– Utolsó figyelmeztetés! Ismétlem, utolsó figyelmeztetés! Kérjük a BA 1752-es járat utasait fáradjanak a 6-os kapuhoz! A BA 1752-es járat utasait kérjük a 6-os kapuhoz!

– Hopp! Pardon! Elnézést! Vigyáztam! – sorolta az összes szókincsében fellelhető szót a bocsánatkérésre István, melyeket hellyel-közzel még komolyan is gondolt. Valóban sajnálta, hogy aktatáskája elsodorta a szemüveges nénike zörgős zacskóját, melyet az igen elővigyázatlanul a bőröndjének támasztott, de a sajnálatnál azért erőteljesebben bosszantotta az eset. Ugyanis ez, meg a bőgő gyerek a babakocsiban mind csak feltartották, ő pedig sietett. Utolsó figyelmeztetés?! Hmm. Vajon az utolsó után mennyi jön még, morfondírozott magában, miközben elsasszézott egy újabb bőröndépítmény mellett. Ezúttal sikerrel járt a tornamutatvány, minden a helyén maradt. Mármint a bőröndök közül. A szíve azonban ki akart ugrani a mellkasából. Ugyanis nem volt formában. Edzeni kellene eljárnia, tudta már jó ideje, csak épp nem volt ideje rá. Arra sem. Majd feljegyzi a többi teendő közé, ha eljut oda, hogy végre leüljön és előkapja a jegyzeteit. Most azonban rá kellett kapcsolnia, mert az idő vészesen fogyott. Akármennyire is szeretett volna hinni a csodákban, valójában nem gondolta, hogy a gép megvárja, ha még többet késik.

A szalagokat tartó oszlop iszonyat csattanással ért földet, ahogy a kanyart elvétette. Otthagyta. Mellényzsebéből előkapta a jegyét, nyújtotta a pult mögött a hölgynek, aki rosszallóan állta a tekintetét.

– Ööö... – itt kifulladt a hangja. Ennyire futotta a kommunikációból. A hölgy ábrázatát elnézve azonban nem igazán volt itt szükség a szavakra. Fejével a ledőlt oszlop felé bökött, vastagon megrajzolt szemöldökét lassan húzta fel, melynél jobban ki sem tudta volna fejezni Istvánról alkotott véleményét.

– Igen?

– Az oszlopot, legyen szíves!

– Azonnal, de rohanok, megtenné, hogy addig is elkezdi...

– Várok!

A fenébe is, szitkozódott magában István, majd visszalépett pár lépést, hogy helyreigazítsa a földön heverő tárgyat. Kissé erőteljesebben sikerült talpra állítania, hiszen benne volt a mozdulatban minden frusztrációja.

Idegesen dobolt az ujjaival a pulton, mikor újra ott állt a jegyével a kezében a hölgy előtt. Valószínűleg nem pályázott az év munkatársa díjra, ugyanis nem kapkodta el a dolgot. Mikor végzett, csak annyit mondott Istvánnak:

– Igyekezzen, már csak magára várnak.

– Köszönöm a kedvességét! - búcsúzott epésen István, de a munka hőse halálosan nyugodt maradt, nem látszott rajta semmi, ami arra utalt volna, egyáltalán meghallotta, vagy meg akarta volna hallani István félmondatát. Máskor István biztosan dühöngött volna jócskán, rosszabb napokon leállt volna elmagyarázni a nőnek, hogy mi is a feladata egy ügyfelekkel foglalkozó szakmában, ebből már disszertációt is írhatott volna akár, miután saját ügyfelei naponta vetették alá kiképzésnek. Most azonban már csak a hatos számot látta maga előtt. Természetesen nem volt hozzá kegyes a sors, majdnem a legutolsó kapu volt, így ismét kapkodhatta lábait.

Az utolsó pár méteren már intett neki a légiutaskísérő, hogy a busz zárná az ajtókat és indulna, ha történetesen nem hátráltatná őket. Úgyhogy újabb futásra kárhoztatta petyhüdt testét.

