Dani hirtelen felemelte a fejét, ahogy az első vízsugár elérte meztelen lábszárát. Majd ezt követte még három. A víz pedig sebesen folytatta útját azon nyomban a zokniján keresztül egészen a cipőjéig.

Nagyszerű! - gondolta magában, ahogy talpra ugrott.

Ideje se volt felismerni az arcokat, kik álltak a vízipisztolyok másik végén. A nap oly erősen sütött, teljesen elvakította a szemét. Azonban ez volt a legkisebb gondja. Kapkodva próbálta eltenni, némi védelem alá helyezni könyvét, melyet pár pillanattal azelőtt még elmélyülten olvasott.

Bosszús volt. Nem is annyira az elázott cipők és zoknik miatt - bár anya biztosan nem lesz ettől elragadtatva. Majd legfeljebb azt mondja neki, nem nézett a lába elé, és belesétált egy pocsolyába. Szegénynek annyi volt a baja, nem hiányzott még az is hozzá, hogy azon aggódjon, nem épp a legkedveltebb gyerekek közé tartozott az iskolában.

Pedig anya annyira szerette volna azt hinni, könnyen veszi fia az akadályokat. Így hát ezt mesélte neki otthon esténként. Szerencsére fantáziával megáldotta rendesen a sors, ki tudta színezni iskolai élményeit. Néha már majdnem maga is elhitte, milyen idilli helyre költöztek ezúttal.

Tehát nem igazán törődött vele, kik tréfálkoztak vele ilyen furcsa módon, felkapta táskáját, sebtében a vállára vetette és elindult hazafelé. Azon morgott inkább, hogy félbe kellett hagynia a fejezetet, ahol épp tartott. Pedig épp most történtek csak az izgalmas dolgok, a vége felé járt a könyvének. Nem is bírta kivárni, míg hazaért, gyorsan lerogyott az első padra, amelyet a hazafelé vezető úton talált, és már meg is szűnt számára a külvilág, ahogy a papírra vetett betűk sokaságára pillantva egyből bent találta magát a könyvbéli csodálatos világban és részesévé vált az ottani mesének.

Általában nem követte el azt a hibát, hogy egymaga üldögéljen egy padon, ráadásul nem is messze az iskola épületétől. Tudta jól, kiváló célponttá válhat így. Megtanulta már a harmadik napon. Aznap még a könyve is bánta, mert a fiúk elszedték tőle, és össze-vissza dobálták. Alig látott ki akkor a dühtől. Féltve őrzött kincsei egyikét ily módon bántalmazni, ki hallott még ilyet? Számára ez teljesen új volt. Az ő családjában a könyv szent és sérthetetlen volt, nemzedékeken keresztül adták át egymásnak az olvasás szeretetét anélkül, hogy erre bárki is külön felhívta volna a figyelmet. Egyszerűen csak úgy adódott, hogy a nagyszülők míg kint kapáltak a hátsó kertben, könyvet nyomtak édesanyja kezébe, aki addig szép csendben elolvasgatott magában, a sok munka mellett nem tudtak még vele is törődni. Anya a mai napig nem is igen talált másban megnyugvást esténként, csak ha végre csend borult a házra, ő pedig leülhetett a sarokban a már kissé megkopott karosszékébe, bebugyolálta magát kockás takarójába, és elmerült távoli, mesés világokba.

Sokszor költözködtek. Mindig arra, ahol épp munka volt. Hányszor könyörgött anyukájának, hogy maradjanak egy-egy helyen, hisz végre pajtásai akadtak, akikkel hébe-hóba játszhatott! Olyankor édesanyja szemét mélységes szomorúság lepte el, elmagyarázta neki újra és újra, hogy bármennyire is szeretett volna a kedvében járni ezzel is, mégis muszáj volt menniük tovább. Ő pedig - sok választása nem lévén - megértette, elfogadta.

A sok költözés sok pénzbe került persze, főképp az átmeneti, a két munka közti időszakok. Játékra, új ruhára nem igazán telt nekik. Szerencsére a rokonságban voltak még fiúk, tőlük kapott ezt-azt, így soha nem kellett legalább a ruházata miatt szégyenkeznie.

Anya, mint valami mentőövbe, kapaszkodott a könyveibe a sok vándorlás során. Dani eleinte sandán figyelte a szeme sarkából, ahogy a bőröndjeik java részét a könyvek tették ki, és megérkezés után is elsők közt találtak helyet a polcokon.

Aztán idővel kézbe vett egyet-egyet. Megnézte, megsimogatta, megszagolgatta őket. Ha édesanyja ennyire szerette őket, bizonyára hasznosak - gondolta. Kíváncsiskodásának egy borús őszi délután vetett véget. Az erős szél a szobában tartotta bent Danit egész nap. Fogta az egyiket könyvet, melynek már a borítója is hívogatta. Bársonyos volt, cirádás betűk díszítették, régmúlt időkre emlékeztetett. Nem volt baja a régmúlt időkkel. Amíg még éltek a nagyszülei, képes volt órákat elüldögélni a kis, fehér sámlin a lábuknál, és hallgatni a történeteiket. Esténként fát tettek a tűzre és olyankor beindult a családi élet, mese mesét követett, ő pedig tátott szájjal hallgatta.

