Régóta élt már bennem egy vágy.

Közlendőm mindig is volt - nő vagyok, ebben talán nincs túl sok meglepetés. De hogy ezt hogy tudnám úgy megfogalmazni, hogy mást is érdekelhessen, no ez már valódi kihívásnak tűnt. Mégpedig olyannyira, hogy rettentő sokáig a szőnyeg alá söpörtem, nem foglalkoztam a témával. Arra gondoltam, úgyse érdekel az senkit rajtam és szegény barátaimon kívül, akik grafomán hajlamomat elszenvedték az idők során. Kedvesen olvasgatták életem történetét, amikor megírtam nekik levélben, de az írás mint tevékenység ennyiben maradt.

Azon törtem a fejem, vajon miről is írhatnék? Bevallom, ennél a pontnál mindig megálltam, nem jutottam tovább sosem.

Rengeteg írói blogot olvastam. Ezeken az oldalakon temérdek jótanács kering, de ami mindenhol felüti a fejét, ami állandó a mai mozgalmas világunkban, amiben minden író egyetért (ez sem elhanyagolható tényező, hisz az egyetértés is egyre ritkább): aki író akar lenni, egy dolgot kell csinálnia, de azt sokat: írni! Írni, ha esik, ha fúj, ha van téma, ha nincs, ha jó kedve van, ha rossz, ha fáradt vagy ha épp erőtől duzzad, bármi vegye is körül, bárhogy is érezze magát, csak tegye, ami a dolga, azaz írjon.

Jó, jó! De hogyan?

Feltettem magamnak nem egyszer a kérdést: vajon el kellene esetleg végezni egy írói kurzust, attól lesz valaki író? Ha megtanulom a szerkezetét a novelláknak, regényeknek, verseknek? Bővítem az ismereteimet? Vagy valami teljesen más kell hozzá?

Körbenéztem, mi a kínálat ilyen írói tanfolyamokból. 

Egyre nagyon szívesen elmentem volna - ez Vidi Ritának a jobb agyféltekés Kreatív Írás tanfolyama -, de nem tudtam, mivel külföldön élek. Elhatároztam, ha legközelebb Magyarországon járok, valahogy kerítek rá módot.

Hogy miért pont ez a tanfolyam szúrt szemet?

Mert Ritának volt egy online hírlevélsorozata, melyben naponta lehetett feladatokat kapni kreativitásfejlesztéssel kapcsolatban.

Feliratkoztam rá, és már vártam minden reggel, hogy mikor kapom meg a következő levelét, szerettem a feladatait.

Joggal merült fel a kérdés, vajon mit tud adni akkor az írói tanfolyama?

 

Aztán egy szép napon beesett a postafiókomba barátnőmtől egy levél, hogy Vidi Rita keres valakit, aki Németországban él, beszél németül, esetleg nem áll messze tőle az írás tevékenysége sem, merthogy a már Magyarországon igen jól bejáratott írói tanfolyamát, a jobb agyféltekés írást vinné ki külföldre is.

Tessék?

Vidi Rita engem keres?

Tényleg?

Vidi Rita??

Merthogy ennél személyre szabottabb nem is lehetett volna a leírás.

Válaszlevelem fénysebességgel távozott, mert nem volt kérdés, benne lennék-e, csinálnám-e, szeretném-e. Ritával beszélgettem ezek után Skype-on. Oké, inkább én beszéltem, azóta se győzök elégszer elnézést kérni érte, de teljesen fel voltam pörögve, szétfeszített a kíváncsiság.

Beszélgettünk, beszélgettünk, felmerült, hogy rendben, segítek én kint neki, de még soha nem végeztem el a tanfolyamát.

Vajon hogy oldjuk meg ezt a problémát ekkora távolságból?

Mivel a munkám az interneten zajlik, online oktatok, nálam elég természetes, hogy abban gondolkozom, mi mindent lehet a világháló segítségével tanulni (mit nem?), ezért megszületett az ötlet azon nyomban, miért is ne lehetne ezt a tanfolyamot a jövőben online is elvégezni. Nem én vagyok az egyetlen ember a világon, aki helyhez kötött, ám információra éhes.

S lőn! Egy szép őszi napon becsatlakoztam számítógépről egy Író Születik képzésre. Nagyszerű érzés volt. Végre tettem egy lépést azért, hogy írhassak. Merthogy szép, szép az elhatározás, de - mondanom sem kell - magamtól addig a pontig nem írtam semmit sem.

A társaság, a légkör - még interneten keresztül is fantasztikus volt, két napig együtt sírtunk, együtt nevettünk egymás írásain.

És történt velem ott valami.

Rita adott egy feladatot, mondta, van rá húsz percünk. Én egyből azt gondoltam, na, erről vagy arról mi a bánatot lehet írni. Majd elvégeztük a gyakorlatokat, bekapcsolta a zenét. Húsz perc múlva pedig meredtem magam elé, nocsak, mit ki nem hoztam magamból. Hogy én írtam!

Nem magamról a barátaimnak. Nem! Történeteket - másoknak, idegeneknek.

 

Pandora szelencéje kinyílt azon a hétvégén. Azóta egyszer sem éreztem még, hogy nem tudom, miről lehetne írni. A kreativitás olyannyira az életem része lett, hogy nem csak írásos témákban, a munkámban is oda kell figyelnem, hogy az ötleteimet, melyek folyton elárasztanak, legyen elég időm megvalósítani.

 

Nem mellesleg része lettem egy csapatnak. Egy olyan társaságnak, akik támogatják, segítik, nem utolsó sorban rendre megnevettetik egymást.

Az már csak hab a tortán, hogy a havonta megjelenő a Minerva Capitoliuma, online magazinnak rendszeresen írhatok, folyamatban épp a közösségi novelláskötetünk, a közösségi regényünk és a közösségi esszékötetünk. S ezeknek mind részese lehetek. A folyamatnak, ahol sok író dolgozik össze, hogy a különböző stílusú, érdeklődési körű ember mégis egy egészet alkothasson.

Amikor befejeztem a regény rám eső részének megírását, és elküldtem a többieknek is olvasásra, hátradőltem. Eltöprengtem azon, mi minden történt az elmúlt fél évben. Lám, már regényt is írok!

De nem sokáig pihenhettem, mert pár nappal később teljesen megelevenedtek a fejemben újabb szereplők, akik már egy önálló regényt követelnek tőlem, nem hagynak nyugodni, papírra kívánkoznak mielőbb.

Azt hiszem, megadom magam. Engedelmeskedem nekik.