Siker! A buszt elérte, ajtók záródtak, utasok zötykölődve a repülőgép felé tartottak.

Nem igazán reménykedett benne, hogy még a felszállás előtt elő tudja kapni a gépét, lévén kevés idő maradt bármire is – neki köszönhetően. De ez csak fokozta rosszkedvét.

Az egész tárgyalás nem úgy alakult, mint eltervezte. Pedig azt hitte, sima ügy lesz. Főnökének ezt bizonygatta múlt héten is még, felesleges vele tartania, kézben tart ő mindent egymaga. Bizonyított már a cégnél eleget, most ez csak egy édes kis semmiség lesz, hab a tortán. Nem, semmiképp nem gond, hogy karácsony este kell hazarepülnie. Ugyan, hisz ez csak természetes, hogy a család megérti. Persze, menjen csak Főnök Úr, ruccanjon le a hétvégi házába a hó, az ünnepek elől, ahogy azt az elmúlt években is tette.

Miközben a légiutaskísérő elől bohóckodott a gép orrában, más szóval a túlélésről tartott bemutatót veszély vagy baleset esetén, addig István gondolatai messzire kalandoztak.

Olyan jól indult pedig minden. Barátságos kézfogás után semmiségekről beszélgettek, míg a titkárnő az italokat fel nem szolgálta, majd egyből a tárgyra tértek. Tudta jól ideérkezése előtt is, hogy tárgyalópartnere híres arról, felkészülten érkezik mindenhova, igyekszik a cége érdekeit mindig szem előtt tartani, de legfőképp semmiképp sem hagyja magát sarokba szorítani. Ez utóbbival nem is készült hát. De a számok pontos ismerete mindig is a birtokában volt. Nem is értette, hol siklott félre a dolog. Hiszen még az irodába indulás előtt is átnézte a szállodában az adatokat.

Jaj, de be akarta már kapcsolni a gépet. Azon volt minden tudomány. A tárgyalás elhúzódott, alkalma sem volt már sehol beüzemelni a laptopot.

– Kérjük, kapcsolják be öveiket!

Katt! Megtörtént. Újabb ujjdobolás, melyhez már lábdobogás is járult. Egész teste fel volt töltve adrenalinnal és feszültséggel. Mely csak fokozódott, amikor az övek becsatolását nem követte egyből, de legalábbis igen hamar a gép zúgása, a hatalmas jármű bálnaszerű megmozdulása álló helyzetből.

Merthogy nem történt semmi.

Semmi, de semmi.

A gép a táskájában mellette szinte hívta, követelte, hogy minél előbb érintse meg, de a cigaretta a zsebében konkrétan égette az oldalát. Vagyis ő égette volna a cigarettát. Amúgy nem dohányzott. Néha elszívott egy-egy szálat vacsorák alkalmával, de most valóban szüksége volt a füst tüdejére mért károsító hatásával egyetemben a megnyugtató érzésre, melyet nem lelt percek óta. Mit percek, órák, sőt, ha jobban belegondolt, hónapok óta. Amióta a cégnél dolgozott, nem nélkülözhette a fullasztó érzést.

Na, ha eddig nem volt rémesen rossz a kedve, itt bizonyosan elvette volna a kedvét a ráeszmélés.

Mi van már? Miért nem indulnak végre?

Mit tegyen? Próbálkozzon meg, vegye elő a gépet? Végülis amíg nem emelkednek, addig nem zavar semmilyen rendszert, nem igaz?

Körbenézett. Sokan nem voltak az utastérben, az első osztályon meg még annyian sem. Végtére is a karácsonyt senki nem akarja a levegőben tölteni. Aki mégis utazni volt kénytelen ebben a szokatlan órában, mind belenyugodva várta a felszállást. Még ha az váratott is magára nem keveset.

Leszámítva a kisgyerekes családot, ahol apuka veszekedett anyukával, amiért a gyereket nem tudták elhallgattatni közös erővel sem. Szerencsére a gép végében kaptak helyet, így a gyereksírás már csak elhalkulva érkezett meg előre, hozzá.

