Tükör

2015.03.06 15:52

 

Nem! Nem megy! Itt a vég! Nem bírja már tovább! - gondolta, és megállt egy pillanatra. Ha nem így tett volna, menten szétrobban a feje, vagy csak simán szívinfarktust kap. Ő maga ez utóbbira tette volna le a voksát, mert ahogy az elmúlt hetek teltek, képzeletében élénken élt egy kép, amelyben egy vonat közeledett felé igen nagy sebességgel, magával hozva egy esetleges kiütés lehetőségét. Ha egyedül nem tud leállni, kap segítséget, az biztos. Ja, hogy köszönet nem lesz benne? Pech!

Az ér a homlokán kidudorodott, lüktetett. Megpróbált tudomást sem venni róla, nem ért rá ilyen apróságokra. Azonnal indulnia kellett az irodába a nagy sietségben bent felejtett papírokért, melyekkel az éjszakát tervezte eltölteni, hogy holnapra teljesen felkészülten mehessen a tárgyalásra. Ez volt az első önálló projektje, nem ronthatja el! Ha most tud bizonyítani, a jövőben még több kihívás elé nézhet. Persze, ez még több feladatot jelent, még több időt a rákészülésre, még több utazást időnként. Ám ez benne volt a pakliban, amikor elkezdte. Ez volt az ára annak, amiben most éltek. Mindenki elégedett lenne a kialakult helyzettel, nem igaz? Akadt egy-két irigykedő tekintet a rokonok között, amikor a családi ebédeken olykor-olykor meg tudott jelenni és ezeket észre tudta venni. Tehát biztosan jó úton járt.

Akkor hát iroda, utána az ovi, megnézni a gyerek fellépését, de előtte még magához kellett vennie a jelmezt, hiszen minden magára valamit is adó karácsonyfa jelmezt húz, feldíszíti magát, ha színpadra áll. Csupaszon egyszerűen nem mutatnak túl jól. Úgyhogy belátta, a jelmezt nem húzhatta ki az elintézendők listájáról, azért muszáj még kitérőt tennie. Talán az idő alatt el tud intézni még egy telefont, mert a teremfoglalással is gondok adódtak, ezt is neki kellett kézbe vennie, ha azt akarta minden sínen legyen.

Apropó, telefon! El ne felejtse, hogy a szerdára beiktatott squash-meccset le kell mondania Gáborral, az ágazat másik vezetőjével. Szeretett fallabdázni, de nem kötelezően, napirendbe betervezve, mert kapcsolatokat kell építeni. A játék helyett azonban most egy üzleti vacsorára volt hivatalos. Mennyivel jobb lesz kötelező játék helyett az ilyen eseményekre oly jellemzően előírt bájcsevegést folytatni arcára felfestett kényszermosollyal. A háta borsózott tőle már most.

Szerencsére a havi zárójelentést már leadta tegnap, így legalább arra nem volt gondja egy kis ideig, míg ennek a hónapnak a végére nem érnek, és kezdheti elölről az egész procedúrát.

A lüktetés nem múlt. Próbálta mutató,- középső és gyűrűsujja hármasának körkörös dörzsölésével elvarázsolni onnan a furcsa érzést, melyet rendszerint már csak valami pirula volt képes semlegesíteni. Az elmúlt időszakban egyre többször élt ezzel a lehetőséggel. Nem igazán tetszett neki, de nem tudott jobb, azonnal ható megoldást.

Minő meglepetés, most sem igazán ért el eredményt.

Homloka gyöngyözni kezdett, már önmaga előtt se tudta tagadni, a stressz testére mért hatásai egyre látványosabban jelentkeztek az utóbbi időben. Zsebébe túrt előkapni a zsebkendőjét, hogy letörölje a verejtékcseppeket, amikor a keze beleakadt a kulcscsomójába. Megszokásból előrántotta azt is, az ujja körül pörgetve néha jól jött a stressz levezetésében.

A zsebkendő megállt félúton a kezében, ahogy meredten nézte az ismeretlen kulcsokat. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy már ennyire fáradt, amiért már egy ilyen egyszerű feladat, mint például a tárgyak felismerése, kizökkentheti ennyire a lelki egyensúlyából, hogy már hallucinált, vagy valóban teljesen ismeretlen kulcsokat tartott a kezében.

Szemét összeszorítva próbált még erősebben koncentrálni. Hogy is volt ez ma? Ő hagyta el utoljára az irodát, bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsokat, ahogy mindig is. Nem?

A koncentráció nem igazán tett jót a lüktetésnek a fejében. Mintha kalapácsok százai dolgoztak volna odabent utat törve maguknak kifelé egyre határozottabban a bőrén és a koponyáján keresztül a napvilágra.

