Október 31-ére virradt a nap. Lányunk ezen a napon kellett volna megérkezzen. Így szólt legalábbis minden adat a terhességi lapon, így számolta ki az orvos, így számítottam én magam is. Már csak az volt a kérdés, a gyerek hogy állt hozzá a kérdéshez.

Reggel 7h-er volt időpontom az orvosnál. A férjem bevitt a kórházba vizsgálatra. Azzal búcsúztunk, hogy elviszi a fiunkat a nővéremhez, én a vizsgálat után odamegyek érte és együtt hazamegyünk.

Akkorra már nagyon vártuk a kislányt. A terhesség a legvégén már nem egy leányálom. Fáj itt, szúr ott, nyom amott. Aludni nem lehet, pihenni nehéz, a hólyagomat vagy rúgja vagy nyomja, szaladgálok a wc-re. Egy szó mint száz, vártam a végét.

A férjem csak annyit kért, bármikor szülhetek, csak ne október 31-én, mert fontos megbeszélése van, nem beszélve arról, hogy a céges autót is aznap venné át.

De hiába vártuk, a gyereknek nem akaródzott kijönni előbb.

31-én, pénteken tehát integettem a családom után és mentem be reggel a vizsgálóba.

Az orvosom megnézett, ránézett a lapomra is, majd közölte velem, irány a szülőszoba.

Mondtam neki, hogy ez nem annyira jó ötlet.

Rámnézett. Láthatóan bővebb magyarázatra várt, így hát megadtam neki.

Folytattam hát, elmagyaráztam, a férjemnek nem annyira alkalmas a mai nap a szülésre.

Az orvos úgy döntött, valószínű nem vagyok beszámítható, mert többé inkább nem nézett felém. Úgy gondolta, csak viccelhetek, ezért tette tovább a dolgát, előkészült.

Pedig...

Kimentünk a folyosóra, leültetett, amíg felvette az adataimat. Amíg ő a papírmunkát intézte, finoman elkezdtem érdeklődni, mert őszintén, nem igazán értettem.

Mondom:

- Nincs is még fájásom.

Mire ő:

- Már eléggé kitágult a méhszáj. Két ujjnyira.

- Aha - mondtam, mint aki teljesen érti, de abszolút mértékben értetlen maradtam.

Múltkor, a fiamnál is voltam így, akkor még hazaküldött estére, hogy ezzel még nyugodtan várhatunk másnapig.

Újabb magyarázattal szolgált.

- Kétujjnyi és kétujjnyi között is van különbség! - kezdte elveszíteni a türelmét.

- Most már elvékonyodott teljesen a méhfal, ha hazaküldöm, pár órán belül rohanna vissza. Nem egyszerűbb akkor már itt maradni?

Behúztam fülem-farkam és némán vártam meg, amíg végez az adatokkal.

Orvosok jöttek-mentek a folyosón. Az egyik leállt egy kicsit beszélgetni, kedves akart lenni, megérdeklődte, hogy velem mi a helyzet.

Mondtam neki, köszönöm kérdését, én éppen szülök.

Magasra szaladt a szemöldöke, ám csupán csak annyit jegyzett meg, hogy elég jól viselem a dolgot. Nevetve válaszoltam neki, hogy néha lehet mázlim is az életben.

Nagy nehezen felkerültem a szülőszobára, addigra a férjem is odaért. Természetesen előtte riadóztattam, hogy itt az idő, én megpróbáltam mindent, de nem bírtam lebeszélni senkit, eldöntött tény, ma szülünk és kész!

A telefonban hallhatóan nem volt feldobódva, mert még ezt a szívességet se vagyok képes megtenni, hogy legalább még egy napig összeszorítom a fogam (illetve lábam) és bent tartom azt a gyereket.

Bevackoltuk magunkat az egyik szobába. Felfektettek az ágyra, rámkötötték a CTG-t és elindult a várakozás. A CTG semmit nem mutatott. Sehol egy fájás, sehol egy összehúzódás. Az uram leült mellém egy székbe és kiteregette az újságjait. Úgy ítélte meg, el fog olvasni párat, mire ezzel ott végzünk. A szülésznő néha ránk nézett.

Amikor már jó ideje nem történt semmi, kedvesen megérdeklődtük, milyen gyakran van műszakváltás, vajon hány szülésznőt "fogyasztunk el", mire a gyerek kibújik. Mondta, ő még marad egy ideig, ne aggódjunk.

Tisztázzunk valamit! Én nagyon nem bírom a fájdalmat. Így hát adott volt az is, hogy amikor megkérdezték, kérek-e epidurált, akkor rávágtam, nem kérdés, jöhet! Bekanülöztek így engem, de gyógyszert még nem lőttek belém. Minek? Fájás még a kanyarban se volt.

