Bár a folyosó korántsem volt kihaltnak nevezhető, hisz zsúfolásig megtelítették a fehér műanyag székeken és a földön kuporodó, avagy falat támasztó alakok, mégis visszahangozták a falak a nővér papucsa sarkának kopogó hangját, lassan azonban elhalkult, majd megszűnt teljesen, ahogy a sarkon befordult és rögtön el is tűnt a nő az egyik vastag ajtó mögött. Páran a várakozók közül még követték útját tekintetükkel - leginkább unalomból, a többség azonban inkább elmerült saját kis világában, melyben gondolataik, újságok, telefonok, könyvek voltak társaik.

Éva a nézelődök sorába tartozott. A magával hozott könyv ott lapult a táskája mélyén, hiába tartott épp egy izgalmas fejezet kellős közepén. Jelen pillanatban nem bírt koncentrálni arra, hova fejlődik a történet. Az újságokat épp ezért már meg sem próbálta lapozgatni, a gondolataival pedig félt egyedül maradni. Így inkább a szemben ülőket, az előtte elhaladókat, az intézmény dolgozóit vizslatta feltűnés nélkül.

A kora reggeli fény még csak haloványan igyekezett megvilágítani a termet, álmos volt, akárcsak az itt megjelent emberek legtöbbje. Évának nem volt ellenére a korai kelés, mostanában mégis igyekezett minden időt pihenésre fordítani. Már amikor tehette. Ám ezen a napon a szokásosnál is jóval korábban vetette ki magából az ágy.

Tudta, mi vár rá, bár nem igazán foglalkozott vele az elmúlt időszakban. Nem ért rá. Örült, ha lépést tudott tartani az életével, a napi kihívásokkal. Az új keletű problémák várhattak még egy keveset. Azt az elvet vallotta, amiről nem tud, nem is lehet igazán probléma. Struccpolitika a férje szerint, életösztön szerinte.

Ám amikor hajnalban kitámolygott a fürdőszobába, hogy embert varázsoljon önmagából, a tükörben szembe találta magát önnön tekintetével, s mintha megállt volna ott az idő.

A kérdést fel se kellett tegye, ott volt minden a szemében: "S akkor?"

Annyira szíven ütötte az érzés, miszerint fogalma sem volt a válaszról, hogy percekbe telt, mire összeszedte magát. A férje szintén ébredezett, kopogott az ajtón, hívta reggelizni, igényt tartott volna ő is a tusolóra, így hát jó szokásához méltón szőnyeg alá söpörte a problémát, miképpen nincs válasz, s úgy tűnik, magától nem is találja meg egyhamar. Kisietett a konyhába, kente a kenyeret, kavarta a teát, hűtötte a kakaót, hogy Janka meg ne égesse pici száját, amikor még ő is kissé álomittasan beszúrja a szívószálat a foghíjas szájába - áldott, csendes másodpercek!

Nagyon szerette ezeket a reggeli együttléteket. Amikor még a férje sem rohant dolgozni, az éjszaka és az álmok védő hálója még nem eresztette, óvta piciny családját. Pár perc a napban, amikor kizárólag csak egymáséi voltak, és a békéé volt a főszerep.

Aznap reggel azonban elméje a tükörképpel történő néma párbeszéd után nem állt le a zakatolással, hiányzott a kanálcsörgéssel együtt oly jól megférő belső csend. Lélekben messze járt, itt ült ezen a folyosói széken. Jobban mondva már bent a kezelőben.

A szemben ülő asszony kezéből kicsúszott az üres műanyag pohár, melyet egészen idáig a kezében szorongatott. Ez visszahozta Évát a valóságba egy szempillantás alatt. A fiatal nő halkan, zavartan kért elnézést környezetétől, felkapta a földről a poharat, majd a közeli szemetesbe dobta.

A várakozás folytatódhatott tehát.

Az ajtó időnként kinyílt, behívták a soron következőt. A sor Éva előtt elég hosszú volt. Számításai szerint mostantól kezdve is legalább negyven percig itt fog ücsörögni. Vagy tán még tovább.

Reggel beadta Jankát az oviba, ám csak sietősen tudtak elbúcsúzni egymástól. Mivel időre jött, nem engedett a csábításnak, hogy a lánya vissza-visszacsalja különböző indokokkal, csak hogy egy újabb puszit csikarhasson ki magának.