Szóval ajtót bezárva elindult a lift felé. Megvan! A lift irányába fordulva összeütközött a szomszédos iroda egyik alkalmazottjával. Az ütközés következtében kihullottak a kulcsok a kezéből, mielőtt a számukra biztonságot jelentő kabátzsebet elérték volna.

Mindketten lehajoltak, igen, felvették a kulcsokat, sűrűn elnézést kértek egymástól, majd folytatták útjukat. Gyanús, hogy akkor összekeverték kulcscsomóikat.

Kész! Ez már végleges! Tényleg itt fog felrobbanni menten! Hogy a fenébe fog hozzájutni így az anyaghoz ma estére? A másik cég alkalmazottait látásból ismerte, de egyikkel sem volt beszélő viszonyban sem, nemhogy címet, telefonszámot tudott volna tőlük. Nem tudta így visszaszerezni a kulcsát semmiképp.

Gondolatai szélsebesen váltották egymást, azon morfondírozva, melyik közvetlen kollégáját tudja riadóztatni, aki hajlandó az ő kedvéért még ma este bemenni és kinyitni neki az ajtót és beereszteni őt. Még jobban haragudott magára, amiért azt a paksamétát pont ma felejtette az asztalán. Eddig minden nap hű társa volt az úton hazáig, éjszakákba nyúlóan dolgozott az anyagon, de a finisben elvesztette az eszét és ekkora szarvashibát vétett.

Gondolatait felesége hangja szakította félbe, mely a földszintről hallatszott fel hozzá:

- Indulnod kéne már, ha még a szelektív hulladékot is el akarod vinni a gyűjtőbe a sarokra, és bedobálni a konténerekbe!

Már csak ez hiányzott! A fene essen a szemétbe is, hogy pont most kell még ezzel is foglalkoznia. Már majdnem szóra nyitotta a száját, hogy visszakiáltson, ráér az a sok műanyag és papír, amíg hazaér, vagy még inkább jövő hétig, de tudta, ezt a kártyát már kijátszotta múlt héten, meg még azelőtt is. Volt is vita belőle tegnap este, amikor szentül megfogadta, történjék bármi, ma mindenképp eljutnak az összeválogatott szemetek a gyűjtőig.

Nem gondolta, hogy a bármi formát ölt, és bent felejtett jegyzetek, összekevert kulcsok  és szállításra váró jelmezek képében felüti fejét.

Az ér a homloka közepén eddig nem látott méreteket öltött. 

Amikor térdei egy pillanatra megrogytak, kénytelen volt megtámasztani magát, mielőtt végleg megadják magukat, ő pedig zsák módjára a földre rogy. Nem volt biztos benne, hogy fel bírna állni onnan még ma.

Tenyere hűvös felületet érintett. Teste már szinte lázban égett, így különösen jól esett, hogy legalább valahol valami némiképp ellensúlyozza ezt a forróságot. Még többet akart ebből, széttárta ujjait, amilyen szélesre csak tudta.

Ez a végtelen vágy a hideg iránt annyira mélyről fakadt, annyira elementáris volt, hogy egy egészen rövid pillanatra megszűnt minden összevisszaság a gondolatai között, és csak a csend ölelte körül. Egy burok, amely hatalmas, békés és már-már éteri volt. Soha nem tapasztalt még ilyet. Egészen beleszédült az ismeretlen érzésbe. Mint egy örvény, szippantotta magával. Ha nem támaszkodott volna már eleve is, most biztosan megszédül. Milyen jól esett most ez az üresség, a problémák kívül rekedtek a burkon, távolinak tűntek, ha az esze nem szól most is közbe, csak a szívére hallgat, azt mondta volna, jelentéktelennek. Az eszét azonban nehéz volt kizárnia teljesen, így csak próbálta kiélvezni a pillanatot, amíg a gondok, problémák el nem árasztják ismét.

Elgémberedett nyakát fejkörzéssel hozta újra mozgásba, majd lassan kinyitotta a szemét. Ez a lassú mozdulat egy pillanat alatt villám gyorssá változott. Úgy hőkölt hátra és kapta el a kezét a tükörről, mintha kígyó marta volna meg.

Nem volt egyedül.

Ahol a keze az imént a tükör sima, rá megnyugtató hatással bíró felületét érintette, a másik oldalán egy kéz volt. Míg az ő keze távolodott a felülettől, a  másik, mely a tükörképe kellett volna legyen, nem mozdult, továbbra is ott maradt, nem épp tükörképektől megszokott módon.

Tévedett. A józan esze biztosan nem volt már vele. Valahol elvesztették egymást kölcsönösen a délután folyamán.

Az is lehet, elájult az előbb, beütötte a fejét és képzeleg.

