- Követelésük? Itt én követelhetek! Egyedül csakis én!

- Igen, tisztában vagyunk ezzel mindannyian. Bocsásd is meg, felség, ez a mi nagy vétkünk, de a földek szólongatásánál már csak a parasztok segélykiáltásai voltak hangosabbak.

- A parasztok?

- Igen, éhesek voltak. Nem tudtak kenyeret tenni az asztalra már, nem volt búza, amit learassanak. Üres gyomorral nem lehet dolgozni, de ami a legfontosabb...

- Hadd halljam!

- A gyerekek!

- Mi van már megint velük?

- Ha a gazdák nem tudnak szántani, vetni, aratni, kenyeret sütni, éhes szájakat betömni, akkor ott bizony a gyerekgyomor is éhen marad.

- Ó!

- S ha a gyerekek éhesek...

- Ne folytasd!

- Igen, hisz tudja, felség.

- Hogyne tudnám?! Ezt mindenki tudja! Ha a gyerekek éhesek, akkor aztán kieresztik a hangjukat, és ...

- … és ők hangosabbak mindennél és mindenkinél olyankor, így van – fejezte be a mondatot Sámuel.

- Akkor aztán kő kövön nem marad – morogta a bajsza alatt Kázmér.

- Nem.

- Túltesznek nálam is – Kázmér rápillantott hű szolgájára, amaz pislogott egyet lassan, óvatosan, nyelt egy hatalmasat, végül aprót bólintott.

- Így van.

- Ezt el kell kerülni. Mindenáron!

- Mi is így véltük, felség!

- Értem. Akkor most már mindenki a helyén van?

- Nem egészen, felség.

- Hogyhogy?

- Félnek a többiek visszatérni.

- Mitől tartanak?

- A haragodtól, uram!

- Nofene! Mondd meg nekik, hogy szedjék a lábukat, álljanak a helyükre, mielőtt felbosszantanak újból, nehezen sikerült most is lenyugodnom.

- Igenis, felség!

* * *

- Az utolsó dörgés óta mintha kicsit csillapodna a vihar, nem gondolod?

- Tényleg! Igazad lehet.

- Akkor elindulunk?

- Siessünk! Így is sok időt elvesztegettünk – azzal az apa már kint is volt a házból, kabátját is csak sebtében dobta magára.

A fia szó nélkül sietett ki utána. A kertkapunál érte utol, mélyet szippantottak a friss levegőből.

- De kellett már ez a földeknek!

- Nagyon!

- Látod, fiam, a természet mindig tudja a dolgát. De most már siessünk, kevés az időnk!

* * * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma augusztusi számában jelent meg. Témája: természet

– A madarak csivitelnek, a szél megsimogatja a bokrokat, a nap meleg fénnyel mosolyog le ránk fentről. De nem tűz erősen, nem bántó, épp csak kellemes. Már kabát sem kell, elég egy vékony póló, ha kimegyünk. Nem viszünk magunkkal semmit, esernyő felesleges, a gumicsizma sem kell, az előző napi pocsolyák mind felszáradtak már. 
– De jó! 
– Igen, ha odaérünk, már nem lesz semmi gondunk, szabadok leszünk, mint ...
– ... mint a madarak – mondta Bence kuncogva, hogy már ezt a mondást is sikerült megjegyeznie.
– Pontosan! – mosolygott vissza rá az anyja megborzolva a kicsi fürtjeit. – Ügyes vagy. Mint a madarak! Nekik a világon semmi gondjuk.
– Meséld tovább!
– Nos, ha megyünk, rengeteg feladatunk lesz ám, tudod–e.
– Igen?
– Bizony ám! Fel kell ám fedezni a környéket is. Nem maradhat minden titok fedve előttünk.
Bence két tágra nyílt szeme egyre jobban csillogott.
– Mit gondolsz, menni fog ez neked? – anya megállt egy pillanatra, úgy tett, mint aki erősen gondolkozik ezen. – Három évesen még nem biztos, hogy ez nem okoz problémát, hm?
– Már mindjárt négy vagyok, anya! – váltott át hirtelen durcásra a kisfiú hangja.
– Ó, tényleg, majdnem kiment a fejemből – kacsintott le rá édesanyja. – Szóval úgy gondolod, megbírkózunk ezzel is?

