– Gyere, menjünk, amíg nem esik! Még a végén megfázol itt nekem, fűthetek egész álló nap, hogy a kályha mellett melegedve némi életet leheljek beléd. Elég volt ez tavaly, idén kerüljük el!

Jolán leakasztotta sötétbarna félkabátját a fogasról, nyögve belebújt a cipőbe, ehhez meg kellett támasztania magát a kisszekrény oldalán. A cipőkanál jó szolgálatot tett évek óta.

– Nem leszünk már fiatalabbak, igaz? – megpróbálta némi kacajjal enyhíteni a szúrást, amit e kijelentés kapcsán érzett minden egyes alkalommal. Ettől függetlenül ha nem mondta el ezt a mondatot mint egy mantrát egy nap húszor, hát egyszer sem.

Sok energiát kivett már belőle a cipőfelvétel, így remegő kézzel nyúlt a táskájáért. Bal kezébe fogta, jobbal a kilincs felé nyúlt, háta felett szólt oda Jánosnak.

– Mehetünk?

Hátranézett, látta, bólint az öreg, így elindult előre. Tudta, a férje követi majd.

Cseppet sem zavarta, hogy nem kap választ a mondandójára. Megszokta az évek alatt. János alapvetően is egy csendes természettel megáldott, jó ember volt. Házasságuk alatt folyton Jolán beszélt. Szeretett beszélni. Így aztán János hallgatta, bólintással jelezte, hogy figyelt, néha be-beszúrt egy egy szót, de idővel ezek egyre ritkultak, mígnem egy szép napon Jánosból nem jött elő több hang. Az orvos szerint ezt el kellett fogadni, nem tehettek ellene semmit. Ezért hát Jolán megrázta magát, elfogadta az új helyzetet, beszélgetéseik egyoldalúságát azzal ellensúlyozta, hogy úgy reagált a történésekre, mintha társa legalábbis mindig felelt volna. Tulajdonképpen meg is tette. A szemei többet mondtak száz szónál.

– Jól van, tudom, tudom. Megint zavar a csoszogásom. Majd odafigyelek jobban! Szépen, lassan érünk már csak célt. No, gyerünk, haladjunk!

Bezárta maga mögött a kapuajtót, mélyet szippantott a nyirkos tavaszi levegőből, és a sarki közért felé vette az irányt.

Nem volt messze. Pár percre még így sajgó bokával is. Férje kedvéért minden egyes alkalommal tett egy kis kitérőt, hadd élvezze ő is a levegőt, a tavasz színeit, az ébredő természetet. János szívesen járt ki a kis parkba. Jolán pedig legalább ennyire szívesen kísérte őt el ide majd' minden nap. Lépteik mára már összecsiszolódtak.

– Nézd csak, János, ott a verebed. Jön kuncsorogni. Még jó, hogy elhoztam a morzsákat. Bekészítettem még tegnap este, hogy ma reggel el ne felejtsem. Néha csak úgy kimegy a fejemből minden. Nem leszünk már fiatalabbak.

Beszédét félbeszakította, hogy szembejött velük fiatalkori barátnője. Ő is itt lakott a környéken, régebben sokat jártak össze. Az utóbbi időben azonban egyre távolodott Jolántól.

– Jó reggelt, Boris! Minden rendben a mosógéppel?

– Hogyne! Jött tegnap a Feri, ránézett. Mi járatban? A szokásos?

– Igen, megyünk bevásárolni ma is. Hozzunk valamit?

– Nem, köszönöm, én már voltam. Ma friss marhahúst hoztak, ott akartam lenni nyitásra.

– Jól van, mennünk kell, János nem szereti, amikor leállok másokkal hosszan beszélgetni.

– Hmm.

– Minden rendben?

– Hogyne! Még látjuk egymást!

Jolán picit szaporázni kezdte lépteit, azért ez a tavasz még nem az a kései, jó meleg tavasz volt, amikor megfáradt csontjait ne viselte volna meg a nyirkos idő.

Elértek a közértig. János régi szokásához híven a bolt előtti kispadra ült, így Jolánt nem akadályozta meg abban, hogy kedvére böngésszen a különböző áruk címkéi között.

– Sietek! - ígérte meg gyorsan, ahogy minden nap, majd kosarat ragadott, eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött.

Igyekezett a vásárlással, nem szívesen váratta meg a férfit.

– Megnéztem a marhahúst, amit a Boris ajánlott. Szerintem jó lesz abból nekünk is egy kis levest főzni, mit gondolsz? Tudom, hogy szereted. Neki is fogok, ha hazaértünk. Mehetünk?
Oldalra pillantott. Bólintás volt a jutalma.

– Arra gondoltam – kezdett bele az őt régóta foglalkoztató témába, miközben hazafelé vették az irányt –, hogy nekiállhatnánk végre utazni. Mindig csak beszéltünk róla. Éveken keresztül. Sose volt megfelelő az alkalom. Vagy a gyerekek vagy a pénz miatt. Aztán a betegséged. Szóval mire várunk még?

Úgy érezte, muszáj végigvinnie a gondolatmenetét, s bár tudta, nem fogják félbeszakítani, mégis egy szuszra csúszott ki belőle, mintha egy gát szakadt volna fel annyi év után.

– Igen, tisztában vagyok vele, hogy ahogy régen, most is ezer okunk lenne elhalasztani. De János, oly rég várunk rá, oly régóta tervezzük, mikor, ha nem most? Egy ideje már félretettem egy kis pénzt rá, talán kijön belőle a vonatjegy, ha meghúzzuk a nadrágszíjat, a szállásra is jut. A fényképek lassan megfakulnak, olyan rég néztük ki a helyet, rettentő kíváncsi vagyok rá. Kérlek, menjünk el idén! Kérlek!

