Ezt meg kéne beszélni!

2015.01.21 20:24

Körbenézett még egyszer. A padló csillogott-villogott, az ablakokon a fény el tudott volna csúszni, ha arra járt volna, de mára már nem fenyegette a napfényt ez a veszély, visszavonulót fújt, átadta helyét az éjszakának. Már csak a Hold lesett be a függöny résein. A frissen mosott és felaggatott függöny résein.

A vacsora épp most lett kész, a tűzhely szélén várta a bevetést, amikor végre az asztalra kerülhetett. Tervei szerint ez nemsokára be is következik majd. Órájára pillantott, mely a kandalló párkányán hevert. Ma nem akart semmi feleslegeset magán érezni. Épp csak a legszükségesebbet kapta magára az imént. A kevesebb több alapon végül rábeszélte magát, hogy ezt a régi neglizsét magára kapja. Igazából valami újat kellett volna vegyen inkább, ez már régi lemez, nem is ment ez a szín a szeméhez igazság szerint, de mivel kifutott az időből, nem jutott el beszerezni egy újat. Azzal engesztelte magát, hogy cserébe lemondhatott a bugyiról. Azért mégse legyen már túl sok a cucc!

Gyorsan felgöngyölte még a harisnyákat is, de jó, hogy még volt rá ennyi ideje! Így lesz az igazi, bólintott csak úgy magának elismeréssel.

Rúzst igazítani, pirosítót felkenni, hajat elfésülni, gyorsan, gyorsan, már nem sok ideje maradt.

Huh, egészen izzadt már a tenyere is.

Mi lesz itt?!

A Holdat nézte. Nem sütött igazán erősen, meg kellett még gyújtania rögvest egy gyertyát. Nem is baj, a gyertyák jók. Legyen hát gyertyafényes a vacsora. Akkor viszont a függönyt be kellene húznia. Vagy mégse? Hogy a jobb?

A kandallóban a tűzifa roppanása zökkentette ki mélységes dilemmájából. Rakott gyorsan a tűzre is. Még pont maradt annyi ideje.

A fa ugyan először kicsúszott a kezei közül, a parázs majdnem kipattant a szőnyegre, de még épp időben sikerült mindent megzaboláznia és a helyén tartania. Fa és parázs a kandallóban, szíve, mely nem mellesleg készült kiugrani, még a mellkasában.

Ez az! Menni fog!

A harisnya csúszni kezdett lefelé. Lehet, hogy át kellene cserélnie? Volt valahol egy necc is neki, nem jobb lenne az ilyenkor? Már indult volna a fiókhoz kotorászni, de rájött, elég balga ötlet lett volna most még leállni ilyesfajta részletkérdéseknél, mert az ajtó abban a szent pillanatban kivágódott.

Bammm! Zengett bele a fal, a ház, de még a függöny is össze-vissza suhogott a háta mögött.

- Hát megjöttél? - kérdezte, bár nem ismert a saját hangjára se, annyira reszketeg volt. Megköszörülte gyorsan a torkát és nekifutott még egyszer:

- Végre! Már nagyon vártalak!

A férfi egyenesen beléfúrta a tekintetét, hosszasan végigmérte tetőtől-talpig, majd még visszafelé is. Végül úgy ítélhette meg, egy fejbólintást megér a látvány, ám ennél több reakciónak híján maradt.

Öles léptekkel haladt beljebb a lakásba, lábával lökte be az ajtót maga mögött a tokjába, mely a falról való visszapattanás után nem csukódott be rendesen. Nem tudhatta az ajtó, hogy ennél kevesebb is elég volt már a szekrénynek, hogy kivívja a ház urának rettenetes haragját.

Az sem volt véletlen tehát, hogy most is egy mordulás kísérte a fenti mozdulatot.

Az ajtónak nem volt mit tenni, engedelmeskedett és ott maradt a helyén.

A férfi célba vette a szoba közepén álló széket, mely az asztal egyik oldalán állt és leült rá.

A nő, aki az előző jelent alatt még egyik lábáról a másikra állt, ekkor mint akit puskából lőttek ki, egyenesen repült a férfi felé.

A férfi felemelte jobb kézfejét - a fejét nem! -, ezzel a fél mozdulattal parancsolt megálljt a repkedésnek.

