Még nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a langyos meleg tovább ringassa. A nap már felkelt, a melegséggel együtt elérte őt így a fény is.

Jó volt ez a féléber állapot. Az álom, mely az éjszaka folyamán társa volt, lassan búcsúzott tőle, elengedte kezét, átadta őt az újabb napnak. Benő visszaidézte, mi történt vele álma során. Kellemes volt, sehol semmi üldözés, menekülés, csak lebegésre emlékezett mindvégig. Bár lehet, ezt már csak beleképzelte, ahogy egyre inkább tudatosította elméje a valóságot így kora reggel.

Pár napja még nem volt ennyire langyos az idő, közeleg a tavasz, úgy tűnt. Helyes! A tavasz mindig vidám volt, a kedvenc évszaka! Tovább volt világos, fenn lehetett maradni sokáig, játszani!

A többiek is ébredeztek. A csendet néha megtörte egy-egy ásítás. Valaki nyújtózott a közelben, ezt konkrétan érezte a hátában. Ugyanis megremegett mindenki más is a csoportban.

- Gyerünk! Felkelni, hétalvók! Mozgás, mozgás!

- Jaj, máris?

- Korán van!

- Aludni akarok még!

- Nem akarok felkelni!

Hangzott több felől a tiltakozás, leginkább az ifjabbak felől. A korosabbak, akik már tudták, felesleges vitába szállni a parancsnokkal, inkább spóroltak energiáikkal a testmozgásra.

- Nyomás! Háromra mindenki megkapaszkodik a szomszédjában, elrugaszkodik, és amennyire csak tud, felemelkedik a levegőbe! Egy, kettő, háááá-rom!

Valamennyien elhallgattak, követték az utasítást.

- Mi volt ez? - dörrent ismét a parancsnok hangja. - Ezt nevezitek ti elrugaszkodásnak? Ez csak egy halvány felemelkedés volt, vagy még annyi se. Meg ne lássam még egyszer! Erőltessétek meg magatokat, gyerünk! Egy, kettő, három!

Egytől egyig nagy levegőt vettek, összeszorították fogaikat, és feszülten a feladatra összpontosítottak.

Talán most összejön, gondolta Benő, irtózatos magasságokba emelkednek majd végre így együtt.

Összepréselődtek, összenyomódtak, így lökték egymást felfelé, a magasba, a hőn áhított cél felé. A sebesség, mivel ma sokan tornáztak együtt, igen nagy volt. Ez alapfeltétel, hogy a kívánt mértéket megüssék. A magasból elégedetten ereszkedtek vissza mind.

Odalent a parancsnok bár már nem rázta a fejét nemtetszését ezzel kifejezve, arcvonásai alapján még mindig nem sikerült a kedvére tenniük.

 - Megint! - hangzott el ismételten az utasítás, ezzel is alátámasztva az előbbi gyanút: volt még ennél is feljebb. Mindig volt.

Nosza! Újabb nekirugaszkodás, újabb összekapaszkodás, szálltak fel a magasba. Amikor egészen a tetején voltak, páran elérték az örökké áhított hab-állapotot.

Benő mindig szeretett volna hab lenni. Titkos vágya ez volt, bár senkinek sem beszélt róla. Úgy gondolta, ha elárulja, akkor azzal is az esélyét csökkenti. Vagy ami még rosszabb, nevetségessé teszi magát. Bizonyára nem volt teljesen egyedül, akiben hasonló vágyak éltek, de közvetlen szomszédai, akármennyit is fecsegtek naphosszat körülötte, erről sohasem nem ejtettek szót.

Felnézett a tetejére a halomnak. Csodaszép volt ez a mostani habzás! Csillogott a napfényben, a fény megtört rajta, szivárványban úszott a mindenség. Hát volt ennél csodálatosabb látvány? Elképzelni se tudta.

Amikor a közelből egy vékonyka hang felkiáltott: "Anya, nézd csak, mekkora hullám! Gyere gyorsan, lovagoljuk meg!",  tudta, a parancsnok ezúttal elégedett lehet.

Diadalmasan készült a visszaútra, lefelé.

Ám ahogy a habok aláhulltak, egy pillanatra az ő sora került legfölülre. Hátát csiklandozta a napsugár. Kacarászott, mely jókedv a sorban mellette álló társaira is átragadt. Először csak csendesen, majd egyre hangosabban nevettek, a végén pedig hahotázássá fajult a derű.

Egyszer csak szakadást érzett. Megnyúlt az alsó fele, végül elvált a többiektől teljesen. Valami furcsaság történt vele. Ilyet még soha nem tapasztalt. Borzasztóan megijedt. Mi lesz most vele? Kiabálni kezdett:

- Hé! Hahó!

Senki nem felelt.

- Nekem nem itt a helyem! Kérem! Valaki! Izé... Magasságos? Tegyen vissza engem, legyen olyan kedves a többiekhez, én odatartozom!