Édesanyja is szokott mesélni neki természetesen. De csak este, elalvás előtt.

Napközben dolgozni volt, Dani pedig egymagában otthon. Azon az esős délutánon is így történt, s mivel házi feladataival már réges rég készen volt, próbálta elütni az időt estig, a mosdásig.

A könyv, ama bizonyos első, a mérföldkő nem okozott csalódást. Nem csak kívülről, belülről is igazi kincs volt. Beszippantotta Danit és olybá tűnt, egy életre megbélyegezte.

Neki azoban esze ágába nem jutott volna ez ellen a bélyeg ellen tiltakozni! Mély barátság vette ott kezdetét, mely azóta is tartott, és ahogy elnézte, meg is marad még jó ideig.

Ez egyfajta biztonságot adott neki. Ha már a helyek körülötte állandóan váloztak, a történetek, amiket elolvasott, már örökre vele maradtak.

Gondolatainak és lépteinek egy furcsa hang vetett véget.

Egy pillanatra elgondolkozott azon, hátraforduljon-e megnézni, a fiúk jöttek-e utána, de egyrészt hamar rájött, a hang, amit az előbb hallott, meg sem közelítette azt az iszonyatos hangzavart, amit egy gyerekcsapat képes kiadni magából, másrészt az irány sem egyezett. Ha valóban a fiúk lennének a nyomában, akkor bizony a hangnak is hátulról kellett volna érkeznie. Ám nem így volt. Oldalra fordította a fejét, s szemöldöke abban a minutumban a homlokáig szaladt. Valahogy erre a látványra nem számított.

A bokor alatt egy kutya feküdt. Már annyira megszokott látvány volt az iskola mellett, senkinek nem is tűnt fel igazán. Az a bokor volt az ő helye. Nem bántott senkit, nem bántotta cserébe őt se senki.

Dani ismerte a történetét, ideérkezése után nem sokkal mesélte a padtársa, mert egyik szünetben rákérdezett. Érdekelte a furcsa jószág, mert olyan nagyon magányosnak tűnt. Amikor Pisti, a padtársa elmesélte, hogy már hosszú hónapok óta ott fekszik, nem reagál semmiféle emberi közeledésre, se a gyerekek hívó szavára, se simogatásra, megesett Dani szíve rajta. Érezte, hogy az állatnak külön története lehet, saját titkai, melyeket mélyen magába rejtett. Senki nem tudta, mi történhetett, mi vette rá a kutyát arra, hogy letáborozzon a bokor aljába, pont ilyen közel az iskolához, amikor láthatóan nem törődött a gyerekekkel egy fikarcnyit sem. Dani figyelte napokig, szerette volna megfejteni a titkát. Rettentő sok hasonlóságot vélt felfedezni kettejük között. Ott éltek, jártak-keltek mindketten, mint két magányos lélek egy nagy tömeg közepén. Próbálkozott ezért eleinte messziről barátkozni, etetni nagyritkán, ha megmaradt valami az uzsonnájából, leguggolni hozzá, halkan szólítgatni, megszelidíteni, mintegy magához szoktatni, de nem jutott dűlőre az ebbel. Míg végül belátta, nekik kettejüknek még sincs közös dolguk egymással.

Aztán amikor meggyőződött arról, hogy a portás rendszeresen kitett elé élelmet, mely másnapra rendre elfogyott, felhagyott azzal, hogy megpróbálja megmenteni, rokon léleknek tekinteni a kutyát.

Ezért volt hát annyira meglepő most, hogy a szokásostól eltérő módon a kutya látványos jelét adta annak, hogy észrevette őt, felfigyelt rá, mert épp farkas szemet néztek egymással. A tekintete átható volt, Dani hirtelen meg is ingott kicsit, mintha egy örvény sodorta volna magával, ahogy ott állt és a sötét szempárba pillantott.

Meglepő mód ezen kívül más nem történt. Dani álldogált még ott egy darabig, megszólította az ebet, de az moccanatlan maradt. Kiindulva abból, amit eddig tapasztalt, miszerint bárhogy szeretett volna a kegyeibe férkőzni, nem járt sikerrel, egy nagyot sóhajtott, melyben benne volt minden szomorúsága, amiért egy kis fénysugár, egy halvány remény megvillant előtte, de végül ismét minden a régiben maradt ugyanúgy. Megigazította vállán a táskát, és ismét útnak eredt.