Ahogy az várható volt, János szótlanul szedegette a lábait, ám arcán tükröződött, hogy mélyen átrágja magát a kérdéses témán. Előnyökön, hátrányokon, lehetséges kifogásokon.

Jolán, hogy elejét vegye az ellenkezésének, már folytatta a meggyőzést, így észre se vette volna, hogy hazaérkeztek, ha bele nem futnak a házmesterbe, aki a kapu előtt sepregetett.

Azonban ha az asszony már lendületben volt, nem lehetett leállítani. Ha a házmester fültanúja lesz az érvelésének, még jobb, gondolta. Bízott benne, hogy melléáll majd, támogatja ő is a tervét. Hiszen mennyire nagyszerű ötlet ez az egész, nem vitás!

– Jó napot, Lukács Úr! Mondja meg őszintén, ugye, maga is hálás lenne, ha a felesége egy szép napon arra szeretné rávenni, váltsák valóra a régi álmot. Lépjék meg azt a hatalmas lépést, amire egész életükben vártak. Ne csak egy elérhetetlen illúziót kergessenek folyton pár lépéssel lemaradva, az álmok és a valóság váljanak végre eggyé! Tessék, erősítsen meg a hitemben! Az én kedves uram is tudja, hiszen ezt mondogatjuk évek óta. Most mégis olyan csökönyösnek érzem egy ideje. Nem látja be, hogy ez egy nagyszerű ötlet. Mondja meg neki, kérem, hogy igazam van!

Lukács úr lassan pislogott egyet a fekete keretes szemüvege mögött, kezében a seprű már egy ideje megpihent, ahogy képtelen volt levenni a szemét Jolánról.

– Ne szégyellősködjön, mondja meg neki bátran!

Az öreg házmester azonban nem szóltalt meg. Nem tudott. Mint aki kísértetet lát, rezzenéstelen arccal mintha arra várt volna, hogy Jolán egyszer csak felnevet, legyint egyet a karjával és azt mondja: csak vicceltem!

Jolán, aki bár nem látott bele a házmester gondolataiba, valóban felemelte egyszer csak a kezét, és legyintett is egyet. Mégpedig a házmesterre.

Feladta, hogy megértse. Hónapok óta olyan furán viselkedett vele. Körülbelül azonos időben kezdett el ferde szemmel nézni rá, mióta Boris távolodott.

– Ezek az öregek vén korukra mind meghibbannak, vitathatatlan – mondta a férjének. – Nem, ne is mondj semmit! Tudom, miről beszélek. Gyere, menjünk be, még tényleg megfázol itt a végén. Rég kint vagyunk már.

– Csókolom, Jolán néni!

– Szervusz, Kinga. Mi újság? Suliból jössz?

– Igen, ma előbb hazaengedtek minket egy órával, ha sietek a leckémmel, még a végén el tudok menni a barátnőmmel moziba is.

– Menj csak, menj csak! Megérdemled – mondta a kislány hátának, miközben már a lakásajtót nyitotta. – Látod, Jánosom, hogy hasonlít a mi Blankánkra? Mondtam neked vagy nem mondtam? Te meg állítottad, hogy ez a lány sokkal cserfesebb, mint a mienk volt ebben a korban. Nem is értem, miért nem emlékszel, hogy Blanka is képes volt lyukat beszélni az ember hasába, ha igazán beindult.

Kinga a lépcső aljánál torpant meg és fordult vissza.

– Kivel tetszik beszélni? – szegezte a kérdést Jolánnak.

– Hogy mondod?

Na, tessék, még a kulcs is kiesett a kezéből, hogy erre a fruskára figyelt, most majd hajolhat le érte.

– Jolán néni hozzám szólt?

– Dehogy, gyermekem. János bácsinak meséltem épp a mi lányunkról. Megemlítettem neki, hogy eszünkbe juttatod mindig, amikor meglátunk.

– János bácsinak?

– Igen.

Érdekes, gondolta Jolán. Már a gyerek is kezdi. Az a pillantás. Rettentő ismerős volt már neki. Miért? Miért van az, hogy már mindenki ezzel illeti? Mindenki szánakozva néz rá. Kerüli.

– De hát... János bácsi meghalt. Októberben volt a temetése. Nem tetszik emlékezni?

Jolán krétafehér lett.

– Persze, hogy emlékszem – vetette oda már-már morogva.

– Csak mert úgy tetszett beszélni... Mintha...

Jolán szúrós szemekkel várta, mi lesz ennek a vége.

– Mintha itt lenne – adta meg a feleletet Kinga.

Jolán térdére támaszkodva, lassú mozdulattal szedte fel a földről a leejtett kulcsot. Arcán a düh piros nyomott hagyott, időre volt szüksége, mire összeszedi magát. A kulcs jó ürügy volt erre.

– Minden rendben? – Kérdezte Kinga. Tétovázott, nem tudta eldönteni, felszaladjon-e dolgára a lépcsőn, vagy esetleg itt lesz még szükség rá.

– Hát persze!

Jolán már nem nézett Kingára, nem akart ma már senkit sem látni maga körül. Kikészítette ez a nap, pedig még csak nemrég kezdődött. Szeretett volna megszabadulni ettől a kínos helyzettől is itt.

Kinga felelet híján végül nagy nehezen elindult felfelé a lépcsőn.

Jolán felocsúdott révületéből, s amennyire tőle telt, besietett a lakásba. Válla fölött hátraszólt:

– János, ne maradj le folyton! Gyere be, hadd tegyem végre oda a levest!

 

*  *  *  *  *

 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg. Témája: Illúzió