Úgy ítélte meg, az idő pont megfelelő ahhoz, hogy a gépért nyúljon.

Mikor épp kicsomagolta, keze már közvetlenül a bekapcsológomb felé tartott, a légiutaskísérő kedvesen, ám igen határozottan figyelmeztette, tegye el.

– Mindjárt indulunk – tette hozzá, és eltűnt a függöny mögött.

István majd' felrobbant. Hiszen olyan közel volt a célhoz. Már majdnem elmerülhetett az excel tábláiban, erre ez a kis fruska, mert igen fiatal leányzó benyomását keltette, megakadályozta benne.

Rendelt egy konyakot. Biztos, ami biztos. Hisz úgyis ünnep van, meg már késő délután is, nem érheti szó a ház elejét.

Azon morfondírozott, kettőt kérni indulás előtt vajon milyen színben tűntetné őt fel. És ha rosszban, számít-e, ki mit gondol itt róla. A konyak kellemesen ömlött szét a torkán lefolyva a testében, kicsit engedett is a nyomás a belsejéből, de a hangsúly még mindig azon volt, kicsit engedett csak.

Mielőtt azonban kezével odainthette volna a nőt és vele együtt a tálcát, gyanússá vált, hogy tálca nincs nála, arcvonásai keménységről árulkodtak.

– Hölgyeim és uraim – kezdte, mire a gép fedélzete elcsendesedett, minden szempár rászegeződött. – A vihar nem hagy alább, így nem kaptuk meg a felszállási engedélyt a toronyból. Szíves türelmüket kérjük.

Ismét elnyelte őt ezután a függöny.

Nagyszerű, én meg rohantam, gondolta István, és először nem jutott eszébe a számítógépe. Nekiállt sajnálni magát. A vádliját is meghúzta, ahogy a taxiból kipattant, a tüdejét még mindig érezte, most meg kiderült, hogy mindezt a semmiért. Hiszen el sem indulnak időben.

Persze, világos, neki is feltűnt a vihar. Bár nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki. Esett az eső, nagy ügy. Ő ebből semmit nem érzékelt. Jobban mondva bőrig ázott, míg a taxit leintette, de volt neki ennél nagyobb gondja is ma, így nem foglalkozott ezzel.

Kitekintett az ablakon. Sokat nem lehetett látni. Az eső kitartóan és igen erőteljesen szakadt le az égből, elsötétítve a késő délutáni szürkületet. Még nem kellett volna sötétednie az égboltnak, most mégis kétség kívül teljesen fekete volt odakint minden. A villámlás erős kontrasztot vitt bele ebbe a hangosan dübörgő, fekete esőbe.

Nem sok idő telt el, s máris dörgött egy hatalmasat az ég. Huh, ez nincs messze, gondolta István, aki már csak a kinti elemekre szegezte minden figyelmét.

Ha ez így megy tovább, nem fog egyhamar felszállni ez a gép.

Ha pedig nem száll fel a gép, nem ér haza időben.

Ha nem ér haza időben, vége a házasságának.

A gondolat, amit idáig mélyen eltemetett magában, felütötte fejét, nem tágított mellőle. Szentül megfogadta indulás előtt Kingának, a feleségének, ha törik, ha szakad, időben hazaér az ünnepre. Nos, eléggé úgy tűnt, hogy valóban szakadt. Az eső elmosni látszott minden szándékot.

A gondok akkor kezdődtek a házasságában, amikor új munkahelye egyre többet követelt tőle. S nem csak hosszú munkaórákat. Sokszor hiába hagyta el az irodát, az átélt stresszt vitte magával haza is. Ingerültebben szólt a gyerekre, türelmetlen volt a feleségével. Fáradt, kedvetlen volt hétvégén, mert szombaton még nem heverte ki az egész hetes stresszt, vasárnap pedig már nyomasztotta a temérdek feladat, ami az íróasztalán várta hétfőn kora reggeltől.