Talán ha a szél kicsit hangosabban fújt volna, ha az utcában nagyobb a forgalom vagy gyerekek veszik körül, meg se hallotta volna, ahogy a háta mögött egy monoton nesz hallatszott. Összevonta a szemöldökét és hátra sandított. Földbe gyökerezett a lába. A kutya felállt. Nemhogy felállt, de el is jött a bokor alól és ha ez még nem lett volna elég, el is indult. Utána!

Mert arról nem lehetett kétsége, hogy őt követte, hiszen a mélyfekete szempár ismét egyből belefúródott a tekintetébe, ahogy Dani a kutya irányába nézett.

Megtorpant, lélegzetet is alig mert venni.

Így tett a kutya is, nem mozdult. Nézett fel Dani szemébe nagy komolyan és várt.

Fekete bundája réges rég megkopott már, borzos volt, ellenben fülei meghazudtolva egész lényének komor természetét hetykén álltak fel a magasba, de talán ez volt az egyetlen igazán élettel teli rajta.

Dani lehajolt és duruzsolni kezett az állatnak, kedves szavakkal halmozta el, biztatta kövesse, ad neki inni, megeteti, ha szeretné, mennyire örül neki, hogy végre megtört a jég - ám akármilyen hosszan beszélt a kutyához, az semmi jelét nem adta annak, hogy értené vagy hajlandó lenne bármit is elfogadni a felkínált lehetőségek közül.

Dani az órájára sandított, mennie kellett. Lecke is várt rá, a szomszéd nénit pedig anya azzal bízta meg, hogy nézzen rá időnként. Ha nem ér haza hamarosan, aggódni kezd, talán még anyát is felhívja a munkahelyén, ezt nem szerette volna.

Vetett egy utolsó pillantást a kutyára és ismét hazafelé vette az irányt.

Kopp-kopp, kopp-kopp.

Igen, határozottan hallotta maga mögött a négy apró láb lépteit a járda kövén. Tett egy újabb próbát. Megállt, hátrafordult.

Megállt a kutya is, várt.

Elindult, a koppanások a köveken szintén folytatódtak.

Dani többet nem mert megállni már, inkább végig azon imádkozott, hogy a lépések egészen hazáig kísérjék majd.

Ugyan elképzelése sem volt, mit szólna hozzá anya, ha egy kutyát találna otthon, amikor a nap végén fáradtan hazaérkezik. Ám Dani annyira szerette volna, ha lenne egy társa, akivel játszhat, akivel beszélgethet, ha nem kellene egész délután az ajtót lesnie, mikor ér haza édesanyja és vet véget a magányának.

Bízott benne, találnak valami megoldást, csak adná az ég, hogy a kutya is akarja.

Kinyitotta a kaput, belépett.

A kopogás a háta mögött elhalt. Láthatóan eddig tartott csak a kíséret, nem tovább.

Dani végtelenül szomorú lett, de elfogadta, más választása nem lévén. Még egy utolsó próbálkozásképp kitett a kapu elé egy vizestálat, kicsomagolta kiflije maradékát, beletette. Nem történt semmi. Hátrébb lépett, hogy ne zavarja az állatot.

Ekkor a délután folyamán először a kutya levette tekintetét Daniról, szemügyre vette a tálkát, benne az ételt, visszanézett Danira, majd megfordult és elindult visszafelé.

Dani letörten lépett be a házba. Ledobta a táskát az konyhaasztal mellé, kiszedegette a házi feladathoz szükséges füzeteket, aztán csak meredt maga elé.

Bele akart fogni minél előbb a tanulásba, hogy aztán visszatérhessen ismét a könyvéhez, de képtelen volt megmoccanni. Ült és üresnek érezte magát.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el így. Talán egy perc, talán tíz? Az is lehet, egy óra. Lélekben nagyon messze járt. Egy távoli helyen, ahol nevetésben, kacagásban és gyerekzsivajban volt része, ahol a csend nem volt fülsüketítő.

Azt hitte, a vakkantást is elkalandozott elméje képzelte oda. Azonban ahogy visszazökkent a valóságba, rájött, az bizony a kapu irányából jött.

Szélsebesen futott ki a ház elé. Felrántotta a kaput, szeme átfutott a kis tálkán, mely már üres volt, egyenesen rászegeződött az előtte álló sötét négylábúra.

Nem bírta visszatartani a lelkéből kiszakadó határtalan nagy kiáltást, annyira megörült a látványnak.

- Igen! - rikkantotta és azt se tudta, sírjon vagy nevessen, érzelmei teljesen elárasztották. Szélesre tárta a kaput, hadd jöhessen be a kutya.

Az azonban megint csak nem mozdult. Szépen lassan lehajtotta a fejét, és Dani lába elé helyezte, mely ez idáig végig a szájában volt. Aztán felegyenesedett, és akkor, kizárólag csak akkor lépett be a kapun.

Dani ekkor nézett le maga elé.

Ott hevert a lábainál ama bizonyos harmadik itt töltött napján elkobozott, kissé viseltes könyve. 

 

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg. Témája: Az ember legjobb barátja a könyv és a kutya.