Éva mosolyra húzta a száját. Tudta jól, hogy ő legalább olyan ludas a kialakult helyzetben, mint a gyerek, ha nem még jobban. Imádta a kislányt. Bár nehéz szívvel vált meg tőle reggelente, mert ő is sietett munkába, mégis tudta, hogy a hosszú elköszönés ellenére Janka nagyon jól érzi magát odabent. Délután pedig, amikor érte ment, egyenesen repült a karjaiba, mintha legalábbis nem pár órája váltak volna el egymástól.

A kis karok úgy szorították, mintha soha többet el se akarnák engedni. Még szerencse, hogy a kezek és a száj nem egy zsinórra vannak bekötve, így az élménybeszámoló már ebben a pózban is elkezdődhet.

Kinyílt az ajtó, ismét beléphetett valaki.

Éva lenézett a kezében tartott fényképre.

Már annyiszor látta a képet, akár csukott szemmel is le tudta volna rajzolni. A kis kezeket, lábakat, a fitos kis orrot, mely büszkén nézett előre, a pocakot, a husis combokat, mindent. Formás baba rajzolódott ki előtte.

Újabb ajtócsukódás.

Ahogy Éva körbepillantott, látta, ahogy fogytak előle a várakozók, a helyükre újabbak érkeztek folyamatosan, így a váró zsúfoltsága alapvetően nem változott. Örült, hogy neki korán volt időpontja, ezért amikor ideért, még le tudott ülni. Bele se akart gondolni abba, milyen érzés lenne mindezt állva végigvárni.

Az orvosa utalta be ide, magától eszébe se jutott volna idejönni. Igazából nem gondolkozott egyáltalán a helyzeten, a korán, amire az orvos oly előszeretettel hivatkozott annyiszor. Valószínűleg a mai is egy ugyanolyan átlagos nap lett volna, mint a többi mostanában, ehelyett mégis itt ült és várt. Nem volt türelmes típus, a várakozás amúgy is megőrjítette, de a mostani alkalom túltett mindenen. Egész bensője tiltakozott az ellen, hogy itt legyen.

Tájékoztatták a kockázatokról, tudomásul vette, bólogatott rezignáltan, amikor erről volt szó. S már akkor az volt az első kérdés, mely megfogalmazódott a fejében: és ha igen? Akkor mi lesz? Változtat az valamin?

Már csak ketten voltak előtte.

Kinyújtóztatta elzsibbadt lábait ültében, felállni nem mert, nehogy valaki gyorsan leüljön a helyére, ő pedig hoppon maradjon. Somolyogva jutott eszébe most a megszámlálhatatlan átvirrasztott éjszaka Jankával, aki nem volt egy jó alvó baba. Ha nem kellett már vele járkálni, hogy megnyugodjon, végre leülhetett, s akkor fura pózokban volt képes elaludni a fotelban vagy a kanapén, lánya szuszogó kis teste odasimult hozzá békében. Az elgémberedett végtagok ellenére nem adta volna ezeket a perceket semmiért és senkiért.

Égett a gyomra. Lehet, ennie kellene valamit? Nem hozott magával semmit. Gondolhatott volna erre, de a reggeli sietség nem igazán járt karöltve a logikus gondolatokkal. Abban sem volt biztos, ehet-e ilyenkor. Minden valószínűség szerint nem volt tanácsos. Akkor hát marad a gyomorégés, mit volt mit tenni.

Igyekezett valami kellemesebbre gondolni, mint a belső szervei. Például a hétvégi zsúrra, amire még meg kell sütnie a gyümölcstortát este gyorsan, amikor a ház végre elcsendesedik. El ne felejtse a jelmezt! Jaj, csak azt ne! Megígérte Jankának, hogy mindenképp megvarrja még másnapra, mert katicajelmez nélkül nem lenne természetesen teljes egy szülinapi buli.

A hatást csak fokozza, hogy neki kell majd belepréselnie magát abba a jelmezbe. De ha az ünnepeltnek ez az óhaja, ki ő, hogy megkérdőjelezze az öltözék fontosságát?

Nem! Egyre kevésbé sikerült elcsitítani a gondolatait szakadatlanul megszakító hangot, mely ette belülről. A kérdés mint egy végtelenített szalag zakatolt a fejében: Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz?

Válasznak azóta is híján volt.

Ahogy egy virágos ruhás hölgy fejét lehajtva kilépett, azután elsietett a vizsgálóból, már csak egy valaki volt hátra, mielőtt az ő neve hangoznék el.

