Meg kéne már csináltatnia az ablakot. Szörnyű, ahogy húz be a hideg állandóan. A kopár fák látványát kísérte még ez a jeges szél is, nem is lehetett volna remekebb az estéje.

Antal letette maga mellé a szemüvegét, ugyanis érezte, vesztésre áll a feladattal szemben, amire koncentrálnia kellene.

Holnap van az utolsó nap, még le kellene adnia ezt az anyagot, jó lenne készülnie, de nem ment. Meg volt győződve arról, hiába minden erőfeszítés, másnap a kutya nem fog figyelni rá az órán. Szünet előtti utolsó nap. De ha ez nem lenne elég, akkor a hó, melyet megjósoltak, olyan hatással lesz az izgága kamaszokra, amit ő a szépirodalommal soha nem tudott és – gyanús – soha nem is fog elérni.

Pedig ez a vers az egyik kedvence. Már a címe is szívet melengető: Lélektől lélekig. Tóth Árpád gyönyörű megfogalmazásaival időről-időre eljátszott gondolatban. Még ifjúkorában memorizálta, s nem unta meg azóta sem.

Ám legtöbbször egyedül maradt ezzel a rajongással.

A mai fiatalokat nem érdekelte már a vers. Beültek az óráira, mert kötelező volt. Jobb napokon visszafogottan, rosszabbakon pedig látványosan unatkoztak. Kipróbált ő már mindenféle módszert, hogy is hozhatná közelebb a diákokhoz a verseket, de azok kimentek a divatból igencsak régen. S az örök próbálkozás, hogy ez ellen küzjön, lassan őt is felemészette. Fiatalos lelkesedése, a tűz, amellyel oly szívesen adta át a tudást, lassacsakán csak megkopott.

Már maga sem emlékezett a pontos időre, amikor végleg elvesztették egymást: a tűz és ő.

Most csak azt érezte, nagy kár, hogy ez bekövetkezett.

Becsukta a füzetet. Bár ma nem hozott eredményt az este, mégse érezte, hogy felkészületlenül állna másnap az osztály elé. Nem! Hiszen évek óta élt benne a vers minden sora, a hozzátartozó tanári magyarázatokkal egyetemben.

Felkészületlenségről szó se volt. Érdeklődés hiányáról a diákok részéről már annál inkább.

Megfogadta gyerekként, hogy soha nem szól egy rossz szót se az utána következő generációkról. S bár mostanában egyre többször esett ez nehezére, mégis tartotta magát ehhez az elvhez.

Mostanáig. De már feszítette belülről a sok ki nem mondott panasz. Az értetlenség, hova halad így a világ.

Időről időre megállt körbenézni, és csak azt látta, ahogy lehajtott fejek borulnak egyre okosabb és apróbb kütyükre, s ezzel egyenesen arányban nőtt az érdektelenség, az érzéketlenség, az értéktelen világba való rohanás.

Minden pótolható, lecserélhető, feledhető. Mit tudnának tenni szimpla versek ezzel szemben?

A válasz erre a kérdésre, bármennyire is szorította a szívét, félresöpörhetetlen volt: semmit.

Antal kihegyezte még, majd szépen elrendezgette a ceruzákat, becsukta az irodalomkönyv már kissé viseltes fedelét, kézfejével végigsimított még rajta búcsúzóul mielőtt leoltotta volna a lámpát, s nyugovóra tért.

Sokáig nem jött még álom a szemére, nem volt csoda hát, hogy hajnalban aztán az ébresztőóra éles hangja szinte széthasította a fejét. Engedélyezett még magának pár perc csendet önmagával. A reggel még nem bejáratott elméje csendesen szemlélte ilyenkor önnön magát. Nem harcolt, nem kételkedett, nem zsörtölődött, csak békésen figyelt.

Összekészülődött, elbaktatott az iskola épületéig. Odabiccentett a portásnak, hangos szuszogások kíséretében felért a harmadik emeletre, belépett az osztályterembe, megcélozta az asztalt, s lerogyott a székbe. Hiába, küszöbön álló nyugdíját éreztette vele a kora, ahogy napról napra egyre nehezebben bírkózott meg a lépcsők sokaságával.

Még volt pár perce.

A diákok is szállingózni kezdek befelé a terembe, ahogy az első hópelyhek odakint. Az ablak kristálytiszta üvege remekül engedte láttatni ezt. Lám, a jóslat igen hamar beteljesedhet így. Nem lesz itt figyelem.

