Gyorsan ledobta a kulcsokat az ajtó mellett álló szekrénykén lévő tálkába, de a cipőjét már nem merte levetni, mert a telefon szakadatlanul csörgött. Még az ajtó zárjával bajlódott (rosszul látott már ilyenkor estefelé), amikor először megszólalt a készülék. Szemüveget nem vitt magával a parkba, ahova minden délután kisétált, hogy friss levegőt szívjon, ha csak tehette. A lépcsőházban azonban már félhomály várta, nem ment olyan egyszerűen, hogy beletaláljon a zárba a kulccsal. Főleg, ha közben még a telefon is sürgette, élesen sivított bele a ház csöndjébe emlékeztetőként, mennyire lassabban megy ma már minden, mint régen. Azt hitte, mire végre szabaddá válik az út és bejut, már abba is marad, nem ér oda időben, de szerencséje volt. Igaz, cserébe mehet vissza és takaríthatja fel a koszt maga mögött, amit végigvitt a lakáson, míg elért a nappaliban álló vadonatúj készülékhez. Még a lánya hozta neki pár hónapja.

Próbálta rábeszélni valami mobilra. Azt mondta, ma már mindenkinek ilyen van, de őt nem érdekelte. Szerette azokat a dolgokat, amik már hozzánőttek, nem szívesen ismerkedett meg újdonsággal, pláne, ha nem is értette, mire az a sok gomb azokon a mobilokon, amit az unokája sorra mutogatott neki, amikor meglátogatta. Minden látogatáskor egy újabb szerkezetről áradozott, ő meg bólogatott csak megértően, mint aki érti is, amiről a fiú csacsog. Valójában azonban teljesen távol állt tőle minden ilyesfajta újítás. Inkább csak élvezte, ahogy hallgathatja az unokát, cserébe még akár a telefonokról is mesélhetett neki órákig, ha épp csak arról volt hajlandó. Márpedig sok választása nem volt, vagy a telefonok vagy a számítógépes játékok. Mosolygott, ahogy eszébe jutott a legutolsó találkozás. Annyira nem értett semmit abból, amit Palkó magyarázott, hogy a végén a fiú már csak kacagott rajta.

Még mindig mosoly bujkált a hangjában, amikor végre a kagylót sikerült felemelnie és a füléhez tartania.

- Halló!

- Szervusz! De örülök, hogy elcsíptelek otthon. Rég nem beszéltünk, gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy vagy.

Lerogyott a telefonos asztalka melletti karosszékbe. Ez a beszélgetés nem lesz rövid, már sejtette előre.

- Köszönöm, jól vagyok! - mondta a telefonból hallatszó hangnak. Nem volt szükséges, hogy bemutatkozzon a másik, ismerte a hangját régről jól, mostanában is időnként beszéltek, bár nem volt jellemző, hogy ez rendszeres lett volna.

Nem kellett, hogy elmondja, ki volt ő, való igaz, de azért bosszantotta az a magabiztosság, ami a férfit mindig is jellemezte, hogy benne fel sem merült, esetleg valaki nem ismeri fel a hangját, vagy csak egyszerűen az illem kívánná úgy, hogy a köszönést bemutatkozás kövesse.

- És te? - kérdezett vissza udvariasan mégis.

- Minden a szokásos, tudod.

S már kezdte is a sorolást, hol tartottak a dolgai, kivel hogy alakult a viszonya, mik bántották, mik foglalkoztatták, mik bosszantották mostanában.

Hallgatta, néha belehümmögött, de több reakcióra igazán nem is volt szükség. Nem értette, mire való egy olyan egyoldalú beszélgetés, mint ez az övék, ahol tulajdonképp válaszolnia sem igazán kell.

Hátradőlt, megadta magát a sorsnak, hogy az elkövetkezendő hosszú percekben itt ülhet és a férfi monológját hallgathatja.

A szóáradat csak folyt a fülébe a kagylón keresztül, ő időnként bólintott, hiába nem látta a másik, épp magát nyugtatta ezzel, mert érezte, ahogy a gondolatai irtózatos gyorsasággal száguldottak vissza, múltbéli önmagához.

