Évszázadok hóvihara

2015.01.31 17:17


Összedörzsölte a kezeit, de nem engedett utat a hidegnek. Igyekezett valami szép, kedves és mindenek előtt meleg emléket felidézni magában, a hófúvást kizárta még a gondolataiból is. Volt még nála némi tea a termoszban, de úgy vélte, jobb lesz spórolni vele, ki tudja, meddig járja még itt a hegyeket. Úgy tervezte, jó sokáig. A határidő este hét óra volt, addig meg még volt vissza három óra és huszonhat perc. Az ilyen fagyos időben felért harminc órának is. Nem, dehogyis, nem is volt fagy és ítéletidő - próbálta irányítani gondolatait. Nyár volt és ő valahol a tengerparton süttette magát, jobb kezében egy koktél, melyet bambusz szoknyát viselő lánykák hoztak oda neki, alighogy kiürült az előző pohárral. A szemét se nyitotta ki, végre elégedetten hátradőlhetett a nyugágyban, hallgathatta a közelben homokvárat építő gyerekek zsivaját vagy a tenger morajlását. Kivéve, hogy bármennyire is koncentrált, nem igazán sikerült maga elé képzelnie ama morajt, mert a szél kitartó volt és hangos.

Mi a fenéért nem tudott néha csendben maradni?!

Most már bánta. No, de azért nem annyira, hogy szembeszálljon elveivel és badarságokra bólintson rá, mint a többi nagyokos, akik közül senki nem mert ellentmondani az Öregnek. "Tisztelik a korát!" Persze! Ő is tisztelte, ezzel semmi gond nem volt - bizonyos határokon belül!

Brrr, de jeges ez a szél, gondolta és még mélyebbre húzta kucsmáját. Gyűlölte a kucsmákat és ezt a nagy kabátot. Az Öreg ragaszkodott hozzá, hogy e nélkül ne vágjon neki az útnak. Rendben, ebben valóban igaza volt. Hálát adott neki innen a távolból, de ez még messze nem jelentette azt, hogy másban is igaza kell legyen.

Lábai ólom nehezek voltak, ahogy taposta a havat. Nem volt konkrét célja, ezért nem oly régen kinézett magának a távolban egy pontot - menedékháznak tippelte - és most arra tartott. Ám nem tűnt úgy, hogy hamarosan odaér. A fekete pont a messzeségben továbbra is aprónak tűnt. Számolt ő azzal, hogy hóban nem halad olyan gyorsan, mint a faluban a letakarított utakon, de ez azért meglepte. Lábait egyre nehezebben emelte, mert ahogy letette őket maga elé egy-egy lépésnél, combközépig belesüppedt a hóba egyből.

Lehet, hogy vissza kellett volna lassan fordulnia? Olyan régóta haladt egy irányba, ha a havazás nem hagy alább, visszafelé még nehezebb lesz. Többet pedig nem szeretne fenn tölteni itt, az Isten háta mögött annál, mint amennyit feltétlenül muszáj. Este hét óra volt a megállapodás, tartani akarta magát ehhez. Nem őrült meg teljesen. Az az Öreg, akire ez a jelző ráillik, ő épp azt szerette volna bebizonyítani, hogy van még értelmesen gondolkodó férfi a csapatban.

Olykor szembe kell néznie az embernek azzal, hogy megöregszik és már az ítélőképessége elfárad. Épp ideje volt, hogy az Öreg is belássa, ez már időszerű lenne nála is.

Megpihent kicsit, rátámaszkodott a botjára. Lassan már pár percenként kellett így tennie. Ha visszaér, semmi esetre sem fogja bevallani, hogy magához vett egy botot erre a célra, mert igen, az Öreg valóban ráhibázott erre is.

No, de legyen ennyi már elég mára!

Kifújta a levegőt a tüdejéből, bajuszán megfagyott már órákkal ezelőtt a kicsapódott pára.

Ha már így állt, arra gondolt, mégiscsak iszik egy kortyot a termoszából. Az is csak az ő eszét dicséri, hogy indulás előtt megöntözte még jócskán rummal is. Somolygott és végtelenül elégedett volt magával.

