– A madarak csivitelnek, a szél megsimogatja a bokrokat, a nap meleg fénnyel mosolyog le ránk fentről. De nem tűz erősen, nem bántó, épp csak kellemes. Már kabát sem kell, elég egy vékony póló, ha kimegyünk. Nem viszünk magunkkal semmit, esernyő felesleges, a gumicsizma sem kell, az előző napi pocsolyák mind felszáradtak már. 
– De jó! 
– Igen, ha odaérünk, már nem lesz semmi gondunk, szabadok leszünk, mint ...
– ... mint a madarak – mondta Bence kuncogva, hogy már ezt a mondást is sikerült megjegyeznie.
– Pontosan! – mosolygott vissza rá az anyja megborzolva a kicsi fürtjeit. – Ügyes vagy. Mint a madarak! Nekik a világon semmi gondjuk.
– Meséld tovább!
– Nos, ha megyünk, rengeteg feladatunk lesz ám, tudod–e.
– Igen?
– Bizony ám! Fel kell ám fedezni a környéket is. Nem maradhat minden titok fedve előttünk.
Bence két tágra nyílt szeme egyre jobban csillogott.
– Mit gondolsz, menni fog ez neked? – anya megállt egy pillanatra, úgy tett, mint aki erősen gondolkozik ezen. – Három évesen még nem biztos, hogy ez nem okoz problémát, hm?
– Már mindjárt négy vagyok, anya! – váltott át hirtelen durcásra a kisfiú hangja.
– Ó, tényleg, majdnem kiment a fejemből – kacsintott le rá édesanyja. – Szóval úgy gondolod, megbírkózunk ezzel is?