Így teltek múltak a percek: férjem újságokkal felszerelkezve a kisszéken, én csövekkel mindenhol az ágyon, a szülésző időnként arrajárva, kedvesen mosolyogva.

Körül-belül két óra múlva is így talált minket. Akkor már azért majdnem elköszönt, hogy lassan azért mégiscsak lejár a munkaideje, lehet, mégsem ő lesz az, aki végigkísér ezen az úton minket.

Amikor már elkenődtem volna, megjelent ismét az orvosom. Megvizsált. Elámulva hallgattuk közösen a szülésznővel a diagnózist: már öt ujjnyira tágultam.

Aha! Szuper? És a fájások? No, azok sehol. Még mindig.

Kezdtek csodámra járni. Itt egy nő, aki ennyire jól viseli a fájdalmakat, hogy itt ül és vigyorogva szül. Mondtam, ezt nagyon benézték, tuti nem rólam beszélnek, mert nézzenek csak ide, itt vannak a csövek bizonyítékul, én készültem, kérem, amint kicsit is fáj, én biztosan fogok szólni!

Mindenesetre a személyzet elég mókásnak találta a helyzetet. Már készültek könyvet kiadni rólam. Az első nő, aki fájdalom nélkül hozza világra a gyerekét.

Aha! Bárcsak?!

Orvosom távozás előtt még annyit mondott, most elmegy ebédelni, de nem lesz messze.

Vigyorogva utánakiáltottam, nem fogjuk megzavarni a nyugalmát itt mi ketten: a baba és én, ahogy ez kinézett.

Aztán ahogy az a nagy könyvben meg van írva vagy legalábbis olcsó komédiákban: orvos sehol, első fájás viszont telibe betalált.

Rövid leszek, csak annyit mondok: nem volt kellemes.

Azonnal ugrasztottam a férjem. Most van itt az ideje, hogy az anaszteziológus beadja a csodaszerét, mert ez így nekem annyira nem vicces.

Férjem ment. Majd ahova eltűnt, ott is maradt. Én meg szépen fájtam. Természetesen nem épp csendesen. Mert azért a mosolyogva szüléstől igen messzire kerültem addigra már.

Pár perc nem épp leányálom után jött a férjem, hogy nem találja az aneszteziológust. Mondtam, akkor most induljon még egy körre és ne is merészeljen visszatérni nélküle. Igen, tudom, eléggé messze voltam már addigra a békés, türelmes énemtől.

Évek múlva, legalábbis érzetre ennyinek tűnt az a pár perc, mire visszatértek. Orvosságot belém lőtték, én magam pedig vártam a csodást, a hatást, hogy na, majd nekem innentől kezdve már milyen jó lesz.

Akkora ért vissza a szülésznő. Nem, végül nem volt műszakcsere, hisz az események addigra igencsak felgyorsultak. Mondta, hogy az orvosnak a második emeleten kellene lenni, de már végigfutott az egész szinten, elment máshova is, sehol nem találja.

Néztem közben az aneszteziológusra, hogy azt sem értem, miért fájok, nem kellene végre hogy hasson az epidurál?

Közben üvöltött a szülésznő, a gyerek fejét látja, hol az orvos?

Az aneszteziológus magyarázta nekem, hogy ő elsőre csak egy próbát nyomott belém, hogy reagál rá a szervezetem, most meg már nem tud többet beadni, mert már olyan fázisába ért a szülési folyamat. A férjem telefonja természetesen ezt az időpontot választotta, hogy csörögjön. Bár elég csúnyán néztem rá, mégis felvette. Ha lett volna erőm, ordítottam volna legszívesebben. Foglalkozzon velem, kit érdekel a telefon, kit érdekel, ki mit akar tőle. Én itt vagyok, én fájok!

Aztán amikor nem tette le, hanem még lelkesen mosolyogva mesélte nekem is, hogy képzeljem, a kolléga átvette az új kocsit és miket tud, rájöttem, nincs mese, minden erőmet össze kell szednem, mert ha nem kiabálok, nem veszi észre magát egy férfi, hogy lehet, nem a legalkalmasabb időpontot választotta csacsogásra.

Így hát kifejtettem nemtetszésemet. Már amennyire ez akkor ott tőlem telt:
- Tedd le!!!!!!

Férjem elég meglepett képpel engedelmeskedett.

Az utolsó pillanatban befutott az orvos is, így a szülésznő nem marad magára, amikor a lányunk megérkezett. Bár nem sietett megindulni, meg kell hagyni, a végére eléggé belehúzott. Nem telt el egy óra se az első igazi fájástól és már a hasamra is tették.

Megért mindent, ami addig történt. Meg még többet!