Adott még némi esélyt magának, maga mögé nézett, hátha valaki beszökött a lakásba, mögé kerekedett, és ilyen módon próbált támadást intézni ellene. Egy betolakodó. Igen, ez lehetett a magyarázat, és már készült, hogy felvegye a harcot ellene, ezzel megvédve háza és családja becsületét.

De a háta mögött senki nem állt.

Visszakapta a fejét, az idegenre bámult.

Az vissza rá. Szemöldökét húzta csak fel kérdőn, szemében némi vidámsággal.

Remek! Most még hülyének is nézi a másik. A határán volt már eddig is a megőrülésnek kétségtelen, de most már nyilvánvalóan át is lépte ezt a határvonalat.

Abban azonban még ilyen állapotában is biztos volt, ha kettejük közül valaki itt felesleges, az biztosan nem ő!

Már szóra nyitotta volna a száját, amikor felesége türelmetlen hangja előzte meg lentről.

- Hahó! Igyekezz már!

Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a való életbe, a realitásba. Behunyta a szemét, újra kinyitotta. A tükörben azonban ugyanaz a látvány fogadta.

Az alak most megszólalt:

- Hagyd, majd én!

- Tessék? - szakadt fel belőle rekedten a kérdés, de választ már nem kapott rá. Halk ruhasuhogás hallatszott csupán, ahogy a tükör ismét felvette eredeti formáját, és a túloldalát eddig elfoglaló idegen eltűnt.

Most mihez kezdjen? Menthetetlennek tűnt már a saját szemében is. Lehet, gyógyszert kellene váltania. Talán az eddigi mellékhatásai közé tartozott a hallucináció. Teendői listájára felvéste gondolatban az orvost is. Nem halogathatta, el kellett mennie megvizsgáltatni magát.

Betámolygott a fürdőszobába, lehajolt a mosdónál, arcára vizet löttyintett párszor. Indulnia kellett, épp itt volt az ideje, hogy magához térjen valahogy. Talán ez majd segít.

Felesége hangja hirtelen egészen közelről szólalt meg. Bejött utána a fürdőbe, kezében a jelmez.

- Nem is mondtad, hogy már elhoztad - emelte először a magasba ezzel mutatva, miről beszél, majd letette mellé a mosdó melletti polcra a jelmezt.

- Azt is említhetted volna, hogy a szemetet már elintézted, nem kiabáltam volna ki a torkom az előbb - és rámosolygott.

Nem értette.

- Hogy? - hangja nem kissé volt tele hitetlenkedéssel. - Hogy? Én?

- Ki más? - és már nevetett rá a felesége.

Odahajolt, puszit adott az arcára.

- Köszönöm! - majd kifelé távozóban hozzátette:

- Így akár együtt is tudunk menni. Várj, magamra kapom a kabátom és indulhatunk! - azzal elhagyta a helyiséget.

Nézett le a ruhára, mely minden kétséget kizáróan nem a jelmezkölcsönzőben volt már, agya lázasan kereste a választ, hogy is történhetett mindez.

A törülközővel végigsimított arcán, szárazra dörgölve azt. Szeme hirtelen megakadt a kulcscsomón. A sajátján. Ott hevert a ruha mellett. Ez meg hogy kerülhetett ide? Belenyúlt gyorsan a zsebébe, de nem talált ott más kulcsot.

Abszolút semmit sem értett.

Amikor felpillantott, a tükör ismét foglalt volt. Az az alak nézte őt vidáman, fejével a polcra bökve.

Ismét odanézett. Alig akart hinni a szemének. A jelmezhez és kulcscsomóhoz társult most már a dosszié is a dokumentumokkal, melyekért be kellett volna még mennie az irodában. Ott feküdt minden szépen, rendben, békében. Csak rá vártak.

- Menj! - szólalt meg az alak.

- Ki vagy te?

- Most már van időd az előadásra, élvezd! A fiad már türelmetlenül vár!

- Te voltál? - mutatott maga mellé a tárgyak halmára.

A tükörben az idegen azonban erre csak melegen rámosolygott, biccentett köszönésképpen és távozni készült.

- Mehetünk? - kérdezte a felesége az ajtóból már.

- De ki vagy te? - tette fel újra, még nyomatékosabban a kérdést a tükörnek. Válaszokra volt szüksége, magyarázatra.

- Nem látszik? Én vagyok a páncélos megmentőd - kuncogott, majd egy kacsintás kíséretében végleg eltűnt a szeme elől.

Sokáig nézte még a megüresedett tükröt, lassanként visszakúszott elé a tükörképe, mely a jól megszokott módon saját mozdulatait adta vissza.

- Jövök! - mondta, majd a jelmezt magához véve, a kulcsokat, iratokat minden teketóriázás nélkül maga mögött hagyva elindult. 

 

* * *

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/257-kreativ-iras-kep-alapjan-63