Aznap reggel szokatlanul nagy volt a csend. Általában mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a madarak csivitelését, a fák lombjainak suhogását, a kakas távoli kukorékolását, de ma semmit. Mintha megszűnt volna minden zaj és nesz. Rossz lett volna belegondolni, hogy esetleg a hallásával lehetnek gondok. Az ő korában ez még nem kéne problémát okozzon.

Ő volt itt a legfiatalabb. Amikor először dugta ki a fejét, tele volt elvárásokkal, majd' kibújt a bőréből, annyira kíváncsi volt arra, mi vár itt rá. Úgy képzelte, a napfény, a szellő, az eső kellőképp partnerei lesznek majd abban, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy társai is akadnak a mindennapokban. Mérhetetlen öröm töltötte el. Bár nem gondolkozott előtte ezen, úgy döntött, ha nem egyedül van naphosszat, sokkal több mókában és kacagásban lesz része.

Ismerkedni vágyott minél előbb.

– Sziasztok! – kurjantotta. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem viszonozta az üdvözlését. A legtöbben felé se fordultak. Akadt, akinek a tekintete átsuhant rajta, de olyan gyorsan történt, hogy nem is volt egészen bizonyos abban, hogy tényleg megtörtént. Közvetlen szomszédja pedig színpadias sóhajtás kíséretében még el is fordult tőle.

– Hahó! – próbálkozott meg újra, de csak a csend felelt.

Úgy döntött, vár pár napot, hagy időt a környezetének, hogy megszokják a jelenlétét. Tisztában volt vele, nem mindenki olyan, mint ő maga, könnyen előfordulhat, másoknak több időre van szükségük a feloldódáshoz.

Másnap a nappal együtt ő is kelt, igyekezett a csipát gyorsan kipislogni a szeméből, hogy jobban lásson.

– Jó reggelt!

Mikor újfent nem érkezett semmi reakció, kezdett csüggedni. Azért ez így már sehogy sem volt rendben. Mit tehetett volna, hogy egy kicsit oldódjon a hangulat?

Mosolygott. Amikor és akire csak tudott. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Általában levegőnek nézték, senki nem törődött vele.

Végül szép lassan elmaradoztak a reggeli köszönései, az élénk, mindenre kíváncsi tekintete megfakult. Árválkodott egymaga a kert sarkában. A nappalok és éjszakák rendre váltották egymást, de egyik nap olyan volt, mint a másik.

Ha eső érte, felfelé fordította arcát, élvezte a hűs cseppeket, ha a nap megsimogatta a feje búbját, hálásan megmártózott fényében. A szellő kuncogásig csiklandozta időnként, de olyan időszakok is voltak bőven, amikor semmi ilyesmi nem történt.

Unatkozott. Nem játszott vele senki, nem hallgatta meg senki.

Aztán a felhők mögül újra kisütött a nap, ezzel kicsit a kedve is derűsebb lett. Ha túl sokáig tűzött, érezte, egyre fáradtabbá, kimerültebbé válik, ereje elfogy, sokszor olybá tűnt, közel a vég. Olyankor az esti alkonyatban valaki kijött hozzá, egy kannából rázúdított kellő mennyiségű vizet, amitől tagjaiba ismét visszaköltözött az élet.

De milyen élet volt ez így?

Egy kissé borongós napon, amikor ismét elfogta az érzés, hogy semmi rendkívüli nem történik vele aznap sem, meghallotta, hogy a tölgy, a kert legöregebb lakója, akit mindenki tisztelt éltes kora miatt, beszélgetett a verébbel, közben lopva felé tekintgettek.

Nem foglalkozott velük. Minek? Úgysem hozzá szóltak ezúttal sem.

Aztán a sövény is bekapcsolódott a párbeszédbe. Amikor nem titkolt érdeklődéssel nézett irányába, már biztosan tudta, ha nem is hozzá, de mindenképpen róla beszélnek.

Mit volt mit tenni, hegyezni kezdte a fülét. Kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Talán majd most megtörik a jég, meglesz az áttörés. A végén barátokká is válhatnak. Nagy reményekkel indult neki a hallgatózásnak. Ám igen hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a társaság bizony inkább csak kiveti magából, mintsem valaha is befogadja.