Próbálkoztak párterápiával, szabadsággal, ahol tilos volt elővennie a laptopot, de még a telefont is, hogy folytonosan az e-mailjeit ellenőrizze. Majd' beleőrült. Minden volt, csak épp üdítő nem az a pár nap a tengerparton. Nem arra született, hogy egész nap a homokban heverjen. Az ő világa a tárgyalóterem volt. Ott érezte elemében magát. Peckesen járkált egy-egy megbeszélés során tartott kiselőadása alatt, élvezte, ahogy fentről nézhet le kollégái fejtetőjére, köztük a saját főnökére is. Mert hisz ki tudna nála jobban bármit is az adott projektről, senki más nem éjszakázott bent heteken keresztül a pályázati kiírás előtt. A vége felé, amikor már nagyon szorított a határidő, a titkárnője tovább maradt bent, István nem szívesen engedte őt haza, de tudta, az ő szíve nincs benne a dologban annyira, mint a férfinak. Büszkén és pökhendien indult neki ennek a mostani ügynek is. Már a zsebében érezte a győzelmet. Mégis kicsúszott a kezei közül. Soha nem fogja ezt megbocsájtani magának.

– Még egy kis türelmet kérünk kedves utasainktól – hangzott fel a pilótafülkéből ezúttal. – A körülmények nem biztonságosak a felszálláshoz. Minden bizonnyal megkapjuk hamarosan a jelet a központból, s bár kis késedelemmel, de ma este mindenki a szerettei közt töltheti az ünnepet.

István pontosan kiérezte a pilóta hangjából a feszültséget. Megpróbálta áltatni az utasokat, de István tudta jól, hogy ebből akár teljes reptéri zárlat is lehet.

És akkor neki teljesen befellegzett.

Oda az ünnep.

Oda a munka.

Oda a család.

Laptopja ott feküdt még mindig az ölében félig nyitottan, hiszen az előbb már csak a bekapcsolás hiányzott ahhoz, hogy ismét életre kelthesse.

Legszívesebben fogta és elhajította volna a fenébe. A táblázatokat hiába is nézi már, nem hoznak azok se enyhülést a problémára, se aláírt szerződést a cégének.

Így hát maga mellé helyezte a mellette lévő ülésre. Ujjaival dobolt a combján. A feszültség egyre nőtt benne az elfogyasztott alkohol ellenére. Bánta, amiért nem jutott el a második pohárkáig. Bár lassan egy teljes üveg se bírna el a benne rejlő indulatokkal.

Vajon telefonálni tud még? Hiszen nem voltak sem felszállás, sem leszállás közepette.

Mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, előkapta a készüléket, nyomta a gyorshívót.

Fogalmazta már magában, mivel is indítsa a mondandóját, de bele se kezdhetett, Kinga egyből támadott, amint a hívása célba ért.

– Hallottam, bemondták az előbb.

– Kinga...

– ... a gépeket nem engedik felszállni ilyen ítéletidőben. Biztos voltam benne, a szívem mélyén éreztem én ezt. Tudod, hogy ez lett volna az utolsó esélyed, ugye? Részemről ennyi volt. Adom a fiadat, magyarázd el te neki, hogy mi történt.

– Kinga! Hallgass m..

– Mondd el neki, hogy nem jössz, nem ünnepelsz vele, nem állsz mellette most sem, ahogy az év többi napján sem. Megígérted neki, emlékszel? Mielőtt elutaztál, megfogadtad, hogy itt leszel. Adom őt, meséld el te, hogy megint minden fontosabb neked nálunk.

Esélye sem volt egy szót is közbevágni, kis zizegés után, ahogy a telefont egyik kézről a másikra adták, már hallotta is a vékonyka gyerekhangot a vonal másik oldalán.

– Halló! Apa?

– Igen, itt vagyok!

– Hol itt?

– Még a repülőgépen. Nem tud felszállni a vihartól.

– Ühüm.

– Pedig már nagyon vártam, hogy otthon legyek végre veletek.

– Hm.