– Naná!
– Ha te mondod, hiszek neked.
– És bent?
– A házban? Úgy érted?
– Odabent, igen! Ott nincs szél, madarak, pocsolya.  
– Nincs bizony, azokat kint hagyjuk mind!
– Akkor ott mi van?
– A napfény átverekszi magát a hatalmas, fényesre pucolt ablakokon – itt megtorpant egy pillantra –, ő bejöhet velünk, ugye?
– Igen, igen! És még?
Anya kacagott már a kíváncsiságot, türelmetlenséget cseppet sem nélkülöző kisfián.
– Jól van, szóval vannak a világos szobák, hatalmas terek, ahol elfér minden. Teszünk bele egy hatalmas asztalt sok székkel, kanapét, ahol összebújva tudunk majd olvasni. Legyen esetleg kandalló is?
– Minek? Meleg van.
– Most igen, kis butus, de télre. Amikor kint minden fehér hótakaró alatt pihen, és várja a tavaszt.
– Felőlem – vonta meg a vállát Bence, látszólag nem volt nagyon meggyőzve.
– De szerintem még ennél is fontosabb, hol lesz majd az ágyad és a sok játékod - anya gyorsan témát váltott, s lám, való igaz, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel találta magát szemben, mint fotelokkal és nappali berendezésekkel kapcsolatban.
– Sok játék? - ámult el Bence, és még levegőt venni is alig mert.
– Rengeteg! Hintaló a sarokban, rögtön az építőkockás doboz mellett. A polcon sok, szép, színes könyv tele csodálatos mesékkel, amiket mind együtt olvasunk el. Vasúti sínek a vonatoknak, istálló a sok állatnak, dömper, garázs, szerelőműhely. Csak győzz velük eleget játszani.
– Hű - többre nem tellett a kisfiútól.
– A ház mögött kis kert, a gyümölcsfák elegendő árnyékot adnak nyáron is, ősszel meg megvédenek, ha kicsit szelesebb az idő. Ott, alattuk kiépítünk egy homokozót, a lombok között pedig egy favárat. Az ágakról hinta lóg le, le se szállsz majd onnan, már látlak is magam előtt.
Bence csak a fejével biccentett, ezzel adta tudtára édesanyjának a beleegyezését, megszólalni már nem tudott. De nem is akart, nem szándékozott félbeszakítani a leírást.
– Nagy melegben ki lehet oda tenni egy medencét, játszhatsz a vízipisztollyal, lefröcskölheted az összes bokrot, talán még a szomszéd macskáknak is jut belőle, amik természetesen prüszkölve fejezik ki nemtetszésüket – folytatta az anyja.
– Macska is van?
– Hogyne! Nem is egy, öt vagy hat is tán. Annyit kódorognak a környéken, hogy nehéz megszámolni őket. De estére mind hazatérnek persze. Te meg megsimogathatod a bundájukat. Ők elégedetten dorombolnak, téged pedig beviszlek kivakarni az egész napos kosz alól. Megmosom a hátad, a hónod alját, a füled tövét – ahogy anya ezeket mondta, úgy követte a keze is a testtájakat, ismét kacarászást vívva ki mozdulataival. – A talpad, nyakad...
– Hé, haladjon a munka odabent! – szakította félbe a zárt ajtó mögül egy éles, ellentmondást nem tűrő hang.
– Rendben! De már kész vagyok! – válaszolta vissza illedelmesen az anya.
– Ajánlom is! – azzal a hang tulajdonosa hallhatóan elcsoszogott másfelé.
– No, gyere, menjünk mi is – hívta Bencét az édesanyja.
A kisfiú szó nélkül felvette a földről játék mackóját, magához szorította, belecsúsztatta csöppnyi kis kezét a nő kérges, munkás tenyerébe, majd lassan elindultak. Bence csak suttogni mert, tudta, nem hívhatja fel magukra a figyelmet semmiképp. Az előbbi is intő jel volt, hogy a határát súrolták a kirúgásnak.
– Anya!
– Tessék, szívem!
– Elviszel majd tényleg oda engem?
– Igen, természetesen.
– Megígéred?
Egy pillanatnyi csönd után az asszony határozottan mondta ki:
– Megígérem.
Tovább baktattak, mentek lefelé a lépcsőn. A kapunál megálltak, míg anya egyik kezébe áttette a csomagjait, hogy ki tudja nyitni a nehéz vaskaput, mely az utcára vezetett már ki.
– És mikor? – ez a kérdés oly halkan hagyta el Bence ajkait, hogy az anyja először azt hitte, csak képzelte, hogy a fia megszólalt. Ám amikor lepillantott, értelemtől sugárzó, komoly szemecskékbe nézett.
– Remélem, hogy hamarosan. Nagyon remélem – hogy nyomatékot adjon a szavainak, megszorította az aprócska gyerekkezet, mely csak úgy csimpaszkodott belé.
– Dolgozom majd még keményebben, és spórolunk is már egy ideje, igaz? Amint meglesz a pénz, megyünk.
– És mi a neve ennek a helynek, anya?
Az asszony léptei lelassultak, majd még jó pár lépéssel a buszmegálló előtt megállt teljesen. Gondolkozott. Hogyan is nevezné meg azt, ami még nincs?
Ám szeretett volna hinni benne – tiszta szívből –, hogy igenis létezik valahol ez a hely. Csak időre, no meg pénzre van szüksége. S ha ezek meglesznek, rátalál egyből, nem vitás. Ha megleli, vár ott rájuk minden, amit lefestett a gyereknek ma délután is, mint megannyi alkalommal az évek során, míg jártak házról házra, ketten összefogózva, együtt egy kis szigetet alkotva a világ forgatagában.
– Hogy mi a neve?
Bence nagy komolyan bólintott.
– Amiről mindig mesélek, ami lesz majd nekünk is nemsokára, hiszen megígértem, emlékszel? Amit pedig megígérek, meg is kell tartanom, ez a szabály, ebben állapodtunk meg egyszer, igaz? Nos, annak a neve otthon, fiam. Nekünk is lesz. Egyszer biztosan.

