Amikor végre elér a csend annyira, hogy a belső hangok üzenni tudnak nekem és megteremtem a lehetőségét, hogy leüljek a gépem elé, nekikezdek és alámerülök. Megszűnik a külvilág. Olyan ez, mint amikor víz alá kerül az ember. A hangok elmosódva, messziről érik el az agyam, értelmük nem sok, de nem is lényeges. Az a fontos, ami kitörni igyekszik. A kezem alatt fehér alapon feketén záporoznak egymás után a szavak, gondolatok. Elveszek teljesen a térben és az időben. 

Szereplőim barátaimmá lesznek, akik vezetik a kezem, én pedig hallgatom, olykor dorgálom őket, vitatkozunk nézeteink különbözőségén. Megkacagtatnak, időnként megdöbbentenek vagy a végletekig meghatnak.

Az írás - azt mondják, magányos műfaj. Meglehet. Ám valami olyasmi kapu nyílik meg általa, melyen nagyon sokszor szeretnék belépni!