Kázmér zihált és prüszkölt. Csapkodott a levegőbe dühében, majd amikor úgy érezte, ez is kevés, hogy kellőképp kifejezze indulatait, még a lábával is dobbantott. Jobban mondva toporzékolt.

Körötte minden teljesen kihalt volt. Környezete tisztában volt azzal, hogy időnként úrrá lett rajta a dühroham, jaj volt annak, aki nem menekült el időben.

Kázmér egy pillanatra körülnézett a teremben, kereste, ki maradt mégis itt esetleg, akin kitölthetné haragját.

- Senki!

Mély levegőt vett, majd azt teljes erővel kifújva még nagyobb hangerővel ismételte:

- Senki?

Ahogy a torkán kifért, úgy zengte tele a termet, de még az egész erdőséget is a kastély körül.

- Valakiiii!

Amikor szavait néma csend követte, felháborodása végletekbe csapott át. Lábai azon nyomban abbahagyták a dobogást, hiszen ólmos testét kellett szállítaniuk körös-körül az építményben. Csak úgy hömpölygött maga mögött húzva mélybordó palástját. Zengett a padló súlyos léptei alatt. Amerre járt, odavágott egy-egy vázának, képnek a falon, melyek hangos csörgéssel érkeztek meg a földre. S bár azt gondolhatnánk, a csörömpölés végre valahára elégedettséget csalt az arcára, hiszen az is zaj volt, nem volt megelégedve annak erősségével, így újra kieresztett egy mélyről jövő, öblös üvöltést.

- Sámuel!

Öklével a vasajtónak csapott, beleremegett az egész épület. Jó nehéz ajtó volt, régi, vastag, nem adta meg magát könnyen akárki fiának, de Kázmér ereje határtalan volt. Neki egy ilyen ajtódöngetés meg se kottyant. Más alkalommal szinte élvezetet lelt abban, mikor milyen nyikkanást, zúgást-morgást vált ki egy-egy ilyen csapása, ma azonban figyelmét nem ilyesmik kötötték le.

Leginkább az, hogy magára hagyták.

Ezen bosszankodott hosszú percek óta. S bár a józan esze tudta, ha nem hagyja abba ezt az őrjöngést, nem merészkedik elő egy alattvalója se, ama bizonyos józan ész elhagyta abban a minutumban, ahogy kedve egyre borúsabbá vált.

Márpedig ma minden kétséget kizáróan kihozták a sodrából.

- Sááámueeeel!!

Egy neszt hallott maga mögött, arra fordult hát.

- Na, végre! Épp ideje volt!

Fújtatott a bajsza alatt, miközben irányt váltott, és az imént iderendelt szolgálója irányába igazította lépteit.

Vehemenciája erős szelet gerjesztett, Sámuel pedig apró termete ellenére is úgy érezte, össze kell húznia magát még jobban. Nem szerette, amikor ura haragjának a céltáblájává vált. Időnként naponta több ízben is. Ahogyan most is.

Nem telt el még tíz perc sem, hogy a legutóbbi fejmosást megkapta, lemondóan várta hát az újabb panaszáradatot.

Ami nem is váratott magára sokat. Ura nem arról volt híres, hogy kordában tartotta volna valaha is a véleményét. Ha neki valami nem tetszett, arról tudott aztán mindenki százmérföldes körzetben.

- Hogy merészeltétek?

Sámuel behunyta a szemeit, amilyen gyorsan csak tudott, elszámolt tízig. Úgy tanulta öregapjától, ezzel kerülhető el, hogy a családi örökségül kapott gyenge szíve idő előtt felmondja a szolgálatot. Gyorsan számolt, igen, mert igyekezett betartani a megadott mágikus számot, hitt benne, hogy ennek ereje van, mégsem várakoztathatta meg még tovább Kázmért, gyenge szív ide vagy oda, ha agyoncsapják, az sem tesz túl jót az egészségnek.

- Bátorkodom megjegyezni, felség, hogy kénytelenek voltunk.

- Mit nem merészelsz?

Igen, a hármas számnak is van mágikus ereje, gondolta Sámuel utolsó ép gondolatában, mielőtt lesújtott volna rá a végtelen harag.

Elég kellemetlen érzés volt. Épp olyan, mint amikor az embert megcsapja egy villám. Ha azonban ez egy nap - ráadásul tíz perc leforgása alatt - már harmadszorra történik meg, az még az álmoskönyvek szerint sem szokott jót eredményezni.

Kázmér keze a magasba lendült, ám az semmi volt ahhoz képest, ahogy szemei a villámokat szórták, melyek egyenesen Sámuelre irányultak, és lesújtottak.

Sámuel krumpliszsákként rogyott a földre.

 

* * *

 

- Villámlott megint!

Semmi.

- Apa!

Újra csak semmi.

- Apaaa!

- Hm?

- Még mindig nem állt el.

- Látom, fiam!

- Most mi lesz?

- Eláll az hamarosan, meglátod.

- Ezt mondtad délben is. Már órák óta szakad, nem úgy tűnik, mint ami hamarosan eláll.

- El fog, ha mondom.

- Miből gondolod?

- Tudom!

A fiú visszaemelte szomorú tekintetét az ablaküvegre, megértette, nem érdemes édesapját zavarnia tovább.