* * * * *

Fenti novella a  Minerva Capitoliuma júliusi számában  jelent meg. Témája: otthon

Aznap reggel szokatlanul nagy volt a csend. Általában mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a madarak csivitelését, a fák lombjainak suhogását, a kakas távoli kukorékolását, de ma semmit. Mintha megszűnt volna minden zaj és nesz. Rossz lett volna belegondolni, hogy esetleg a hallásával lehetnek gondok. Az ő korában ez még nem kéne problémát okozzon.

Ő volt itt a legfiatalabb. Amikor először dugta ki a fejét, tele volt elvárásokkal, majd' kibújt a bőréből, annyira kíváncsi volt arra, mi vár itt rá. Úgy képzelte, a napfény, a szellő, az eső kellőképp partnerei lesznek majd abban, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy társai is akadnak a mindennapokban. Mérhetetlen öröm töltötte el. Bár nem gondolkozott előtte ezen, úgy döntött, ha nem egyedül van naphosszat, sokkal több mókában és kacagásban lesz része.

Ismerkedni vágyott minél előbb.

– Sziasztok! – kurjantotta. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem viszonozta az üdvözlését. A legtöbben felé se fordultak. Akadt, akinek a tekintete átsuhant rajta, de olyan gyorsan történt, hogy nem is volt egészen bizonyos abban, hogy tényleg megtörtént. Közvetlen szomszédja pedig színpadias sóhajtás kíséretében még el is fordult tőle.

– Hahó! – próbálkozott meg újra, de csak a csend felelt.

Úgy döntött, vár pár napot, hagy időt a környezetének, hogy megszokják a jelenlétét. Tisztában volt vele, nem mindenki olyan, mint ő maga, könnyen előfordulhat, másoknak több időre van szükségük a feloldódáshoz.