De hiába igyekezett, a kutya nem figyelt rá. Emelkedett még tovább, még távolabb a többiektől, a mélytől. Végtagjait egészen furcsának érezte így, hogy már maximálisan egyedül maradt, minden társától messze kerülve. Mivel segélykérésére senki nem reagált, feladta, megadta magát a sorsnak, várta a végzetét.

Pár másodperc elteltével, a magasság növekedésével pedig már egyáltalán nem érezte a végtagjait. Nem tudta, mi lesz vele, de a félelem érdekes módon elkerülte. Amíg emelkedett, körbetekintett. Ekkor vette csak észre, hogy nincs egyedül. Pár társa, nem messze tőle, de már nem szorosan érintkezve vele, szintén haladt felfelé. Azok is furcsán pislogtak egymásra, maguk alá, de még inkább felfelé, a céljuk felé, hogy felkészülhessenek előre, történjék bármi.

- Hahó! - kiáltott át nekik Benő. Örült, hogy ezt az utat nem egyedül kellett megtennie.

A többiek felé fordultak, páran visszaintettek a fejükkel köszönésképp, de olyan is akadt, aki csak értetlenül nézte. Őket átjárta a balsejtelem, a véghez közelítettek, erre valaki képes még vidáman köszöngetni? Fel nem foghatták.

Benő a végtagjai után kezdte testét is egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezni. Oldalra tekintve nem látott egy társat se már maga körül. Ezúttal valóban magára maradt.

Végignézett magán, mitől ez a fura, súlytalan állapot. Egy pillanatra meghökkent. Nem látta már a saját testét sem.

Végtelen könnyűnek érezte magát, lebegett. Ha ez a másvilág, ő nyitott volt erre, felőle akár bekövetkezhet a vég, hisz igen kellemes érzés volt. Sose képzelte volna ilyennek annak előtte.

- Pszt! - hallotta egyszer csak maga mögött.

Nem látott senkit. Azt gondolta, a képzelete játszott vele.

- Hé! - a hang azonban határozottan mögüle szólt, tehát kellett ott lennie valakinek.

- Van itt valaki? - kérdezte óvatosan.

- Naná! - vágta rá egy kissé bosszús hang. - Mit gondolsz, ki beszélne különben hozzád?

Igaza volt, ezzel nem szállt vitába.

- Hékás! Vigyázz! Nekem jöttél! - szólalt meg ekkor egy másik hangocska. Vékony, ám igen sértett volt.

- Bocsánat - mondta Benő, bár fogalma sem volt, kinek.

- Nézz magad elé máskor! - duzzogott tovább a hang.

- Rendben! - igyekezett gyorsan megnyugtatni őt Benő, miközben nem merte szóvá tenni, hogy ha nézett is, nem látott senkit és semmit.

- Vigyázaaat! - egy suhanással száguldott el ebben a pillanatban mellettük valami, valószínű az előző hang tulajdonosa.

- Érzitek? - kiáltott hátra. - Lényegesen könnyebben lehet így mozogni. Soha életemben nem voltam még ilyen gyors! Juhé! - azzal elszáguldott.

Benő csak bámult utána.

A vékony hang mellette felhagyott a duzzogással egy pillanatra, annyira meglepte ez az esemény.

- Ezt nekem is ki kell próbálnom! - mondta, majd egy suhanás érződött ismét Benő jobbján.

- Várjatok! Itt ne hagyjatok! - vált egy picit kétségbeesetté Benő hangja. Iparkodott utolérni a másik kettőt. Jól elvolt egymaga is, de ha tehetett arról, hogy közösségben lehessen, amihez tartozhatott, akkor inkább ment most is utánuk. Így született, a vérében volt a késztetés.

Mielőtt azonban begyorsíthatott volna, megtették ezt helyette mások. Némi hangzavar kíséretében vitte magával egy csapat lebegő, suhanó hang.

- Micsoda buli!

- Érzitek ezt a szabadságot?

- Bukfencezzünk!

- Én inkább a lesiklást választom!

- Ugyan már! Csússzunk!

- Itt? - kérdezte erre már Benő is. Ugyan nem látta semelyikük arcát, de a szívdobbanásnyi csönd, ami a kérdését kísérte, arról árulkodott, ezzel egy csöppet megdöbbentette a többieket.

- Hol máshol? Gyerünk! - és vitte, ragadta magával Benőt is a hév.

Felszabadultnak, pehelykönnyűnek, szélsebesnek, gondtalannak érezte magát. Már nem kérdezett semmit, hagyta, hadd áramoljon a többivel.

Az ég tiszta volt, a nap sütött, azonban nem messze tőlük felhők gyülekeztek. A száguldás megtelítette adrenalinnal a vérét, nem érdekelték a felhők. Pedig iszonyatos sebességgel közeledett az egyik felé. Az ütközés előtti pillanatban már kiáltott volna, hogy szóvá tegye, rossz irányba haladnak, de elkésett.