– Siettem, ahogy csak tudtam, hogy elérjem a gépet, hazamehessek hozzátok és együtt legyünk.

– Értem.

– Nem, nem érted! Tényleg ott akarok most lenni veletek.

– Oké.

– Hazamenni a melegbe, megenni a pulykát, amit anya sütött, talán idén először nem égette oda – próbálta meg picit emelni a beszélgetés hangulatát.

Ismét hümmögés volt a reakció a másik oldalról.

– Állni a fa előtt, csodálni a fényét, kibontani a rengeteg ajándékot.

Nem tudta, mit mondhatna még. Csak azt érezte, veszít. Nem a szerződést, nem a céget, nem a karácsonyestét. Sokkal, de sokkal többet.

Soha eddig nem tapasztalt kétségbeesés mondatta tovább vele a szavakat, amiket még volt, aki meghallgatott.

– Este aztán fáradtan esünk be az ágyba, reggel kora hajnalban felébresztesz, mert nem tudsz aludni már, várod, mikor játszhatsz az új játékokkal. Alig várom, hogy mindezt átéljük. Együtt.

– Rendben!

Újabb zizegés, majd hallotta, ahogy a fia a feleségéhez intézi már a szavait

– Visszaadjam neked?

– Nem kell!

Fájt. Rettenetesen. A szavak kopogtak a másik reptér folyosóján. A lemondás visszavonhatatlanul megnyilvánult ebben a két szóban.

– Jó!

Újra neki szóltak már a szavak, a fia hozzá beszélt.

– Akkor siess, puszi!

– Puszillak én is, szeretlek. - de ezt már nem hallotta a fia, megszakadt a vonal. Letette. Hét évesen neki még csak ennyit jelentett egy telefonbeszélgetés.

A telefon képernyőjét nézte hosszasan. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. A háttérkép egy gyermekarc, egy ezer wattos mosoly volt. Mások a kiesett fogakat fotózzák, illetve azok hűlt helyét, ő jól emlékezett rá, hogy neki a kép készítésekor arra kellett koncentrálnia, Gergő milyen gyorsan tudja a nyelve hegyével mozgatni a fogat bal alul, melyet már csak a szentlélek tartott odabent. Ehhez képest még három napig bírta a gyerek szájában utána.

Alig pár hete készült a kép. Kivételesen barátságos nap volt. Szabadnapot ajándékozott magának, mert egy nagyobb lélegzetvételű munka épp véget ért.

Kirándulni mentek az utolsó melegebb őszi napon. Cukrászdába tértek be, játszótéren hintáztak, nevettek, sétáltak, beszélgettek.

Aztán másnaptól újból elkapta a gépszíj. Éjszakázott, mérgelődött, hajtott.

Gergő ezt is tudomásul vette. Ahogy mindent zokszó nélkül. Azt is, hogy napokig nem is látták egymást. Mire ő hazaért, már csak az alvó gyerek feje búbjára tudott egy puszit nyomni, reggel rohant még a nagy dugó előtt, hogy ne arra pazarolja a drága idejét, hogy ül a kocsiban és dudál másokra.

Tulajdonképpen miből állt volna egy közös reggelit elfogyasztani? Vagy legalább néha hazaérni az esti mesére?

Szégyellte magának is bevallani, de semmiből.

Nézte a gyerekarcot, azt a tiszta tekintetet. A veszteség szinte kézzel foghatóvá vált előtte. Érte küzdött, miatta akart mindig többet, hogy neki jobb legyen. S közben nem vette észre, hogy a jobb mennyire szubjektív.

Ha megkérdezi a gyereket, ő is ezt nevezné jobbnak?

Haza kellett mennie. Mindenképp! A feleségét átölelni, a fia kezét megfogni. Velük lenni. Nem csak ma este. Mindig!

Miért nem indulnak már? Miért pont ezt a napot választotta az időjárás, hogy tomboljon?

Fáradt volt. Annyit utazott már, haza akart végre érni. Igazán hazaérkezni.