Becsengettek.

Antal megköszörülte a torkát, nekikezdett az órának.

- Jó reggelt! Nos, reménykedhetem benne, hogy az utolsó napon még elrabolhatom pár percre a figyelmüket?

Megállt egy pillanatra. Maga sem hitte, hogy választ kap a kérdésére, de az illem úgy diktálta, legalább várjon ki pár másodpercet, mielőtt belelendülne az anyagba.

- Nos, tehát, lássuk csak. Kérem, nyissák ki a könyvet a 153. oldalon!

Feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson, amikor felolvassa a verset. Torokköszörüléssel készült rá, ám mielőtt elmondhatta volna az első szavakat, felpillantott.

28 szempár nézett rá. Rá. Természetesen. Nem a könyvre, nem a versre. Nem, ahova kérte volna még véletlenül sem.

Rosszabb lesz ez a nap, mint számított rá.

- Igen? Probléma?

- Semmi! - hangzott több irányból is a nem túl meggyőző válasz.

- Rendben, akkor volna esetleg jelentkező felolvasni a verset? Senki? Maradjunk a jól bevett szokásunknál, és olvassam fel én, igaz?

Ekkor Szabó a második sorban jobb oldalon belecsapott háromszor a tenyerébe, s tiszta baritonján énekelni kezdett. Egy taktust tán csak egyedül, mert az osztály azon nyomban követte is példáját.

Antal meghökkent.

Sok mindenre számított, erre azonban legmerészebb álmaiban sem.

A 28 szempár valóban őt leste, ahonban a mögöttük megbúvó érdeklődés más volt, mint aminek első pillantára hitte.

Nem gúnyos, nem üveges, ne adj' Isten lelketlen.

Fiatalos csíntalanság sütött belőlük. Csibész tekintet volt az mind. Nem is maradt hatás nélkül. A szemek, a dal...

Az érzés szétfolyt Antalban, s rég nem tapasztalt melegség járta át. Zord hidegben, fagyban a forróság váratlan jelenléte az egész reggelt aranyfénnyel itatta át.

- … boldog szülinapot, kedves Tanár úr, boldog szülinapot!

Elcsendesedtek oly váratlanul, ahogy belekezdtek a dalba. Antal szemüvege páráján keresztül próbálta uralni a helyzetet, ám alul maradt a küzdelemben, könnyek gyűltek a szemébe.

- Nohát! Ez igazán kellemes meglepetés! Nem is számíottam erre. Tényleg!

Mit is mondhatna még? Mondani kellene, de a szavak, amelyek évekig barátai voltak, elhagyták hirtelen.

- Köszönöm – jutott eszébe még idejében, hogy ne tűnjék illetlennek, holott csak az elérzékenyülés volt, ami hálája kifejezésének előtte gátat szabott.

- Isten éltesse a Tanár urat! - kurjantotta Ferenci a hátsó padból.

- Halkabban, nem kell mindjárt az egész épületet riasztania, fiam! - dorgálta meg a fiút, de csak amolyan félkomolyan. Egyelőre öröme minden más érzelmet elhomályosított.

Az osztály kuncogott.

Antal a szemüvegét tisztogatta, időt próbált nyerni, hogy hangja ismét a megszokott módon engedelmeskedjen neki.

- Honnan tudták meg? Mindegy, nem érdekes! Ez igazán nagy meglepetés volt. Köszönöm! Szívből köszönöm még egyszer! Nem is tudom, mit mondjak most. Mivel hálálhatnám meg a figyelmességet?

- Csak mondja el a verset, Tanár úr!

- Melyikre gondol, fiam?

- A kedvencére – ezt már Egressy kiabálta be, beszélhet ezeknek az ember normális hangerőről a tanárórán.

- Rendben! Kész örömest!

Ahogy azt kell, torokköszörülésbe fogott, ám még mielőtt belekezdett volna, feltette a kérdést:

- S nem fogják unni?

- Dehogy! A Tanár úr előadásában? Soha! - a hízelgést természetesen azért a lányokra bízták a többiek, de ez nem számított.

Valami megváltozott odabent. Olvadt a jég, s Antal szívében december kellős közepén, a hóvihar árnyékában felragyogott a nap, s a rég elfeledett tűz pedig pislákolva életre kelt.

 

*  *  *  *  * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma decemb eri számában jelent meg. Témája: Lélek