Másnap a nappal együtt ő is kelt, igyekezett a csipát gyorsan kipislogni a szeméből, hogy jobban lásson.

– Jó reggelt!

Mikor újfent nem érkezett semmi reakció, kezdett csüggedni. Azért ez így már sehogy sem volt rendben. Mit tehetett volna, hogy egy kicsit oldódjon a hangulat?

Mosolygott. Amikor és akire csak tudott. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Általában levegőnek nézték, senki nem törődött vele.

Végül szép lassan elmaradoztak a reggeli köszönései, az élénk, mindenre kíváncsi tekintete megfakult. Árválkodott egymaga a kert sarkában. A nappalok és éjszakák rendre váltották egymást, de egyik nap olyan volt, mint a másik.

Ha eső érte, felfelé fordította arcát, élvezte a hűs cseppeket, ha a nap megsimogatta a feje búbját, hálásan megmártózott fényében. A szellő kuncogásig csiklandozta időnként, de olyan időszakok is voltak bőven, amikor semmi ilyesmi nem történt.

Unatkozott. Nem játszott vele senki, nem hallgatta meg senki.

Aztán a felhők mögül újra kisütött a nap, ezzel kicsit a kedve is derűsebb lett. Ha túl sokáig tűzött, érezte, egyre fáradtabbá, kimerültebbé válik, ereje elfogy, sokszor olybá tűnt, közel a vég. Olyankor az esti alkonyatban valaki kijött hozzá, egy kannából rázúdított kellő mennyiségű vizet, amitől tagjaiba ismét visszaköltözött az élet.

De milyen élet volt ez így?

Egy kissé borongós napon, amikor ismét elfogta az érzés, hogy semmi rendkívüli nem történik vele aznap sem, meghallotta, hogy a tölgy, a kert legöregebb lakója, akit mindenki tisztelt éltes kora miatt, beszélgetett a verébbel, közben lopva felé tekintgettek.

Nem foglalkozott velük. Minek? Úgysem hozzá szóltak ezúttal sem.

Aztán a sövény is bekapcsolódott a párbeszédbe. Amikor nem titkolt érdeklődéssel nézett irányába, már biztosan tudta, ha nem is hozzá, de mindenképpen róla beszélnek.

Mit volt mit tenni, hegyezni kezdte a fülét. Kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Talán majd most megtörik a jég, meglesz az áttörés. A végén barátokká is válhatnak. Nagy reményekkel indult neki a hallgatózásnak. Ám igen hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a társaság bizony inkább csak kiveti magából, mintsem valaha is befogadja.

– A kis törpe - vihogott a rigó. – Hogy jön egy ilyen a te nagyságodhoz?

Azzal még közelebb hajolt a tölgyhöz, mely egyre jobban ölelte őt körül.

– Figyeltétek? Még ki se látszott a földből, máris azt hitte, övé a világ – tette hozzá a bokor, melynek jutalma a tölgy részéről egy ágsuhintás volt. Ezzel adta tudtára egyetértését.

– Folyton magára akarta vonni a figyelmét mindenkinek kezdetektől.

– Önző egy dolog, valóban.

– Milyen kis nyeszlett.

– Nincs benne semmi különös.

– Borzalmas!

– Nem is éltem még ilyet ebben a kertben, pedig itt vagyok jó pár esztendeje – dünnyögte az öreg tölgy.

Ez volt a kegyelemdöfés. Minden maradék még pislákoló hite szertefoszlott. Valami meghalt belül örökre.

A napok követték egymást ezután is a maguk változatosságában, esőre derű, derűre ború. Nem érzékelt igazából semmit sem többé. Ha a forróság újfent próbára tette, inkább azért imádkozott, hogy véget érjen ez az egész. Legyen végre vége! Szabadulni máshogy nem volt képes. Csak remélte, hogy úgy majd nem fáj többet semmi. A reggelek fejét lehajtva érték, és a nap így is búcsúzott el tőle. Éjszakára behunyta a szemeit, távoli búzamezőkről álmodott. Néha olyan valóságos volt, azt hitte, valóban ott jár. Aztán minden egyes hajnallal eljött a kijózanodás is. Semmi sem változott.