Az asszony, tanulva a szekrény esetéből, már bölcs volt, lelassította lépteit. Hiába volt sietős, uralkodott magán. Ha ez az elvárás, nincs mese, tette, amit kell.

Lábujjhegyen érkezett meg hát végül az asztal mellé. Félig lecsukódott szemhéja alól leste a reakciót, mennyire mehet most messze. Meg kell-e itt állnia, elmehet-e egészen a székig, netalántán még tovább?

Ismét egy bólintás. Na jó, egy fél. De ez elég is lesz most!

Idejében kapcsolt és nem rohanta le a férfit, kecsesen lépett oda elé. Épp le akart volna ereszkedni az ölébe, ekkor azonban a férfi elkapta a derekát, lerántotta magához. Lábai hirtelen a levegőben össze-vissza kalimpáltak, mire a férfi leszorította az egyiket, de a másikat sikerült átvetnie mindkettejük lába felett. Össze se tudta még szedni magát meg a gondolatait, már érezte, ahogy az az erős kéz - de mennyire erős és határozott, borsózott a háta a napközben többször is az emlékektől, ahogy időről időre felelevenítette az érintését-, szóval a fent említett kéz most nem csak emlékeiben, teljes életnagyságban belemarkolt a combjába. Ujjak nyoma maradt a finom és érzékeny bőrön. De nem számított. Imádta, hogy amikor nem voltak együtt, ezek a nyomok megjelölték őt hosszú időre. Ugyan nem mutogatta comjait senki másnak - már csak az kellett volna, az lett volna az utolsó tárlat azon a helyen -, mégis tisztában volt azzal, hova is tartozik és kihez.

Szerette ezt az érzést. 

Szüksége volt erre az érzésre!

Bal kezét laza mozdulattal a háta mögé helyezte, végigsimított a férfi alkarján. Jó ég, csak úgy dagadtak ott is az erek! Végig a kézfejen, melyet ha álmából felkeltik, akkor is képes lett volna lerajzolni, annyiszor nézte ámulattal, az ujjak hegyéig, mire végre megállapodott a fémes tárgyon.

- Az marad, ahol van - dörrent fel a mély, rettentő férfias hang, mely csakúgy, mint máskor, most is elérte a hatását és a nő beleremegett.

A lélegzete először elakadt, majd szakadozóvá vált.

Lehet, hogy nem kellett volna az utolsó hasábokat a tűzre hajítani, mert úgy érezte, olvad le róla a hálóing. Saját bőre túl szűknek bizonyult, szeretett volna legszívesebben kibújni belőle és eggyé olvadni a férfival. Minél közelebb lenni hozzá. Belélegezni az illatát, a leheletét. 

Mélyen a szemébe nézett. Teljesen elveszett. Össze kellett volna szednie a gondolatait, de egy értelmes mondat nem sok, annyi sem suhant át a fején, amikor az éjfekete szempár belelátott egészen a lelke legmélyéig.

- Mi az? - kérdezte a férfi, de a nő továbbra se tudott szabadulni a szempártól, az izmos felsőtesttől, mely majd' szétfeszítette az atlétát. A nadrágtartó is oldalra kényszerült szigorúan, nem volt lehetősége átszelni a széles mellkast. A vállak szélesek voltak, a felkar, ha befeszítette, kétszeresére duzzadt. A combok a feneke alatt mintha gránitból lettek volna, a két kéz szorítása a combon és a csípőn nem engedett továbbra se.

A nő ajkait gyorsan megnyálazta, teljesen kiszáradt szája, torka, mindene - ám kizárólag csak deréktól felfelé.

- Tehát? - kérdezte ismét a férfi. Hangja igazolta egyre növekvő türelmetlenségét.

- Tessék? - zökkent ki a nő. Ennek eredményeképp kicsit hátra is hőkölt, mely mozdulat megbillentette a férfi kezében tartott fegyvert.

- Azt mondtam, az marad! - a parancs nyilván nem váratott magára egy másodpercet sem.

A nő élesen szívta be a levegőt, megmoccanni nem mert.

- Nem tennél kivételt csak egyszer? - próbálkozott búgóra fogni a hangját.

- A kedvemért?

A férfi úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát.

- Kérlek!

- Nem!

Ebben az egy szóban benne volt minden véglegesség, kikezdhetetlenség.

- Oké - remegett kissé a nő hangja.

- Ahogy szeretnéd.

