– Gyere, egyél már egy cseppet, ne rohanj úgy folyton!

– Mennem kell, anya!

– No, ne mondd már nekem, hogy nincs egy perced se! Hisz csak egy kis leves. Meg aztán van még pite is. Almás. A kedvenced.

– Várnak már lent a ház előtt.

– Egyél már, kérlek!

– Nem tudok, most már muszáj rohannom – próbálta meg rövidre zárni Zalán a beszélgetést az anyjával. – Ne haragudj! Kérlek!

– Semmi gond – mondta Margó. A duzzogás a hangjában elég határozottan hallható volt.

– Most megbántottalak – próbálta mégis menteni a menthetetlent a fia.

– Dehogy!

– Na!

Margó a száját rágta, majd kibökte:

– De mindig ez van!

– Micsoda?

– No, menj, hisz most mondtad, hogy sietned kell. Nem is értem, én csak szerettem volna végre beszélni veled két mondatot, mostanában sosem érsz rá. Csak nem bűn, hogy főztem neked? Hogy megsütöttem a kedvencedet is?

– Köszönöm, nagyon kedves vagy!

– Ezt csak úgy mondod, hogy minél előbb elmehess.

– Nem, dehogy! Tényleg így gondolom. Jövök hétvégén megint, rendben?

– Most mit mondjak erre? Hogy nem örülök neki? Hát persze hogy örülök, hát bűn, ha várlak? A húgodnak is mondd meg, hogy jöjjön holnap, ahogy megígérte.

– Hisz tudod, hogy itt lesz.

– Hmm.

– Most mi a baj?

– Semmi.

– Úgy csinálsz, mint aki nem hiszi, hogy eljön.

– Biztos úgy lesz. Ha ő mondja.

– Megkért, adjam át, hogy holnap jön. Bár ma is itt volt már reggel, tegnap is, tegnapelőtt is, ahogy minden nap.

– Jól van! - csattant fel Margó. - Tudom, hogy itt járt. Annyira még nem vagyok szenilis.

– Persze, hogy nem! Senki nem is állította, hogy az lennél.

– Az csak nem bűn, ha jól esik egy kis figyelem?

– Nem, nem az! No, akkor én megyek is.

– De hát alig voltál itt. Ezért kár volt. Ezért az öt percért.

– Nem öt perc volt, te is jól tudod. Megjavítottam a zárat, feltöltöttem a hűtőt, kicseréltem az izzót az előszobában, áttoltam a régi helyükre a szekrényeket ismét, vírusirtót futtattam a gépeden. Most már azzal is lehet megint játszani.

– Hmm.

– Hétvégén, ahogy mondtam, jövök újra. Gondolom, akkor is lesz mit átrendezni.

– Ezt most miért mondod?

– Hetek óta minden alkalommal bútort tologatunk.

– És akkor mi van? Zavar? Tán bűn, hogy most így jobban tetszik?

– Nem, de azt mondtad múlt héten, hogy úgy lesz az igazi, most meg visszacsináltuk.

– Rájöttem, mégis jobb úgy.

– Előtte is úgy volt, akkor esküdöztél, hogy tévedés volt visszafordítani mindent, mégis jobb, ha az asztal a szekrény mellett van közvetlenül.

– De az ágy mellett akkor nem érem el a könyvemet.

– Igen, ezért toltunk ma szépen vissza mindent a helyére. Századjára.

– Tudod, mit? Menj is, nem is akarom hallgatni, hogy itt sírsz, azt hittem, nem bűn, ha megkérlek egy kis segítségre.

– Nem sírok, csak elmondom a tényeket.

– Jól van.

– A tények is úgy szeretnek változni, ahogy a bútorok változtatják a helyüket.

– Már megint meg akarsz bántani.

– Nem akarlak, ne haragudj! No, van még valami? Vagy mehetek?

– Mehetsz, persze! Rohanj csak!

Zalán a bejárati ajtó felé fordult, felöltötte a kabátját. Margó mindeközben fátyolos tekintettel követte minden mozdulatát.

– Csak egy kis levest egyél még, kérlek!

– Ettem már, anya! Két tányérral is, pedig nem is voltam éhes.

– Mindig tele hassal jössz ide. Mintha szándékosan csinálnád. Hogy még kevesebb időt kelljen itt lenned.

– Nem nevezném kevésnek az időt, már lassan öt órája itt bütykölök a házban.

– Rosszul jár az órád biztosan, hiszen még csak most jöttél. És meg se szólaltál egész idő alatt. Hát bűn az, ha én csak kérdézek? Szeretném tudni, hogy vagy.

– Beszélgettünk, nem emlékszel? Csak nehéz a létra tetejéről, vagy cipekedés közben hosszan válaszolni. De ez nem jelenti azt, hogy ne beszélgettünk volna. Nem is lehet itt csendben maradni ennyi időn át.

– Hogy érted ezt?

– Nem érdekes!

– De ezt most miért mondtad?

– Mondtam, hogy hagyjuk!

– Goromba vagy már megint. Apád nem tanított jómodorra?

Zalán leszegte a fejét, erre már nem is szándékozott válaszolni.

– Jól van, nem fogom felemlegetni.

– Köszönöm!

– Csak nehogy rá hasonlíts! Semmirekellő volt mindig is.

– Azt hittem, nem beszélünk róla.

– A férjem volt. Hadd beszéljek róla, amikor akarok. Csak nem bűn, hogy fáj, amiért eltűnt örökre?

– Lehet, nem bírta ő sem... – morogta Zalán inkább csak magának.

– Mit motyogsz az orrod alatt?

– Puszillak.

– Persze, jól van. Kikísérjelek?

– Nem kell, kitalálok, köszönöm!

– Alig várod már, hogy szabadulhass, értem. Rendben, nem kell tovább elviselned, menj, rohanj!

– Szia anya!

Mielőtt az ajtó becsukódott volna Zalán után, Margó még gyorsan utána kiáltott:

– A húgod hívjon ám fel még este!

– Átadom neki. De holnap reggel úgyis itt van megint.

– Hol van az még? – bosszankodott Margó, ahogy az ajtó végérvényesen rázáródott magányos életére ismét.

– Csak nem bűn, hogy az embernek szüksége van a családjára?  

 

* * * * *
 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma áprilisi számában jelent meg. Témája: Bűn