Most azonban ez a különös, szokatlan, mindent betöltő csend fogadta. Mi történhetett? Lehet, imái meghallgatásra találtak, eljött érte az éjszaka folyamán a kaszás, levágta, és békésen pihenhet ezután?

Várt, ám a nyaka kissé zsibbadt, így furcsa mód azt kellett gondolja, még mindig életben van. Félve nyitotta ki, de csak az egyik szemét.

Ha eddig panaszkodott a mellőzöttségre, most egy szava sem lehetett igazán. Minden szempár rászegeződött. Mindegyik, kivétel nélkül. A tölgy, a sövény, a bokrok, a fűszálak tátott szájjal bámulták. A rigónak az ágon torkára fagyott az ének.

Álmában mit művelhetett vajon? Szerette volna mihamarabb kideríteni, hogy orvosolhassa a kárt, hadd folyjon minden tovább a maga medrében.

Kitárult az ajtó. De még ezt a mozzanatot is figyelmen kívül hagyta a csapat, nem veszítették szem elől egy másodpercre sem.

– Ó, csakhogy kinyílt! – hangzott fel a miniember kiáltása, és már szaladt is egyenesen felé. Közvetlen előtte megállt, és sugárzó szemekkel csak csodálta.

Bár fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki, de ahogy a szemekbe tekintett, az abból kiolvasott ámulattól, elismeréstől gyönyörűnek és értékesnek érezte magát.

– Végre! Anya, nézd csak, kivirágzott! Megérte ennyit várni, locsolni, mert álomszép lett. Ugye látod?

– Látom, látom! Ügyes voltál. Látod, mondtam én neked, hogy ha elülteted és gondozod, előbb-utóbb meglesz az eredménye.

– Meg is lett! Jaj, de örülök!

– Tudod, mit? Nagyi ma jön ebédre hozzánk. Ha gondolod, vigyük be, állítsuk az asztal közepére, hadd ékesítse a szobát.

– Megengeded?

– Hát hogyne! Hiszen a tied! Megérdemled!

Azzal érezte, hogy felemelik, óvatosan viszik befelé. Tudta, magasztos célt fog szolgálni. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még hallotta a háta mögött a sustorgást:

– A házba? Bekerülhet a házba?

– Ilyen nem történt meg még egyikünkkel sem.

– Nem gondoltam volna.

Az öreg tölgy hümmögése volt az utolsó, amit még elcsípett a kinti világból:

– Szó se róla, valóban mutatós virágszál lett belőle.

* * * *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma júniusi számában jelent meg. Témája: virág, virágzás, kivirágzás

Bár a folyosó korántsem volt kihaltnak nevezhető, hisz zsúfolásig megtelítették a fehér műanyag székeken és a földön kuporodó, avagy falat támasztó alakok, mégis visszahangozták a falak a nővér papucsa sarkának kopogó hangját, lassan azonban elhalkult, majd megszűnt teljesen, ahogy a sarkon befordult és rögtön el is tűnt a nő az egyik vastag ajtó mögött. Páran a várakozók közül még követték útját tekintetükkel - leginkább unalomból, a többség azonban inkább elmerült saját kis világában, melyben gondolataik, újságok, telefonok, könyvek voltak társaik.

Éva a nézelődök sorába tartozott. A magával hozott könyv ott lapult a táskája mélyén, hiába tartott épp egy izgalmas fejezet kellős közepén. Jelen pillanatban nem bírt koncentrálni arra, hova fejlődik a történet. Az újságokat épp ezért már meg sem próbálta lapozgatni, a gondolataival pedig félt egyedül maradni. Így inkább a szemben ülőket, az előtte elhaladókat, az intézmény dolgozóit vizslatta feltűnés nélkül.