Lehúzta lassan a kesztyűjét, gyors mozdulata utoljára talán induláskor volt, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe. Kitapogatta a termoszt, előhúzta és nekiállt letekerni a tetejét.

Szeme sarkából valami mozgó árny képét vette észre.

Odanézett.

Semmi.

Úgy látszik, a hideg a bolondját járatja vele.

Vagy a rum.

Igen, minden bizonnyal a rum lehet a hibás.

Mivel a magyarázatot megtalálta, vállat rándított, vállat vont és tekerte tovább a tetőt a termoszon. Jól esett a melegség a torkának, egész bensőjének, de tudta, takarékoskodnia kell. Azért a három óra huszonhárom perc rettentő sok idő tud lenni meleg folyadék nélkül.

Termoszt vissza, indulás! - gondolta és újból nekiveselkedett az emelkedőnek.

Három lépésig bírta. 

Nem lesz ez így jó!  El kellett terelnie a figyelmét.

Talán a zene jó lehet ilyenkor, gondolta és a hideg ellenére rázendített egy nótára. Hát nem! Nem bizonyult jó ötletnek, csak még jobban elfáradt.

A ménkő esne az Öregbe, jutott eszébe a gondolat ma már vagy századszorra is. Csakis miatta van ebben a nyomorúságos helyzetben. Az örökös történeteivel, lódításaival.

Ismét egy suhanó árnyék, ám most a másik szeme sarkából fedezte fel.

Lemondóan nézett abba az irányba, hisz sejtette, megint nem lát semmit. Állat nem él meg ezen a helyen már, ember meg nem lehet annyira balga, jelenlévők mindig kivételek, hogy erre járjanak ilyenkor.

Igaza volt, a táj körülötte teljesen kihalt volt. A szél néhol felerősödött, biztosan az borzolt meg egy-egy bokrot.

Hol is tartott? Ja, igen! Az Öregnél. Meséit folytonosan kuncogások kísérték, ez bejáratott szokás volt az évek során. Összegyűlt a falu népe, majd míg az asszonyok hímeztek, a férfiak pipára gyújtottak, vagy egy-két asztalnál verték a blattot, addig az Öreget kérték meg, meséljen, ami eszébe jut. Neki pedig nem esett nehezére ezt teljesíteni. Szórakozásnak mindenképp megfelelt.

Tegnap azonban kicsit elszabadultak az indulatok. Pedig oly ártatlanul indult. A mese végeztével az Öreg kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellett, és figyelte, mint csóválja egyre a fejét a társaság azon, mit talált ki már megint.

Mire csendesen megjegyezte, minden igaz volt. Ahogy elmesélte, úgy esett minden.

Be kellett vallania magának, volt már benne egy-két pálinka, bátrabban viselkedett, mint szokott, mert nem volt az jellemző azért rá eddig, hogy így szembeszálljon másokkal és kerek perec kijelentse, az Öreg hazudott. Ám pontosan így esett.

A teremben hirtelen olyan csend támadt, hogy még ha egy gombostűt ejtenek is le, azt is meghallhatták volna a másik végében.

Az összes szempár rá szegeződött. Csak az Öreg maradt továbbra is nyugodt és megismételte, márpedig nem legenda, amit az előbb megosztott a hallgatósággal.

Talán akkor az alkohol szólt belőle, de az álláspontja mára se változott. Feltehetően a gyerekek elhiszik, ha hallják, ő már megélt több nyarat is annál, mintsem ezzel el lehessen kábítani.

Ki hallott még olyanról, hogy lelkek vándoroljanak. Mi ez, reinkarnáció?

De nem! Az Öreg nem beszélt semmi olyasmiről, amiben bármi újjászületés lett volna szó. Az ő meséjében egy halhatatlan lélek szerepelt.

Tényleg, mennyivel jobb, mennyivel hihetőbb?!

Ahogy eszébe jutott a tegnap este, dühe már majdnem kezdte felmelegíteni, így még véletlenül sem tudta a hidegre fogni, hogy a teáért annak melegsége miatt nyúlt. Szüksége volt a lélekerősítőre és kész!

