A karácsony az év legboldogabb időszaka.

Még ha a karácsonyi előkészületek túlhajszolt, ingerült embereket is szülnek, az ünnep meghozza a várt hatását. A szépen feldíszített fa, a szeretettel megfőzött karácsonyi menü hatására béke, boldogság költözik az emberek lelkébe.

A karácsony a béke ünnepe.

Estére még a legádázabb viták után is magunkba szállunk, megbocsájtunk, szeretünk.

A karácsony a család ünnepe.

Ha egész évben rohantunk, csak a telefont kaptuk fel, azt is sokszor sietve, hogy tudassuk, még élünk, megvagyunk, jól vagyunk, akkor is eljön ez az idő, ahol apák és fiúk, anyák és lányaik, unokák és nagyszülők meghitten körbeülik a fát, gyertyát gyújtanak, énekelnek, beszélgetnek, egymásra figyelnek.

Ó, hogy gyűlölte Éva a karácsonyt!
Idén különösen.

Amúgy sem tartozott a kedvencei közé. Anyja igen fiatalon szülte, a felelősség minden szikrája hiányzott belőle, miközben egy újszülöttet próbált némiképp életben tartani. Maga is gyerek volt még akkor. És viccesnek tartotta, hogy ha már a gyerek karácsonykor jött a világra, legyen Éva a neve.

Éva életében egyszer nem tudott ezen a viccen nevetni. Nyilván más meglátásaik voltak. Vagy lehet, hogy neki nem volt humora.

Amilyen fáradt volt most, nem is tudott elgondolkozni ezen. Egyáltalán semmin nem tudott már gondolkozni.

Üres volt és végtelenül kimerült.

Természetesen ő volt beosztva szentestére. Ki más?! A családosok szóba se jöhettek ilyenkor. A 36 órás műszak már önmagában is elegendő lett volna, de két napja betelefonált a kolléganője, hogy a gyereke lebetegedett, vegye át az ő munkáját. Jobb időzítéssel nem is érkezhetett volna egy gyomorrontás. Azt nem tudta eldönteni, hogy a gyerek valóban beteg volt-e, vagy a kolléganőnek volt szüksége egy extra napra az ünnep előtt, de nem is érdekelte.

Közel 60 órája volt talpon. Időnként néha behunyta kis időre a szemét, de alvásnak nem lehetett ezt nevezni. Bár nem volt kimondottan nyüzsgés az osztályon, hiszen sok beteget hazaküldtek, azért teljes nyugalom sose volt jellemző a helyre.

Éva ült a jelentés felett. A főnöke egy cetlit hagyott csak hátra, személyesen beszélni nem is állt szándékában. Biztosra ment, nehogy Éva nemet tudjon mondani. Nem mintha Éva bármire is nemet mondott valaha is. Ha valakit ugrasztani kellett, nyilvánvalóan ő volt az első a listán, aki szóba jöhetett. A klinika így szívta ki lassanként az életet belőle. Már arra sem emlékezett, mikor volt utoljára fakanál a kezében. Rendelt kajákon élt. Azt is általában hidegen, több részletben sikerült magába tuszkolnia csak. Napot nem látott hosszú ideje. De most már az alvás is luxusszámba ment.

Pedig nem így indult ez az egész. Friss végzősként tele volt lelkesedéssel, tenni akarással, meg akart menteni boldog-boldogtalant.

Jelentkezett is az egyetemre. Tovább akart lépni, még előrébb, még többet segíteni, gyógyítani, menteni.

De ahogy az energiája, úgy a lelkesedése is tovatűnt. Álmokba kapaszkodott már csak, de meggyőződés nélkül.

És tessék, alvás helyett ült egy nyomorult szobában, görnyedt egy jelentés felett. Bezzeg a főnöke a többi nővérrel együtt ünnepelt otthon. Neki egy cetli jutott és az ügyelet.

No meg a jelentés. A cetlin minden érzelmet nélkülözve csak a lényeg állt: határidő: december 25., terjedelem: 5 oldal.

5 oldal? Képtelen volt akár csak egyet is összehozni.

Felnézett az órára, mindjárt éjfél. Bár a főnök csak délután jön majd csak be 25-én, mégis úgy érezte, nyomja, szorítja a lelkét a határidő és a tehetetlenség érzése.

Megrezzent a telefonja. 416 km-re tőle a családja (anyja és a soron következő negyedik mostohaapja) néztek vigyorogva a kamerába.

Mikor mosolygott ő utoljára? Mikor fog újra mosolyogni? Fog még egyáltalán?

Az anyjával nem volt kimondottan felhőtlen a viszonya, de elmondható, hogy jót tett a kapcsolatuknak a távolság.

Azonban nem az anyja, nem a mostohaapja, hanem a kép bal alsó sarka vonzotta mágnesként a tekintetét.

A lelke, ami még megmaradt belőle legalábbis, megmozdult, sőt, sajdult. Minden elképzelhető módon és erővel éreztette, hogy nem halt meg teljesen.

416 km-re volt tőle, mégis sugárzott át a képen keresztül is a szemrehányás az ott látott tekintetből. Abból a hozzá megszólalásig hasonlító zöld szempárból, amit ott hagyott hátra, messze, hogy a lelkét eladva hosszan, éjt-nappallá téve dolgozzon. Hogy legyen miből felnevelnie őt.

Senkije nem volt, nem volt más választása, az anyjára bízta az egyetlen kincsét, a lányát.

És ugyanúgy nem foglalkozott vele napi szinten, ahogy az anyja se vele gyerekként.

Émelygett. Amitől korábban mindig a rosszullét fogta el, végül ugyanazt folytatta. Az anyja örökségét. Az alma nem esik messze a fájától.

Hát itt akarta végezni? Karácsonykor messze tőlük egy határidős jelentéssel?

Minél előbb végez, annál előbb mehet. Már csak ez hajtotta.

A papír fölé hajolt és nekilátott. Gyors volt és hatékony.

Igaz, a terjedelem hagyott némi kivetnivalót maga után. Nem kellett 5 oldal hozzá, hogy megírja. Végzett.
Felmondott - pont. Elintézte tömören, de egyértelműen.

És mivel valóban nem veszett ki belőle minden érzés, odabiggyesztette a végére azért. Mert mégis csak ünnep volt: boldog karácsonyt!


A novella egy karácsonyi kiírásra készült, és a szavak, amelyeket a novella tartalmaz: fakanál, klinika, terjedelem