A kora reggeli fény még csak haloványan igyekezett megvilágítani a termet, álmos volt, akárcsak az itt megjelent emberek legtöbbje. Évának nem volt ellenére a korai kelés, mostanában mégis igyekezett minden időt pihenésre fordítani. Már amikor tehette. Ám ezen a napon a szokásosnál is jóval korábban vetette ki magából az ágy.

Tudta, mi vár rá, bár nem igazán foglalkozott vele az elmúlt időszakban. Nem ért rá. Örült, ha lépést tudott tartani az életével, a napi kihívásokkal. Az új keletű problémák várhattak még egy keveset. Azt az elvet vallotta, amiről nem tud, nem is lehet igazán probléma. Struccpolitika a férje szerint, életösztön szerinte.

Ám amikor hajnalban kitámolygott a fürdőszobába, hogy embert varázsoljon önmagából, a tükörben szembe találta magát önnön tekintetével, s mintha megállt volna ott az idő.

A kérdést fel se kellett tegye, ott volt minden a szemében: "S akkor?"

Annyira szíven ütötte az érzés, miszerint fogalma sem volt a válaszról, hogy percekbe telt, mire összeszedte magát. A férje szintén ébredezett, kopogott az ajtón, hívta reggelizni, igényt tartott volna ő is a tusolóra, így hát jó szokásához méltón szőnyeg alá söpörte a problémát, miképpen nincs válasz, s úgy tűnik, magától nem is találja meg egyhamar. Kisietett a konyhába, kente a kenyeret, kavarta a teát, hűtötte a kakaót, hogy Janka meg ne égesse pici száját, amikor még ő is kissé álomittasan beszúrja a szívószálat a foghíjas szájába - áldott, csendes másodpercek!

Nagyon szerette ezeket a reggeli együttléteket. Amikor még a férje sem rohant dolgozni, az éjszaka és az álmok védő hálója még nem eresztette, óvta piciny családját. Pár perc a napban, amikor kizárólag csak egymáséi voltak, és a békéé volt a főszerep.

Aznap reggel azonban elméje a tükörképpel történő néma párbeszéd után nem állt le a zakatolással, hiányzott a kanálcsörgéssel együtt oly jól megférő belső csend. Lélekben messze járt, itt ült ezen a folyosói széken. Jobban mondva már bent a kezelőben.

A szemben ülő asszony kezéből kicsúszott az üres műanyag pohár, melyet egészen idáig a kezében szorongatott. Ez visszahozta Évát a valóságba egy szempillantás alatt. A fiatal nő halkan, zavartan kért elnézést környezetétől, felkapta a földről a poharat, majd a közeli szemetesbe dobta.

A várakozás folytatódhatott tehát.

Az ajtó időnként kinyílt, behívták a soron következőt. A sor Éva előtt elég hosszú volt. Számításai szerint mostantól kezdve is legalább negyven percig itt fog ücsörögni. Vagy tán még tovább.

Reggel beadta Jankát az oviba, ám csak sietősen tudtak elbúcsúzni egymástól. Mivel időre jött, nem engedett a csábításnak, hogy a lánya vissza-visszacsalja különböző indokokkal, csak hogy egy újabb puszit csikarhasson ki magának.

Éva mosolyra húzta a száját. Tudta jól, hogy ő legalább olyan ludas a kialakult helyzetben, mint a gyerek, ha nem még jobban. Imádta a kislányt. Bár nehéz szívvel vált meg tőle reggelente, mert ő is sietett munkába, mégis tudta, hogy a hosszú elköszönés ellenére Janka nagyon jól érzi magát odabent. Délután pedig, amikor érte ment, egyenesen repült a karjaiba, mintha legalábbis nem pár órája váltak volna el egymástól.

A kis karok úgy szorították, mintha soha többet el se akarnák engedni. Még szerencse, hogy a kezek és a száj nem egy zsinórra vannak bekötve, így az élménybeszámoló már ebben a pózban is elkezdődhet.

Kinyílt az ajtó, ismét beléphetett valaki.

Éva lenézett a kezében tartott fényképre.