Idegesen körbejártatta a tekintetét a szobán, ajkait harapdálta, kereste a szavakat.

- Készítettem vacsorát, látod? Persze, hogy látod, hülye kérdés volt - kért bocsánatot azonnal és sietve folytatta.

- Ha tele lesz a hasad, esetleg megbeszélhetnénk ma este valamit. Arra gondoltam, kinyitunk egy üveg bort, letelepedünk a szőnyegre és összebújunk, esetleg felteszünk zenét is és...

- Megbeszélni? Valamit?

Igazán nem lehetett róla elmondani, hogy a szavak embere lenne.

A fegyver a háta mögött megmoccant a markában.

A nő nyelt egy nagyott és folytatta.

- Biztos vagy benne, hogy nem lenne az - intett szemével a háta mögé - jobb helyen az asztalon vagy a polcon?

Ahogy ránézett az állkapocsra, mely iszonyatos sebességgel feszült meg, rájött, talán mégiscsak ejti ezt a témát ma estére.

- Gyere, mindjárt kihűl az étel!

Indult volna a konyha irányába, hozta volna ki a tálakat, ám még addig se jutott el, hogy egy fél centire megemelkedhessen abból az ölből, melyből más alkalommal ki se kívánkozott volna. Vasmarokkal szorították lefelé. Úgy érezte, kivételesen egy kis távolságra lenne szüksége.

Mikor rájött, ezt nem kapja már meg, felnézett.

- Megbeszélni? Valamit? - hangzott el újfent.

Nos, nem könnyítette meg a másik a dolgát, annyi szent.

- Igen.

- Mondd!

- Talán később kicsit alkalmasabb lenne. Tudod, vacsora után, kényelmesen, amikor...

- Mondd!

Oké, nagy levegő, menni fog ez, sima ügy - mondogatta magának. Ha elégszer elmondja, talán még a végén el is hiheti ő maga is.

Összeszedte magát.

- Tudom, hogy jó ez így nekünk együtt, meg kerek, meg szép, meg idilli.

Ismét felnézett, reakciókat várt.

... volna. 

De gondolhatta volna. Folytatta hát.

- Nem is tudom, tényleg, hogy történhetett. Illetve persze, hogy tudom - viháncolt immáron - de hát valahogy mégiscsak megtörtént és most már nem igazán tudok mit tenni.

Visszatért inkább a komoly, megfontolt, meggyőző verzióhoz és úgy fejezte be:

- Egyszóval megtörtént.

A férfi önmagához képest higgadtan hallgatta idáig, de miután rájött, ennél többet már nem hall, ha nem biztatja, ebből meg nem igen hámozta ki, miről is beszélgetnek éppen, megemberelte magát és azt mondta:

- Mi?

- Ja, hát azt nem mondtam volna? Pedig akartam. Tulajdonképpen azzal akartam kezdeni. Nem értem, hogy felejthettem ki pont ezt a részt.

A fém hidegsége a hátában fel-le kezdett csúszkálni.

Fogytán volt minden türelem.

- Egyszóval gyereket várok. Gyerekünk lesz!

Világvége. Földrengés. Villámcsapás. Körül-belül ezek a gondolatok futottak át az agyán, amik megmenthették volna szorult állapotából.

De a föld nem nyílt meg alatta, a Hold fénye továbbra is tompán világított és ő még mindig a férfi ölében csücsült.

Vagyis eddig ott ült, de most hirtelen lecsúszott és ha nem kapja maga alá a lábait, a földön végzi.

- Apa leszek??

- Nos - kezdett bele a nő a válaszba - igen, ezt próbáltam épp elmagyarázni.

- Lehetnél kicsit ügyesebb - vetette oda foghegyről a férfi.

- Nem bánod? - kérdezte félénken a nő.

- Tudom, hogy ez kissé kizökkent. Hidd el, engem is meglepett, de nagyszerű apa leszel - biztatta férjét az asszony, bár közben a szeme önkéntelenül is a fegyverre tévedt. Gyorsan elkapta.

A férfi szintén lepillantott a szóban forgó pisztolyra, kicsit megemelte, meglengette és hümmögött hozzá egy sort.

- Akkor el kell ezt jól zárnunk - lendített egy utolsót a fegyveren, majd a fiókba helyezte.

- Mit mondtál, mi a vacsora? 

 

***

 

a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/249-kreativ-iras-kep-alapjan-59