Ujjai egyre merevebbek voltak, az ivás egyre hosszadalmasabb művelet volt, de nem érdekelte, határozottan gurított le egy újabb kortyot a torkán. Amikor tette volna el a termoszt, fura érzés kerítette magába. Szemei sarkából most nem láthatott semmit, hiszen a kabátja belsejét pásztázta az előbb, mégis szinte biztos volt benne, hogy mégsincs teljesen egyedül ezen az elhagyatott tájon.

Fejét lassan felemelte és lélegzete bennszakadt, a vér az ereiben megfagyott.

Pár lépéssel előtte ott állt előtte valaki.

Minden akaratával azon volt, hogy tényleg csak "valaki" legyen, ne pedig "ő", akit épp ittlétével hivatott semmisnek nyilvánítani.

A termosz kupakja lehullott a hóba, de nem igazán fogta fel. A folyamatos havazás végül lassanként el is fedte teljesen.

Csak állt és meredt előre.

Az idegen vele szemben meg nézett egynesen vissza rá.

Farkasszemet néztek hosszú pillanatokig.

Kétségbeesetten próbált maga mögé nézni, annyira szerette volna hinni, hogy ez az egész csak tréfa, hogy a falu ott áll mögötte, elkísérték titkon valahogy, akárhogy, csak hogy jót nevessenek rajta, megbosszulják tegnap esti gorombaságát. Vagy még egy pár fős küldöttséggel is beérte volna, mert  belátta, a falunak nem ér meg ennyit az ő nyilvános megszégyenítése, de se egész falu, se küldöttség nem sorakozott fel a háta mögött.

Visszafordult.

Határozottan nem volt egyedül.

Tekintetük egymásba kulcsolódott ismét.

Agya, mely mindig racionálisnak volt mondható, szinte kiabálta az üzenetet, hogy nem, ez nem lehet igaz, higgyen magában, az elveiben, vagy ha abban már csalatkozik, legalább a józan észben. Ám a lelke, mely befogadta a látvánnyal együtt az igazságot is, már tudta.

- Hát igaz!

Csak ennyit mondott.

Az idegen változatlanul csak nézte.

Megköszörülte a torkát, rettegett feltenni a következő kérdést, lesütötte szemét, de végül csak kibukott belőle:

- És most mi lesz?

Az alak megindult felé. Nem volt nagy a távolság, hamar elérte őt, de neki ez egy örökkévalóságnak tűnt.

Megpróbált felkészülni az elkerülhetetlenre. Már amennyire fel lehet készülni arra, amit rá mért a sors.

Utolsó erejével még megpróbált arra választ kapni, vajon miféle vétkei voltak, amiért ezt érdemelte.

Az idegen megállt előtte.

- Vártalak!

- Meghiszem azt - válaszolta. Szavai mérhetetlen gúnnyal voltak átitatva. Nem csoda, hisz ki ne lenne boldog, ha évszázadokon átnyúló kóborlásának, egész lénye elátkozottságának vetne véget végre valaki.

Utolsó gondolata az volt, nem értette, tényleg el se tudta képzelni, miért ő fizet azért, amiért az előtte közvetlen álló alak réges régen beleszeretett egy boszorkányba. A lány csodaszép volt, de dölyfös. Eleinte még hízelgett neki a fiatalember szerelme, de idővel már csak untatta. Kicsalta egy nap a hegyek közé, elvarázsolta és örök vándorlásra késztette eme kietlen tájon. Átkát is csak az tudta megtörni, aki a szerelmesek történetét hallva annyira kételkedett benne, hogy maga indult útnak, hogy a végére járjon, mennyire lehet igaz.

Az elmúlt évszázadok során senki nem vitatta a legenda hitelességét, pedig a mese járt szépen szájról szájra, apáról fiúra.

A hideg, téli tájon a két alak eggyé olvadt. Egyikőjük emberi alakot öltött és felszabadultan egy hatalmasat szippantott a csípős levegőből, de soha még ilyen értékesnek nem tűnt számára egy korty levegő. A másik pedig nekivágott, hogy bebolyongja a havas sziklákat és megvárja, míg a mese egy újabb kétkedőt talál magának.

 

A fenti mese valóban megtörtént. Én is nagyapámtól hallottam, ő pedig az öregapjától. 

Micsoda? Hogy nem hiszed? Járj utána!

 

* * *

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/250-kreativ-iras-kep-alapjan-60