Már annyiszor látta a képet, akár csukott szemmel is le tudta volna rajzolni. A kis kezeket, lábakat, a fitos kis orrot, mely büszkén nézett előre, a pocakot, a husis combokat, mindent. Formás baba rajzolódott ki előtte.

Újabb ajtócsukódás.

Ahogy Éva körbepillantott, látta, ahogy fogytak előle a várakozók, a helyükre újabbak érkeztek folyamatosan, így a váró zsúfoltsága alapvetően nem változott. Örült, hogy neki korán volt időpontja, ezért amikor ideért, még le tudott ülni. Bele se akart gondolni abba, milyen érzés lenne mindezt állva végigvárni.

Az orvosa utalta be ide, magától eszébe se jutott volna idejönni. Igazából nem gondolkozott egyáltalán a helyzeten, a korán, amire az orvos oly előszeretettel hivatkozott annyiszor. Valószínűleg a mai is egy ugyanolyan átlagos nap lett volna, mint a többi mostanában, ehelyett mégis itt ült és várt. Nem volt türelmes típus, a várakozás amúgy is megőrjítette, de a mostani alkalom túltett mindenen. Egész bensője tiltakozott az ellen, hogy itt legyen.

Tájékoztatták a kockázatokról, tudomásul vette, bólogatott rezignáltan, amikor erről volt szó. S már akkor az volt az első kérdés, mely megfogalmazódott a fejében: és ha igen? Akkor mi lesz? Változtat az valamin?

Már csak ketten voltak előtte.

Kinyújtóztatta elzsibbadt lábait ültében, felállni nem mert, nehogy valaki gyorsan leüljön a helyére, ő pedig hoppon maradjon. Somolyogva jutott eszébe most a megszámlálhatatlan átvirrasztott éjszaka Jankával, aki nem volt egy jó alvó baba. Ha nem kellett már vele járkálni, hogy megnyugodjon, végre leülhetett, s akkor fura pózokban volt képes elaludni a fotelban vagy a kanapén, lánya szuszogó kis teste odasimult hozzá békében. Az elgémberedett végtagok ellenére nem adta volna ezeket a perceket semmiért és senkiért.

Égett a gyomra. Lehet, ennie kellene valamit? Nem hozott magával semmit. Gondolhatott volna erre, de a reggeli sietség nem igazán járt karöltve a logikus gondolatokkal. Abban sem volt biztos, ehet-e ilyenkor. Minden valószínűség szerint nem volt tanácsos. Akkor hát marad a gyomorégés, mit volt mit tenni.

Igyekezett valami kellemesebbre gondolni, mint a belső szervei. Például a hétvégi zsúrra, amire még meg kell sütnie a gyümölcstortát este gyorsan, amikor a ház végre elcsendesedik. El ne felejtse a jelmezt! Jaj, csak azt ne! Megígérte Jankának, hogy mindenképp megvarrja még másnapra, mert katicajelmez nélkül nem lenne természetesen teljes egy szülinapi buli.

A hatást csak fokozza, hogy neki kell majd belepréselnie magát abba a jelmezbe. De ha az ünnepeltnek ez az óhaja, ki ő, hogy megkérdőjelezze az öltözék fontosságát?

Nem! Egyre kevésbé sikerült elcsitítani a gondolatait szakadatlanul megszakító hangot, mely ette belülről. A kérdés mint egy végtelenített szalag zakatolt a fejében: Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz?

Válasznak azóta is híján volt.

Ahogy egy virágos ruhás hölgy fejét lehajtva kilépett, azután elsietett a vizsgálóból, már csak egy valaki volt hátra, mielőtt az ő neve hangoznék el.

A fekete-fehér fénykép a kezében ismét mágnesként vonzotta a tekintetét. Az arc, a test a képen még nem mondott sokat másnak, de neki már a világot jelentették. Ismerte ismeretlenül is, oly erős szál kötötte hozzá, melynek intenzitása önmagát is meglepte. Kész volt már most megküzdeni érte mindenféle felsőbb hatalommal és előítélettel szemben.