Kristálytisztán kirajzolódott előtte egy kép. Mosolygott magában, ahogy felidézte a napot, amikor az történt.

Tinédzser évei elején járhatott. Önbizalma nem volt, kinézetre teljesen átlagosnak volt mondható. Ahogy az mindenki mással lenni szokott ebben a korban, teljes mértékben elégedetlen volt önmagával. Végtagjaival sose tudott igazán mit kezdeni, melle már nőtt, ez zavarta sokszor, legjobb volt karba tett kézzel eltakarni, haja sokszor szénaboglyára emlékeztetett. Szép ruhákra, cipőkre nem futott a családjának. Egy szó mint száz, nem fordultak meg utána a fiúk az utcán. 

Ama bizonyos napon ült a padon gondolataiba mélyedve, amikor megjelent előtte Ő. Magas volt, izmos, már ránézésre is magabiztos és a legszebb ifjú, akit valaha látott. Az utcájukban lakott, ismerte már látásból. Ismerte és csodálta messziről. Most azonban egészen közel volt hozzá a fiú, egy könyvbe mélyedt, nem vett tudomást a külvilágról. Ez kapóra is jött, hiszen így volt alkalma zavartalanul átadni magát a szemlélődésnek és az áhítatnak. Nézte, csak nézte a profilját oldalról, és itta be a látványt magába, ahogy csak bírta.

Úgy érezte, fényévekre voltak ők ketten egymástól. A fiú, akinek látványától a nők elalélnak, és ő, aki leginkább a szürke kisegér kategóriába tartozott. Mindig zavarta ez a skatulya, de képtelen volt tenni ellene. Nem tudta, mit tehetne, hogy ebből kitörjön.

A fiú egy pillanatra felnézett, rá is rápillantott, de csak amolyan futólag, természetesen nem ismerte fel, nem volt ismerős neki. Konstatálta, hogy a busz, melyre vártak, még mindig nem érkezett meg, így volt ideje továbbra is olvasni, vissza is fordította a tekintetét a kezében lévő könyvre és a külvilág abban a pillanatban megszűnt számára.

Ült akkor ott a padon, és nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, mennyire sajnálja magát, mennyire igazságtalan az élettől, hogy őt egy ilyen fiú soha nem veszi észre, soha nem hozza úgy a sors, hogy az útjaik valaha keresztezzék egymást, mint ahogy talán egy regény lapjain ez megtörténhetne. Az élet nem regény. A valóság sokkalta kopárabb.

Nagyot sóhajtott, tudomásul vette, hogy neki ez adatott meg. A közeledő busz láttán felpattant és felszállt rá. A fiú követte. Viszonylag közel voltak egymáshoz ott is, így nem tudott megálljt parancsolni magának, pillantása vissza-visszatért rá. Egy helyen szálltak le, ballagtak a közös utca felé, de mintha különböző bolygókon éltek volna, akkora volt a távolság köztük.

- Jó újra hallani a hangod - hozta vissza a jelenbe a férfi.

- Bárcsak lenne még egy esélyem nálad, most ügyesebb lennék, nem baltáznám el, ebben biztos vagyok.

- Én is - válaszolta erre minden meggyőződés nélkül. Nem tudta, így lenne-e vagy sem, nem is érdekelte igazán.

Újra elmosolyodott. Mennyire nevetséges volt így utólag visszatekinteni.

Pár évvel a buszos találkozás után belőle szép fiatal lány lett. Már többen is megfordultak utána, ahol csak megfordult. A fiúnak az utcából szintén szemet szúrt. Egy időben még kapcsolatban is álltak egymással. Komolyra is fordulhatott volna, ha a fiú nem szúrja el. De az örökös füllentéseivel, megbízhatatlanságával csak azt érte el, hogy megharagudott rá és kiadta az útját. Nem volt szüksége ilyen társra. Olyanra, aki nem igazán becsülte meg, aki nem volt boldog már csak attól is, hogy vele lehet.

Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy ennyi év után még mindig hall felőle. Hogy hiába a hosszú évek, még mindig a megbánás hallatszott a hangjában, ha kettejükről beszélt a férfi.

Mindkettőnek lett családja az évek során, mindkettő megözvegyült, mégsem érzett magában egy csepp vágyat sem most, hogy esetleg újra érdemes lenne a férfi felé nyitni.

A múltjának egy lezárt fejezete volt már csupán. Volt sok szép emléke vele kapcsolatban, de igen, akadtak csúnyák is.

Ám ami a legfontosabb, nem dobogtatta meg a szívét, mint régen. Nem hallgatta áhítattal minden mondatát, és egészen egyszerűen nem is hiányzott neki, ha nem hallott róla hónapokig.

Persze, kedvelte. Ha beszéltek, szívesen meghallgatta, de csak mint régi jó barátot.

Mennyire furcsa volt most visszagondolni a régi önmagára, mely tele volt kétellyel, miközben átélte, hogy mennyit változott a világ, mennyit változott ő maga is vele együtt.

Hirtelen elfogta a vágy, hogy üzenjen a régi önmagának. Annak a hitetlen kislánynak, aki még nem is sejtette, mennyi minden jó és szép vár rá az életben, csak mert nem bízott benne, hogy az neki is kijárt.

Öntudatlanul már nyúlt is a telefon melletti papírtömbhöz, keze toll után kutatott és firkálgatott, míg a vonal másik végéről a monológ a továbbiakban is monoton zúgás volt csak.

- Nos, ha nem tudunk találkozni, akkor engedd meg, hogy valamikor megint felhívjalak. Mondjuk, jövő héten?

- Persze, rendben - válaszolta és ekkor vette észre, hogy valóban írt a papírra, nem csak firkálgatott. Milyen nevetséges. Ki hallott még olyat, hogy valaki magának üzengessen? Vissza a múltba?!

Összegyűrte a papírt, belesüllyesztette a kardigánja zsebébe, miközben búcsúzkodtak, és visszatette a kagylót a helyére.

Ballagott ki az előszobába, hogy levesse a cipőjét, amikor csöngettek. Odament az ajtóhoz és kíváncsian nyitotta ki.

- Csókolom, Klárika néni! - a szomszéd kislány volt. Nagy kerek szeme csak úgy sugárzott a szemüvege mögül.

- Szervusz Eszterkém! Mi járatban vagy errefelé? Bejössz megint? - kérdeze és már lépett is félre, hogy beengedje. Kedvelte nagyon a kislányt. Ha szülei nem voltak otthon, ha sokáig dolgoztak, sokszor jött át hozzá beszélgetni. Olyankor teáztak, sütött neki süteményt, és hallgatta, épp milyen könyvet olvasott el legutóbb, melyről lelkesen beszámolt neki. Magányos kislánynak tűnt, bár soha nem panaszkodott. Eleven, érdeklődő, nyílt szívű gyermek volt.

- Nem, ma nem tudok, még rengeteg leckém van. Csak hallottam, hogy haza tetszett jönni. Az előbb volt itt a postás, hozott egy csomagot, átvettem, azt adom oda és már megyek is vissza tanulni.

- Értem. Akkor majd máskor. Viszont figyelj csak, a parkban járva találtam egy érdekes követ neked, elhoztam, be tudod tenni a gyűjteményedbe - húzta ki zsebéből az említett követ, s nyomta a kislány kezébe.

- Köszönöm szépen! - mondta hálásan a kislány és már indult is vissza saját lakásuk felé.

Becsukta az ajtót mögötte és mosolyogva a söprűért nyúlt.

A kislány is belépett a lakásuk ajtaján, ment egyenesen a kavicsgyűjteményéhez és tette volna be a csodaszép követ a többi mellé, amikor meglátta, hogy egy papírdarab tapadt a kő oldalához. 

Kissé gyűrött volt. Kisimította és rápillantott az üzenetre. 

Úgy döntött, a kövek mellé teszi.

"Higgy magadban!"

* * * 

Fenti írás megjelent a Régiségeknek oldalán is.