– A kis törpe - vihogott a rigó. – Hogy jön egy ilyen a te nagyságodhoz?

Azzal még közelebb hajolt a tölgyhöz, mely egyre jobban ölelte őt körül.

– Figyeltétek? Még ki se látszott a földből, máris azt hitte, övé a világ – tette hozzá a bokor, melynek jutalma a tölgy részéről egy ágsuhintás volt. Ezzel adta tudtára egyetértését.

– Folyton magára akarta vonni a figyelmét mindenkinek kezdetektől.

– Önző egy dolog, valóban.

– Milyen kis nyeszlett.

– Nincs benne semmi különös.

– Borzalmas!

– Nem is éltem még ilyet ebben a kertben, pedig itt vagyok jó pár esztendeje – dünnyögte az öreg tölgy.

Ez volt a kegyelemdöfés. Minden maradék még pislákoló hite szertefoszlott. Valami meghalt belül örökre.

A napok követték egymást ezután is a maguk változatosságában, esőre derű, derűre ború. Nem érzékelt igazából semmit sem többé. Ha a forróság újfent próbára tette, inkább azért imádkozott, hogy véget érjen ez az egész. Legyen végre vége! Szabadulni máshogy nem volt képes. Csak remélte, hogy úgy majd nem fáj többet semmi. A reggelek fejét lehajtva érték, és a nap így is búcsúzott el tőle. Éjszakára behunyta a szemeit, távoli búzamezőkről álmodott. Néha olyan valóságos volt, azt hitte, valóban ott jár. Aztán minden egyes hajnallal eljött a kijózanodás is. Semmi sem változott.

Most azonban ez a különös, szokatlan, mindent betöltő csend fogadta. Mi történhetett? Lehet, imái meghallgatásra találtak, eljött érte az éjszaka folyamán a kaszás, levágta, és békésen pihenhet ezután?

Várt, ám a nyaka kissé zsibbadt, így furcsa mód azt kellett gondolja, még mindig életben van. Félve nyitotta ki, de csak az egyik szemét.

Ha eddig panaszkodott a mellőzöttségre, most egy szava sem lehetett igazán. Minden szempár rászegeződött. Mindegyik, kivétel nélkül. A tölgy, a sövény, a bokrok, a fűszálak tátott szájjal bámulták. A rigónak az ágon torkára fagyott az ének.

Álmában mit művelhetett vajon? Szerette volna mihamarabb kideríteni, hogy orvosolhassa a kárt, hadd folyjon minden tovább a maga medrében.

Kitárult az ajtó. De még ezt a mozzanatot is figyelmen kívül hagyta a csapat, nem veszítették szem elől egy másodpercre sem.

– Ó, csakhogy kinyílt! – hangzott fel a miniember kiáltása, és már szaladt is egyenesen felé. Közvetlen előtte megállt, és sugárzó szemekkel csak csodálta.

Bár fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki, de ahogy a szemekbe tekintett, az abból kiolvasott ámulattól, elismeréstől gyönyörűnek és értékesnek érezte magát.

– Végre! Anya, nézd csak, kivirágzott! Megérte ennyit várni, locsolni, mert álomszép lett. Ugye látod?

– Látom, látom! Ügyes voltál. Látod, mondtam én neked, hogy ha elülteted és gondozod, előbb-utóbb meglesz az eredménye.

– Meg is lett! Jaj, de örülök!

– Tudod, mit? Nagyi ma jön ebédre hozzánk. Ha gondolod, vigyük be, állítsuk az asztal közepére, hadd ékesítse a szobát.

– Megengeded?

– Hát hogyne! Hiszen a tied! Megérdemled!

Azzal érezte, hogy felemelik, óvatosan viszik befelé. Tudta, magasztos célt fog szolgálni. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még hallotta a háta mögött a sustorgást:

– A házba? Bekerülhet a házba?

– Ilyen nem történt meg még egyikünkkel sem.

– Nem gondoltam volna.

Az öreg tölgy hümmögése volt az utolsó, amit még elcsípett a kinti világból:

– Szó se róla, valóban mutatós virágszál lett belőle.

 

* * * *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma júniusi számában jelent meg. Témája: virág, virágzás, kivirágzás