Mi történik, ha bemegy? Belédöfnek egy tűt, később pedig egy jó szándékú, bátorító, bár kétségtelenül együtt érző mosoly kíséretében elhangzik esetleg egy ítélet, tőle pedig döntést várnak majd. Döntést? Mit kellene döntenie? Hogyan? Mi a helyes döntés? Van itt egyáltalán olyan, hogy helyes és helytelen?

Miközben ő mindvégig kockáztatja a benne formálódó, fejlődő, élni akaró, életért kiáltó magzatot?

Mintha képes lenne lemondani róla bármi oknál fogva?!

Mintha a döntés nem született volna meg már réges-rég, a fogantatás, a teremtés pillanatában?!

Mintha búcsút intene valaha is átvirrasztott éjszakáknak zsibbadt kezekkel és térdig lejárt lábakkal?!

Mintha nem élné át ezerszer és még annyiszor a foltozott jelmezben, testén végigcsurgó verejték kíséretében azt a mosolyt, mely mindezekért a fizetség?!

Ne menne szülői értekezletre, játszótérre, cirkuszba, cukrászdába? Ne ülne le egy csésze teára a babaház mellé, ha már bele nem fér, vagy akár a szerelőműhelybe, ha a kis piros Ferrari kerékcserére hivatott? Ne gyúrna homokból várat, hóból hógolyót? Ne mesélné el a könyvtárnyi könyvük minden mesekönyvét számtalan alkalommal, unásig? Ne főzne trükkösen, hogy a zöldség is olyan csomagolást kapjon, amitől megszépül, kívánatos lesz még egy dacos kétévesnek is? Ne fonna hajat, ragasztana be sebeket? Ne sütne mézes kalácsot, porszívózna, teregetne ötször lassabban, mintha mindezeket egyedül tenné?

Ne hallaná, érezné azt minden este elalvás előtt, hogy szeret és őt is szeretik?

Nagyon.

Végtelenül.

Feltétel nélkül.

Soha nem lenne képes lemondani ezekről!

A sorban előtte álló lépett be az ajtón, magába zárta a szoba, míg ő kint rekedt a kételyeivel, vívódásaival. Orvosa szavai köszöntek vissza hirtelen: "Éva, maga már eléggé benne van a korban, nagyobb a kockázat bármilyen eltérésre, menjünk biztosra, csináljuk meg ezt a vizsgálatot!"

De minek?

Mi változik?

Kiverte a víz. Homlokán, tenyerén izzadságcseppek gyöngyöztek. Próbált mélyeket sóhajtani, de az sem hozott enyhülést.

Mennie kell innen! - unszolta józan esze. A folyosó, az emberek fojtogatták. Úgy érezte, dőlnek rá a falak minden irányból, összeszorítják.

Ki kell jutnia innen!

Nem! Képtelen volt belépni az ajtón és kockáztatni, amikor ő már tisztában volt vele, tudta, hogy bármit is hall, a kincs a szíve alatt, az élete, a mindene vele marad bármi áron.

Az ajtó kinyílt, a nővérke meleg, ám tárgyilagos hangon olvasta fel a nevet a kartonról:

- Koltai Éva!

Tovább olvasgatta a papíron a szöveget, így nem nézett fel azonnal, kissé megkésve konstatálta, hogy senki nem mozdult a felszólításra.

- Koltai Éva? - ismételte meg kissé hangosabban.

Nyújtogatta a nyakát, nézett maga mellé mindkét irányba, ám senki nem mozdult.

- Nincs itt? Pedig a papírját leadta ma reggel.

Páran a vállukat vonogatták, hisz mit tudták ők, ki a szóban forgó egyén. Nem is igazán foglalkoztak ezzel. Vártak. Várakoztak. Ez volt itt a dolguk.

- Úgy tűnik, hazament - csúsztatta a kartont a nővér a paksaméta aljára, s már a következő nevet olvasta fel.

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma májusi számában jelent meg. Témája: a gyerekek és/vagy a teremtés