– Naná!
– Ha te mondod, hiszek neked.
– És bent?
– A házban? Úgy érted?
– Odabent, igen! Ott nincs szél, madarak, pocsolya.  
– Nincs bizony, azokat kint hagyjuk mind!
– Akkor ott mi van?
– A napfény átverekszi magát a hatalmas, fényesre pucolt ablakokon – itt megtorpant egy pillantra –, ő bejöhet velünk, ugye?
– Igen, igen! És még?
Anya kacagott már a kíváncsiságot, türelmetlenséget cseppet sem nélkülöző kisfián.
– Jól van, szóval vannak a világos szobák, hatalmas terek, ahol elfér minden. Teszünk bele egy hatalmas asztalt sok székkel, kanapét, ahol összebújva tudunk majd olvasni. Legyen esetleg kandalló is?
– Minek? Meleg van.
– Most igen, kis butus, de télre. Amikor kint minden fehér hótakaró alatt pihen, és várja a tavaszt.
– Felőlem – vonta meg a vállát Bence, látszólag nem volt nagyon meggyőzve.
– De szerintem még ennél is fontosabb, hol lesz majd az ágyad és a sok játékod - anya gyorsan témát váltott, s lám, való igaz, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel találta magát szemben, mint fotelokkal és nappali berendezésekkel kapcsolatban.
– Sok játék? - ámult el Bence, és még levegőt venni is alig mert.
– Rengeteg! Hintaló a sarokban, rögtön az építőkockás doboz mellett. A polcon sok, szép, színes könyv tele csodálatos mesékkel, amiket mind együtt olvasunk el. Vasúti sínek a vonatoknak, istálló a sok állatnak, dömper, garázs, szerelőműhely. Csak győzz velük eleget játszani.
– Hű - többre nem tellett a kisfiútól.
– A ház mögött kis kert, a gyümölcsfák elegendő árnyékot adnak nyáron is, ősszel meg megvédenek, ha kicsit szelesebb az idő. Ott, alattuk kiépítünk egy homokozót, a lombok között pedig egy favárat. Az ágakról hinta lóg le, le se szállsz majd onnan, már látlak is magam előtt.
Bence csak a fejével biccentett, ezzel adta tudtára édesanyjának a beleegyezését, megszólalni már nem tudott. De nem is akart, nem szándékozott félbeszakítani a leírást.
– Nagy melegben ki lehet oda tenni egy medencét, játszhatsz a vízipisztollyal, lefröcskölheted az összes bokrot, talán még a szomszéd macskáknak is jut belőle, amik természetesen prüszkölve fejezik ki nemtetszésüket – folytatta az anyja.
– Macska is van?
– Hogyne! Nem is egy, öt vagy hat is tán. Annyit kódorognak a környéken, hogy nehéz megszámolni őket. De estére mind hazatérnek persze. Te meg megsimogathatod a bundájukat. Ők elégedetten dorombolnak, téged pedig beviszlek kivakarni az egész napos kosz alól. Megmosom a hátad, a hónod alját, a füled tövét – ahogy anya ezeket mondta, úgy követte a keze is a testtájakat, ismét kacarászást vívva ki mozdulataival. – A talpad, nyakad...
– Hé, haladjon a munka odabent! – szakította félbe a zárt ajtó mögül egy éles, ellentmondást nem tűrő hang.
– Rendben! De már kész vagyok! – válaszolta vissza illedelmesen az anya.
– Ajánlom is! – azzal a hang tulajdonosa hallhatóan elcsoszogott másfelé.
– No, gyere, menjünk mi is – hívta Bencét az édesanyja.
A kisfiú szó nélkül felvette a földről játék mackóját, magához szorította, belecsúsztatta csöppnyi kis kezét a nő kérges, munkás tenyerébe, majd lassan elindultak. Bence csak suttogni mert, tudta, nem hívhatja fel magukra a figyelmet semmiképp. Az előbbi is intő jel volt, hogy a határát súrolták a kirúgásnak.
– Anya!
– Tessék, szívem!
– Elviszel majd tényleg oda engem?
– Igen, természetesen.
– Megígéred?
Egy pillanatnyi csönd után az asszony határozottan mondta ki:
– Megígérem.
Tovább baktattak, mentek lefelé a lépcsőn. A kapunál megálltak, míg anya egyik kezébe áttette a csomagjait, hogy ki tudja nyitni a nehéz vaskaput, mely az utcára vezetett már ki.
– És mikor? – ez a kérdés oly halkan hagyta el Bence ajkait, hogy az anyja először azt hitte, csak képzelte, hogy a fia megszólalt. Ám amikor lepillantott, értelemtől sugárzó, komoly szemecskékbe nézett.
– Remélem, hogy hamarosan. Nagyon remélem – hogy nyomatékot adjon a szavainak, megszorította az aprócska gyerekkezet, mely csak úgy csimpaszkodott belé.
– Dolgozom majd még keményebben, és spórolunk is már egy ideje, igaz? Amint meglesz a pénz, megyünk.
– És mi a neve ennek a helynek, anya?
Az asszony léptei lelassultak, majd még jó pár lépéssel a buszmegálló előtt megállt teljesen. Gondolkozott. Hogyan is nevezné meg azt, ami még nincs?
Ám szeretett volna hinni benne – tiszta szívből –, hogy igenis létezik valahol ez a hely. Csak időre, no meg pénzre van szüksége. S ha ezek meglesznek, rátalál egyből, nem vitás. Ha megleli, vár ott rájuk minden, amit lefestett a gyereknek ma délután is, mint megannyi alkalommal az évek során, míg jártak házról házra, ketten összefogózva, együtt egy kis szigetet alkotva a világ forgatagában.
– Hogy mi a neve?
Bence nagy komolyan bólintott.
– Amiről mindig mesélek, ami lesz majd nekünk is nemsokára, hiszen megígértem, emlékszel? Amit pedig megígérek, meg is kell tartanom, ez a szabály, ebben állapodtunk meg egyszer, igaz? Nos, annak a neve otthon, fiam. Nekünk is lesz. Egyszer biztosan.

* * * * *

Fenti novella a  Minerva Capitoliuma júliusi számában  jelent meg. Témája: otthon