A jeges hidegben, korom sötétben, teljesen magára hagyva egy tagbaszakadt alak álldogált a fák tövében. Aki a fejét elfordította és elnézett a fák mellett, láthatta, messze a horizonton a föld és az ég összeért. Még a csillagok is mind visszahúzódtak, nem ragyogták be az éjszakai égboltot.  Azt gondolhatnánk, ilyen körülmények között minden teremtett lélek jól összehúzza magát, esetleg elsírja magát bánatában. De még ha a sírást le is gyűri, el-elpityeredik legalább. Emberünk azonban pityergésnek, búslakodásnak még csak a közelébe se ért. Rettentő erőt érzett magában. Lélegzete, amint a fagyos levegővel megtöltötte a tüdejét, aztán újult erővel kifújta, élesen szelte ketté az udvart. Ha nem félt volna attól, hogy ezzel felébreszti a ház lakóit, menten dalra fakad. Nem emlékezett rá, mikor volt ennyi ereje és energiája utoljára. Ez az! Ez a dermesztő hideg! Íme, az ő világa. Mások fanyaloghattak, ameddig csak akartak, őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Körbenézett. Sokat ugyan nem látott, de nem is volt rá szüksége. Kívülről ísmerte az udvar minden szegletét. Az istálló melletti hordó tetején mindig megülő víz befagyott az este. Látta, ahogy a közelben lakó varjú hiába jött oda szomját oltani, csőre nem jutott át a jég peremén. A fészer mindig nyikorgó ajtaja, mely már napok óta nem csukódott rendesen - a gazda morgott is folyton miatta, de megjavítani még nem akaródzott neki - most nem moccant. Zúzmara tartotta egy helyben zsanérjainál fogva. Az állatok is mélyre húzódtak az ólban és összebújtak, ahogy csak tudtak.

Senki emberfia nem ment ki ilyen dermesztő időben, ha csak egy csepp esze volt.

A nap sem igen igyekezett megkezdeni egy újabbb napot. Amikor az első sugarak megjelentek fent, a kristálytiszta égen, emberünk arcán immár teljes mértékben elterült a vigyor.

- Remek napra virradtunk! - nem bírta többé megállni, hogy a hangok el ne hagyják a száját, belekiabálta a világba lelkesedését.

Olybá tűnt, a kakas szerepét ma neki szánták, ő ébreszthette a szomszédságot, mert az a szegény pára felemelte a fejét, ahogy a nap felkúszott az égre, de hangja leginkább egy repedt fazékhoz hasonlított, nem engedelmeskedett neki. A kukorékolás ma reggel elmaradt.

Emberünk nem bánta, segített, ahol csak tudott. Büszkeséggel töltötte el, hogy ma igazán fontos lehetett. Hiszen az élet nem állhat meg, az állatok éhesek, a lovak vágtázni akartak, hogy végre újra életet leheljenek elgémberedt tagjaikba.

Szép lassan beindult a gépezet. Ha nem is épp olyan olajozottan, mint máskor, enyhébb időben, de hatékonyságban végül csak nem maradt alul.

Váratlanul egy kismadár szállt le emberünk vállára, mely azon nyomban ficánkolásra késztette, hisz csikis volt ő mindenütt. Miért pont a válla lett volna kivétel ez alól?

Csodaszép, dallamos énekére azonban megnyugodott, ámulattal hallgatta. Egyenesen a lelkéig hatolt, ahogy közvetlen a füle mellett felcsendült az ének. 

Aznap este végigkísérte álmát a fülbemászó melódia, reggel pedig a legnagyobb boldogsággal töltötte el, hogy a kismadár ismét őt választotta, hogy megpihenjen. Mit érdekelte őt már a csikiző lábacska, amikor a zene, a madárka hangja kárpótolta mindenért.

Így ment ez egy-két napig. Éjjel álmában, nappal a füle mellől szólt a dal.

Negyedik napon két szokatlan dolog is történt egyszerre. Eleinte nem tulajdonított nekik jelentőséget.

Amikor barátja, a kismadár leszállt, kényelmesen elhelyezkedett aznapi koncertjére, emberünk a szeme sarkából észrevette, hogy a kismadár ott van a kerítésen is. Meg a fészer tetején! Több helyen egy időben? Káprázik a szeme tán? Nahát?! Bizony ott volt mindenütt. 

De nem! Hamar megfejtette a rejtélyt, hisz nem volt ő ostoba! Több kismadár jött el hozzá! Azok is mind énekeltek. De még hogy?! Hogy is lehetne ennél csodálatosabb a világ? A zene minden irányból körbejárta, ő pedig minden apró kis porcikájával befogadta.

Ezért is nem vette észre egyből, hogy a bal karja olyan furán zsibbadni kezdett.

Amikor a kismadarak esti nyugovóra tértek, már semmi nem állta útját az érzésnek. Valóban, a bal oldala kicsit elérzéstelenedett. A vállát reggelre már alig érezte. Tűkön ülve várta pajtásait, hogy azok muzsikájukkal elfeledtessék vele az egyre fokozódó furcsa érzést.

Ez ideig-óráig ment is. Aztán a jobb lába egyszer csak megroggyant. Fokozatosan ment ki belőle az erő. Alig bírta már megtartani saját magát. Jobb kezével még erősen kapaszkodott a kalapjába, de úgy se bírta sokáig. A lábai teljesen szétcsúsztak alatta. Ha valaha arra gondolt volna, hogy szívesen kipróbálná, milyen lehet spárgát csinálni, nem kellett többet várnia a nagy pillanatra, ment ez most már magától is. S meg kell hagyni, nem volt éppen lélekemelő érzés! Nem neki találták ezt ki, egész egyszerűen nem volt az a tornász alkat, ezzel szembe kellett néznie.

A füle zúgott, a gyomra émelygett. Hirtelen semmi másra nem vágyott már, csak pihenésre és nyugalomra. A kismadarak tarka tollai elmosódtak a szeme előtt, utolsó ép pillanatában még elkapta az egyik vidám csivitelését, mellyel valami tavasz félét hirdetett, de aztán már csak mély sötétség vette körül.

A fészer tetejéről a kismadár félbehagyta a dalt, leröppent a földre, csőrébe kapta a sárgarépát és gyorsan eliszkolt a zsákmányával.