Megkavarta kétszer-háromszor a levest a lábosban még utoljára, majd lezárta a gázt alatta. Felnyúlt a konyhaszekrénybe, elővette a tányérokat, poharakat, a fiókból kanalat húzott ki, fordult volna, hogy megterítsen, amikor finom nyomást érzett a karján. Odapillantva a fia kezét látta a csutkáig lerágott körmökkel. Egyből ráncba is szaladt a homloka a látványtól, de úgy döntött, ma nem teszi ezt szóvá, nem akarta agyonvágni előre a hangulatot.

Amikor hazaért késő délután, bekiabált Pistinek a szobájába, hogy tudja, megérkezett, majd egyenesen a konyhába vette az irányt. Nem akarta megzavarni a fiút a tanulásban. Sejtette, sok dolga lehet, ha még este hétkor is ott görnyedt a könyvek felett.

Csodálta a kitartását. Minden egyes alkalommal, amikor ezt a témát felhozta, a gyerek csak legyintett egyet, mintha szóra se lenne érdemes a dicséret, amit minden bizonnyal kiérdemelt.

Gondosan megterítették az asztalt kettesben. Nem beszéltek. Szokatlan volt ez a csend kettejük között, de Marika nagyon örült most ennek. Izgatott volt.

Kimerte a levest a két tányérba, hozzáláttak enni.

- Nem forró?

- Nem.

Kanalak koccantak a tányérokhoz, ám a külvilág zaja nem hallattszott fel a nyolcadik emeletre már odalentről, csendes egyetértésben ettek.

Marika nem bírt nyugton maradni, a hír feszítette már egész délután. Kikívánkozott belőle.

- Megkaptam!

Pisti felkapta a fejét erre a bejelentésre. Ilyenkor mintha az apja kiköpött mása lett volna. Fiatalon, mint amikor megismerkedtek. Szemeiben már most ott volt minden ígéret és reménység, ami valaha az apját is hajtotta. Csak épp az övé jóval komolyabb volt. Már most túl sok mindent cipelt a vállán.

- Tényleg?

- Bizony ám!

- Megérdemelted - csibészes félmosoly kísérte a dicséretét.

Marika hevesen bólogatott, a szíve majd' kiugrott a mellkasából.

- Azért tegyük hozzá, szerencsém is volt, hiszen a másik...

- Ez nem szerencse, tudod jól. Megérdemelted! - hangzott el immáron sokkal határozottabban a kijelentés.

Idegességében a nő csak ellegyintette kezével a dicséretet, más foglalkoztatta igazából.

- Meglásd, nem kell többé üres levest enned, lesz más is az asztalon. Megyek, befűtök rögtön, megjött az ősz már jó ideje, szerencse, hogy nem annyira csípős, mint tavaly volt.

- Hagyd, jó így nekem.

- De már nem gond, hisz hallod.

- Nekem jó így.

Majd amikor szeme édesanyja kétkedő tekintetével találkozott, sietve hozzátette:

- Tényleg!

- Persze!

Tovább kanalazták az ételt, de Marika már a csendet se bánta. Úgy érezte, imái végre meghallgatásra találtak, megérte a sok kínlódás az évek során, amikor csak magára számíthatott.

Pisti felállt, szó nélkül leszedte az asztalt, nekiállt vízet engedni a mosogatóba, elölblítette a tányérokat, evőeszközöket, lecsepegtette, letörölgette, majd visszatette a helyükre őket.

Marika párás szemmel kísérte minden mozdulatát. Szeretett volna felállni, segíteni neki, zavarta, hogy annyi mindenen túl még ezt is a fia csinálta, de ezen a vitán már túl voltak százszor legalább, Pisti ragaszkodott, hogy ezt ő csinálja. Ezt is. Ma este nem akart több veszekedést. Csak ki akarta élvezni ezt az érzést. A megkönnyebbülés felszabadító érzését.

Így hát halkan odaállt a fia mellé, ráhajtotta a fejét egy pillanatra a vállára, már amennyire ez még lehetséges volt, akkorát nőtt a fiú az elmúlt pár hónapban.

Gondja lesz rá, hogy legyen végre egy tisztességes nadrágja is!

- Gyere, menjünk be a szobába, olvassunk kicsit!

Pisti helyére tette az utolsó poharat is, átkarolta édesanyja vállát, majd betessékelte a szobába. Újabb csendes estének néztek elébe. De valahogy minden megváltozott. Markia egyfolytában csak mosolygott. A várakozás izgalma ott bizsergett a levegőben.

 

* * *

 

Megkavarta kétszer-háromszor a levest a lábosban még utoljára, majd lezárta a gázt alatta. Felnyúlt a konyhaszekrénybe, elővette a tányérokat, poharakat, a fiókból kanalat húzott ki, fordult volna, hogy megterítsen, amikor megszólalt a csengő. Kisietett ajtót nyitni, de a lánya már megelőzte. Mosolyra húzódott a szája, ahogy meglátta langaléta fiát belépni a lakásba, de sokáig nem gyönyörködhetett a látványban, mert a gyerek már el is tűnt rögtön a szemei elől.

- Vacsora!

Ha nem szól időben, meg se hallotta volna. Bár egy apró vállrándításon kívül más jel nem utalt arra, hogy Dávid valóban hallotta, csak épp figyelmen kívül hagyta a bejelentést. Ahogy általában.