Hosszú percek teltek el így csendben. Egymás mellett ülve a padon, az ablakon kitekintve a két alak beleveszett a félhomályba. Még nem járt volna amúgy későre, de a feketeség eluralkodott az égen, a tájon, a házon is. S velük együtt a két alakon.

- Tudom – szólalt meg kis idő múlva újra az idősebb férfi. - Muszáj neki. Így kell lennie, és kész.

- Ha azt mondod, akkor az úgy is lesz – mondta a fiú, bár meggyőződés nem kísérte szavait.

- Tán kételkedsz?

- Nem!

- Ne is! Hiszem, hogy így lesz! Gyerünk, higgy te is! Hadd lássam.

- Igenis!

Igyekezett nagyon koncentrálni, minden erejét összeszedve maga próbálta hitével a változást előidézni.

Amikor egy szemvillanásnyi szakadás állt elő a koncentrációban, halkan hagyták el a szavak a száját:

- Csak nehogy már késő legyen!

Apja oldalról rásandított, szája vékony csíkká keskenyedett, ahogy összeszorította, majd végül ő is megszólalt:

- Remélem, időben eljutunk az orvosért! Nem is emlékszem, hogy ilyen ítéletidő lett volna valaha is.

 

* * *

 

- Elterült! Ki hallott még ilyet? Nem engedélyeztem itt semmiféle elterülést. Hé! Felkelni!

Amikor Sámuel nem moccant, Kázmér lehajolt hozzá, közelebbről vette szemügyre a kárt, melyet okozott. Nem akart ő rosszat neki, Sámuel volt a kedvenc feszültséglevezetője. Szüksége volt rá, nem szándékozott másikat keresni. Szerencséjére azonban Sámuel pusztán elájult, nem érte komolyabb károsodás.

Amikor ebben már biztos lehetett, Kázmér fél kezével alányúlt, felemelte a fickót, talpra állította, ráfújt egy jó nagyot, így Sámuelnek nem maradt más választása, mint visszatérni az élők közé.

- Felség!

- Na, végre! Már azt hittem, moshatlak fel megint, mint múltkor. Nagyon érzékeny vagy, nem mondom. De most már aztán hadd halljam, mi a mentségetek!

- Kénytelenek voltunk körbejárni a mezők felett, kiereszteni egy kis nedvességet, így vittük az asszonyokat is, azok tudnak csak igazán sírni-ríni. Kellett a sok könny. Hetek óta parancsodat teljesítettük, itt tartottál mindenkit magad mellett, a földek meg egyre aszalódtak, hiányolták a figyelmünket, a párát.

- Folytasd!

- Igyekeztünk a kedvedben járni, folyton a közeledben maradni, szórakoztatni, mert így kívántad. De a földek hívó szava egyre erősebbé vált, mígnem fülsiketítő nem lett, s a nép egyként kelt fel, s engedett a követelésüknek.

- Követelésük? Itt én követelhetek! Egyedül csakis én!

- Igen, tisztában vagyunk ezzel mindannyian. Bocsásd is meg, felség, ez a mi nagy vétkünk, de a földek szólongatásánál már csak a parasztok segélykiáltásai voltak hangosabbak.

- A parasztok?

- Igen, éhesek voltak. Nem tudtak kenyeret tenni az asztalra már, nem volt búza, amit learassanak. Üres gyomorral nem lehet dolgozni, de ami a legfontosabb...

- Hadd halljam!

- A gyerekek!

- Mi van már megint velük?

- Ha a gazdák nem tudnak szántani, vetni, aratni, kenyeret sütni, éhes szájakat betömni, akkor ott bizony a gyerekgyomor is éhen marad.

- Ó!

- S ha a gyerekek éhesek...

- Ne folytasd!

- Igen, hisz tudja, felség.

- Hogyne tudnám?! Ezt mindenki tudja! Ha a gyerekek éhesek, akkor aztán kieresztik a hangjukat, és ...

- … és ők hangosabbak mindennél és mindenkinél olyankor, így van – fejezte be a mondatot Sámuel.

- Akkor aztán kő kövön nem marad – morogta a bajsza alatt Kázmér.

- Nem.

- Túltesznek nálam is – Kázmér rápillantott hű szolgájára, amaz pislogott egyet lassan, óvatosan, nyelt egy hatalmasat, végül aprót bólintott.

- Így van.

- Ezt el kell kerülni. Mindenáron!

- Mi is így véltük, felség!

- Értem. Akkor most már mindenki a helyén van?

- Nem egészen, felség.

- Hogyhogy?

- Félnek a többiek visszatérni.

- Mitől tartanak?

- A haragodtól, uram!

- Nofene! Mondd meg nekik, hogy szedjék a lábukat, álljanak a helyükre, mielőtt felbosszantanak újból, nehezen sikerült most is lenyugodnom.

- Igenis, felség!

 

* * *

 

- Az utolsó dörgés óta mintha kicsit csillapodna a vihar, nem gondolod?

- Tényleg! Igazad lehet.

- Akkor elindulunk?

- Siessünk! Így is sok időt elvesztegettünk – azzal az apa már kint is volt a házból, kabátját is csak sebtében dobta magára.

A fia szó nélkül sietett ki utána. A kertkapunál érte utol, mélyet szippantottak a friss levegőből.

- De kellett már ez a földeknek!

- Nagyon!

- Látod, fiam, a természet mindig tudja a dolgát. De most már siessünk, kevés az időnk!

 

 

* * * * 

 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma augusztusi számában jelent meg. Témája: természet