A fekete-fehér fénykép a kezében ismét mágnesként vonzotta a tekintetét. Az arc, a test a képen még nem mondott sokat másnak, de neki már a világot jelentették. Ismerte ismeretlenül is, oly erős szál kötötte hozzá, melynek intenzitása önmagát is meglepte. Kész volt már most megküzdeni érte mindenféle felsőbb hatalommal és előítélettel szemben.

Mi történik, ha bemegy? Belédöfnek egy tűt, később pedig egy jó szándékú, bátorító, bár kétségtelenül együtt érző mosoly kíséretében elhangzik esetleg egy ítélet, tőle pedig döntést várnak majd. Döntést? Mit kellene döntenie? Hogyan? Mi a helyes döntés? Van itt egyáltalán olyan, hogy helyes és helytelen?

Miközben ő mindvégig kockáztatja a benne formálódó, fejlődő, élni akaró, életért kiáltó magzatot?

Mintha képes lenne lemondani róla bármi oknál fogva?!

Mintha a döntés nem született volna meg már réges-rég, a fogantatás, a teremtés pillanatában?!

Mintha búcsút intene valaha is átvirrasztott éjszakáknak zsibbadt kezekkel és térdig lejárt lábakkal?!

Mintha nem élné át ezerszer és még annyiszor a foltozott jelmezben, testén végigcsurgó verejték kíséretében azt a mosolyt, mely mindezekért a fizetség?!

Ne menne szülői értekezletre, játszótérre, cirkuszba, cukrászdába? Ne ülne le egy csésze teára a babaház mellé, ha már bele nem fér, vagy akár a szerelőműhelybe, ha a kis piros Ferrari kerékcserére hivatott? Ne gyúrna homokból várat, hóból hógolyót? Ne mesélné el a könyvtárnyi könyvük minden mesekönyvét számtalan alkalommal, unásig? Ne főzne trükkösen, hogy a zöldség is olyan csomagolást kapjon, amitől megszépül, kívánatos lesz még egy dacos kétévesnek is? Ne fonna hajat, ragasztana be sebeket? Ne sütne mézes kalácsot, porszívózna, teregetne ötször lassabban, mintha mindezeket egyedül tenné?

Ne hallaná, érezné azt minden este elalvás előtt, hogy szeret és őt is szeretik?

Nagyon.

Végtelenül.

Feltétel nélkül.

Soha nem lenne képes lemondani ezekről!

A sorban előtte álló lépett be az ajtón, magába zárta a szoba, míg ő kint rekedt a kételyeivel, vívódásaival. Orvosa szavai köszöntek vissza hirtelen: "Éva, maga már eléggé benne van a korban, nagyobb a kockázat bármilyen eltérésre, menjünk biztosra, csináljuk meg ezt a vizsgálatot!"

De minek?

Mi változik?

Kiverte a víz. Homlokán, tenyerén izzadságcseppek gyöngyöztek. Próbált mélyeket sóhajtani, de az sem hozott enyhülést.

Mennie kell innen! - unszolta józan esze. A folyosó, az emberek fojtogatták. Úgy érezte, dőlnek rá a falak minden irányból, összeszorítják.

Ki kell jutnia innen!

Nem! Képtelen volt belépni az ajtón és kockáztatni, amikor ő már tisztában volt vele, tudta, hogy bármit is hall, a kincs a szíve alatt, az élete, a mindene vele marad bármi áron.

Az ajtó kinyílt, a nővérke meleg, ám tárgyilagos hangon olvasta fel a nevet a kartonról:

- Koltai Éva!

Tovább olvasgatta a papíron a szöveget, így nem nézett fel azonnal, kissé megkésve konstatálta, hogy senki nem mozdult a felszólításra.

- Koltai Éva? - ismételte meg kissé hangosabban.

Nyújtogatta a nyakát, nézett maga mellé mindkét irányba, ám senki nem mozdult.

- Nincs itt? Pedig a papírját leadta ma reggel.

Páran a vállukat vonogatták, hisz mit tudták ők, ki a szóban forgó egyén. Nem is igazán foglalkoztak ezzel. Vártak. Várakoztak. Ez volt itt a dolguk.

- Úgy tűnik, hazament - csúsztatta a kartont a nővér a paksaméta aljára, s már a következő nevet olvasta fel.

 

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma májusi számában jelent meg. Témája: a gyerekek és/vagy a teremtés