Pihe-puhaságban landolt. Véget ért a robogás. A változás egészen megszédítette. Ezért eltartott egy pillanatig, mire ráébredt, a haladás tovább az égen már lassú ringatózássá tompult. Békében, csendesen megpihent. A száguldástól kifáradva el is nyomta rögtön az álom.

Amikor felébredt, a felhővel úszott továbbra is az ég kék tengerében.

- Hétalvó - nevetgélt mellette egy kedves hang.

- Tessék? - értetlenkedett Benő.

- Csak azt mondom, mióta becsapódtál, azóta húzod a lóbőrt. Én még ilyen lustaságot nem láttam.

Benő azonnal a szívére vette a kritikát.

- Nem is vagyok lusta! Sőt! Igenis nagyon gyorsan repültem az előbb. Biztosan azért fáradtam el ennyire.

- Persze, persze - hagyta annyiban a fehérség.

Benő ekkor vette észre először, hogy hosszú idő után újra látta mellette lévő társait. Már nem voltak láthatatlanok. Mindegyik hófehérbe öltözött. Egymást fogták át szálas testükkel, így alkotva egy nagy, kerek egészet.

Benő az utolsók között érkezett, neki már csak a szélén jutott hely. Így az elsők között volt, aki a hátában és a fenekében érezte az első fuvallatokat. Eleinte még simogatta, majd lökdöste ez a fúvás őt és társait, ahogy egyre csak hűlt a levegő. Benő dideregni kezdett. Odasimult a mellette lebegő társához, akin érezte, szintén vacogtak a fogai. Így zsugorodtak össze karöltve mind, míg egyszer csak a hideg elviselhetetlen nem lett. Aggódott, mi lesz ebből.

Aztán egy újabb szakadás. Kicsapódtak. Zuhantak alá borzalmas sebességgel. Mindez semmi nem volt az előző csúszó-sikláshoz képest. Benő olyan viharosan közeledett a föld felé, olyan iramban találta magát, mint még sohasem.

Elkerülhetetlen volt a becsapódás. Amikor megtörtént, még vissza is pattant újra a levegőbe, mielőtt végleg eggyé vált a földdel.

Ez egyáltalán nem esett jól fájó derekának. De panaszkodni nem jutott ideje, záporoztak rá a többiek. Ki mellette ért célba, ki a fejére pottyant jókora erővel. Meglepetésében még panaszt tenni is elfelejtett.

Amikor úgy tűnt, már mindenki leérkezett, akkor ismét összekapaszkodtak.

- Helló újra! - ismerős hang köszöntötte. Benő megnézte magának, ki az, aki felismerte. Mosoly terült el az arcán, amikor észrevette, hogy az volt mellette megint, akivel aznap reggel is épp egymás mellett ébredtek.

A régi barátoknak mindig nagyon örült.

Nem beszélve arról, hogy ismét szövetségben, egymásba fogódzva indultak neki sietősen. Csak folytak, folytak lefelé egyesült erővel. Időnként, ha útjuk meredekebb volt, begyorsultak, néha csak folydogáltak, ha sík terepre értek.

A kezdeti méretes csapat jóllehet kezdett megfogyatkozni. Eleinte nem értette Benő, mitől van ez, ezért nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássa, hova tűntek el páran.

Ekkor vette észre, hogy akik ezúttal szakadtak le, eggyé váltak az útjuk során jobbra-balra fellelhető bokrokkal, fákkal, virágokkal. Ennek hatására azok szára, törzse, gerince kiegyenesedett, még biztosabban álltak szálfa derekukkal, büszkén, élettel teli. Kivirultak a cseppektől. Szívták magukba, akit csak elértek a hömpölygő áradatból. Akik pedig így búcsúztak a többiektől, teljesen átszellemülten tették, büszkén arra, hogy bevégezték küldetésüket.

Benő eléggé elöl haladt, ő azon csoportba tartozott most, akik az utat vájták ki az őket követők előtt. Nehéz munka volt, de mivel sokan voltak, elég erővel rendelkeztek ahhoz, hogy mély barázdákat húzzanak a földbe maguk után.

Benő mellkasa dagadt, átérezte önnön szükségességét. Rájött, küldetése volt neki is. Vissza kellett vezetnie a csapatban maradtakat a célhoz, a nagy és hatalmas kékséghez.

Amikor ez a végcél a látóhatáron megjelent, mélyet sóhajtott. A tenger látványa jóleső érzéssel töltötte el. Sikerült! Mindjárt ott vannak! Az egyesülés előtti pillanatban még megtorpant, ki akarta élvezni az utolsó cseppig a hazatérés pillanatát. Aztán megadta magát a sorsnak, visszatért oda, ahol reggel felébredt és nekivágott a napnak, ahonnan kiindult, ahova érdemes volt megérkezni, mert most már tudta, bármikor megtörténhet megint a csoda, hogy újra egy hatalmas kört ír le, körbeér.

S ki tudja, ezúttal talán még majd hab is válhat belőle?!

 

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma áprilisi számában jelent meg. Témája: Körforgás