Ujjai vakon matattak a billentyűkön. Oda sem figyelt igazán, az esőt szuggerálta, így akart hatással lenni a világra. Szeretett volna hinni abban, hogy van hatása a környzetére.

Pittyegés hangja rántotta vissza a valóságba, a gép fedélzetére. A telefonja volt csak. Jelezte, hogy az üzenete célba ért.

A gép megmoccant. De olyan lassan történt mindez, hogy félt, csak a képzelete játszadozik vele. Annyira szerette volna, hogy induljanak, hogy már-már úgy érezte, elindultak a kifutóra, hogy felemelkedhessenek.

Amikor a kapitány hangja megerősítette ezen gyanúját, mély levegőt vett. Szinte észre se vette, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét a bizonytalanságtól, vajon tényleg elindulnak-e.

– Hölgyeim és uraim – hangozz fel a mikrofonon keresztül –, engedélyt kaptunk a felszállásra, kérem, kapcsolják be mindannyian a biztonsági öveket, megkezdjük az emelkedést.

 

*  *  *  *  *
 

A váróterem teljesen kihalt volt. Késő este, karácsony este senki nem a repülőtéren várakozva tölti az idejét.

István szíve nagyot zuhant. Titkon még reménykedett benne, hogy történnek még csodák. Na, nem sokszor, de talán karácsony estéjén. Bízott benne, a családja megvárja.

Elmentek hát. Persze, hiszen tudta, hogy ez várja. Kinga nem hagyott kétséget afelől, ez lesz. A buta szívét hibáztatta a reményért, mely egész úton elkísérte.

Megfogta a bőröndjét, húzta maga után a kijárat felé. Hogy hova megy ma éjjel, még nem tudta. De már nem is igazán érdekelte. Csak egy volt fontos, el innen!

 

– Apa! Apa!

István sóbálvánnyá merevedett. Nem mert megfordulni, rettegett attól, ha hátratekint, meglátja, másvalaki kiált egy másik apukának. A hang nagyon ismerős volt, soha nem tévesztette volna össze senkiével, de félt.

– Apa!

Ekkor érték el az apró kezek a kabátja alsó szárát. István behunyta a szemét, hálát rebegett a csodáért, mert ezek szerint igenis léteznek!

– Szervusz, Gergő! – nézett le a gyerekhez és már karolta, ölelte, ahogy csak tudta.

– Mehetünk? - kérdezte a fiú.

– Naná! - de már az anyja szemébe nézett mélyen, aki ott áll közvetlenül előtte.

– Hát megvártatok...

– Mondtad, hogy jössz – Gergő álmos hangja komolyan csengett.

– Igen, de nem voltatok sehol.

– Pisilnem kellett már nagyon.

– Ah, értem. Ez mindent megmagyaráz – a megkönnyebbüléstől legszívesebben nevetni szeretett volna. Ezt sem hitte volna ma délután, hogy ma még nevetni támad kedve.

– Hát megvártatok – ismételte meg még egyszer és végtelen hálával pillantott az asszonyra, aki a társa volt jóban, s az utóbbi időben inkább csak a rosszban.

– Meg!

– Köszönöm!

– Menjünk!

István boldogan fogta meg a bőröndjét, a gyerek kezét, indultak.

– Megkaptad az sms-t?

Bólintás volt a válasz.

Kimentek az éjszakába, a hidegbe. Az eső még mindig zuhogott, de már nem volt akkora ereje a viharnak. Úgy tűnt, továbbvonult.

Ahogy elhelyezkedtek a taxiban, Gergő a fáradságtól már csak az ölükbe hajtotta a fejét, szinte azonnal el is aludt. István biztosan tudta, hogy már nincs állása. Ha nem mondanak fel neki, megteszi ő maga. Ez az út kellő bizonyíték volt arra, hogy ez élete legjobb döntése.

Elégedetten bólintott szinte önmagának a sötétben, majd átpillantott a feleségére.

Az asszony csendesen ült mellettük, majd egészen halkan azt mondta:

– Én is szeretlek.

 

*  *  *  *  * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg. Témája: Utazás