- Hahó, kérlek, gyere le, mert kihűl!

- Dolgom van.

- Na, pár percet csak tudsz szánni a vacsorára!

- Nem vagyok éhes.

- Nem eszel rendesen!

Utolsó szavait már csak a csukott ajtónak intézhette.

A lányára nézett, aki csak vállat rándított a fenti eseményekre, majd sarkonfordulva indult volna be a saját kuckójába.

- Gyere, egyél velem. Kérlek! - tette hozzá könyörögve, amikor félő volt, a lánya is teljes visszavonulót fúj.

- Már ettem.

- Ne kelljen egyedül ott ülnöm abban a nagy étkezőben.

- Apa?

- Későn jön ma is.

Lánya morgott erre csak, de nem szólt egy szót sem.

Éva visszament az evőeszközökért, megterítette az asztalt. Bár sejtette, hiábavaló, kitett mindent szépen a fiúknak is. Hátha előbújnak a barlangjukból. Az egyik odafentről, a másik az irodából. Vivien ez idő alatt levágta magát a kanapéra, lábát lógatta, telefonját nyomkodta folyamatosan.

Amikor a gőzölgő leves is az asztalra került, leültek. Éva szedett mindkettőjüknek, majd némán nekiláttak enni.

Éva fülét majd' megsüketítette ez a csend. A falatok egyre nehezebben mentek le a torkán. Próbálta volna megtörni a hallgatást, némi színt vinni a mindennapok monotóniájába és végre beszélgetni, de esélytelen volt a folyamatos pittyegéssel szemben, melyek mind-mind egy újabb üzenet érkeztét jelezték. Túl voltak már ezen rég. Tudta, nem szállhat versenybe a virtuális világgal az ő maga kis emberi érzéseivel.

Ebben a pillanatban mégis megtörni látszott a rituálé, mert Dávid berobogott hozzájuk, magához vett egy kenyeret a kosárból, és beleharapott távoztában.

- Ülj már le végre egyszer! Egyél nyugodtan, sokkal egészségesebb az úgy! Tessék, merek neked, ennyi időd csak van, hogy a kedvenc húslevesed megedd, direkt a te kedvedért csináltam. Gondoltam, talán ezt megeszed velünk.

Dávid már rutinosan elutasító mozdulatot tett a kezével, hogy köszöni, de nem kér mást, azonban a leves ínycsiklandozó illata jobb belátásra késztette. Egy hangos fújással fejezte ki véleményét a közös családi vacsoráról, majd nekilátott belapátolni a levest.

Két falat között vetette oda a tányérja fölött.

- Kéne új cipő az edzéshez, ez már tavalyi.

Éva bólintott.

- Meg a tabletem is öreg, szeretnék egy újat.

- Öreg? - kérdezte csendesen az anyja.

- Egy éves! – szólt az észszerű magyarázat.

Majd mint aki jól végezte dolgát, állt is volna fel, hogy elmehessen.

- Sikerült! - tört elő ekkor Évából a bejelentés.

Két gyermeke értetlenül nézett rá.

- Mi?

- Az állás! Megkaptam!

Dávid kivett még egy kenyércsücsköt a kosárból és a távozás mezejére lépett.

Vivien kedvenc szavajárásával ismét csak a vállát bírta megrándítani. Aztán az édesanyjára nézett.

- Állás? Milyen állás?

- Tudod, meséltem nektek. Megpályáztam egy állást, ahova végre visszamehetek dolgozni. Nem érdekelte őket a sok év kihagyás, hétfőtől szívesen látnak engem.

Bipp-bipp. Újabb üzenet ragadta el Vivien figyelmét az élet valós eseményeitől.

Éva így már csak magának fejezte be a mondatot, mert úgy érezte, megbolondul, ha még egy percig némán kell ülnie, holott beszélni szeretne, kiáltani, örömujjongásban kitörni.

- Ma már találtam is egy asszonyt, aki segít nekem, hogy el tudjak menni, de itthon minden meglegyen, hogy mire hazajöttök, nektek minden meglegyen. Ma volt itt bemutatkozni. A fiával él kettesben. A férje halála óta egyedül neveli őt. Nagyon rendesnek tűnik, szimpatikus.

- Hm!

Vivien száját ez a velős megjegyzés hagyta el. Éva pedig azon gondolkodott, vajon az ő szavait kommentálta ezzel, vagy csak egy újabb nagyvilági eseményt a telefonján.

Felállt, szó nélkül leszedte az asztalt, bepakolt mindent a mosogatógépbe. Mire visszafordult, Viviennek hűlt helyét találta. Az ajtó csukódása jelezte, hogy visszavonult.

Éva magához vette könyvét, lekuporodott a kandalló elé.

Újabb csendes estének nézett elébe. De valahogy minden megváltozott. Kinyitotta a könyvét, ám tekintete a tűzbe révedt, fogva tartották a lángnyelvek. A várakozás ott volt kézzel foghatóan benne a levegőben. Várta, hogy a tűz majd egy kicsit átmelegíti. Egyelőre fagyosnak érezte magát. Az életét.

 

 

* * * * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma szeptemberi számában jelent meg. Témája: elégedettség - elégedetlenség