Lepillantott a kezében tartott receptre. Kettéhajtotta csendesen, betette a belső zsebébe, hümmögött a bajusza alatt egy „Viszlát!“-ot, majd távozott a vizsgálóból. Az eső szemerkélt már, mire végzett az orvosnál. A fekete felhők beváltották ígéretüket, nem távoztak olyan iramban a város fölül, hogy megúszhatta volna ma este ezt a zuhét, ami minden valószínűség szerint még elkapja, ha nem igyekszik jobban. Tipikus.

Ehhez az orvoshoz se megy többet, morfondírozott, miközben átvágott a téren a villamosmegálló felé. Nyakát behúzta, mert a gallérja alá beszöktek az esőcseppek, október végén pedig már nem kellemesen csiklandozta a bőrét a csapadék, mint még nem olyan régen, a vénasszonyok nyara idején. Fázott. Talán ha igyekszik, a mozgás felmelegíti.

Gondolatai vissza-visszatértek orvosához. Évek óta járt hozzá. Nem mondhatni, hogy rendszeresen, hiszen leszámítva az elmúlt hónapokat alig akadt problémája. Épp ezért volt nyomasztó, hogy az utóbbi időben ennyi panasza akadt.

Kántor doktor elsőre kellemes benyomást tett rá. Szakmai hozzáértését egy percre se jutott volna eszébe megkérdőjelezni. Azonban az elmúlt hetek sorozatos vállrángatása, illetve ahogy a kezét tárta szét abban a minutumban, amint tőle már a menetrendszerinti kérdés elhangzott: mi a baj?

Az orvos nem tudta a feleletet.

Hát akkor hogy sejthette volna ő.

Elvégre ezért tanult a doktor évekig, ezért praktizált, neki kellene a megoldást megtalálnia.

Úgy volt vele, ad még egy utolsó esélyt az orvosnak. Odament hozzá, végigülte az irtózatos sort a váróban, bement, jött a szokásos homlokráncolás, kézszéttárás. Majd a végén a recept.

Ez új volt.

A szél is de feltámadt hirtelen. Szépen, ám egyre biztosabban fordul át az ősz télbe. Jönnek feltartóztathatatlanul a hosszú, sötét éjszakák. A hideg. Mindenki behúzódik a meleg vackába, örül, ha nem kell kimozdulnia. S ő? Vele mi lesz? Ő is marad szépen otthon. A hideg téli estékre a hideg, sötét odújában.

Be kellene váltani a receptet. De vajon hova menjen ezzel a papirossal így?

Elképzelni sem tudta, hol nem néznének rá ferdén, ha ezt egy patikus orra alá dugná.

A villamos nem jött. A tömeg próbált a megálló fedezékében várakozni, összepréselődtek, annyian lettek már. Jenő irtózott attól, hogy idegenek hozzáérjenek, most azonban rezignáltan tűrte, hogy időnként egy könyök az oldalába fúródjon. Nem érezte tőle jól magát, ezt nem mondhatta volna, de most még ez is némi kapcsolatot jelentett a külvilággal, embertársaival, amitől már olyannyira eltávolodott.

Lehet persze a télre fogni, amiért nem járt emberek közé. Azonban ez inkább csak kifogás volt, ő is tudta. Amikor megtehette, akkor is inkább ült a négy fal között. Valahogy az tűnt biztonságosnak. Kint félt. Ki néz rá ferde szemmel, ki lök rajta amúgy is sérült lelkén vagy testén. Az orvoson kívül máshova már nem is merészkedett ki.

A tévét kapcsolta be, ha emberi hangra vágyott, de csak idegesítették a furcsa műsorok, így nem elégítette ki az sem. A szomszédok kopogtatásait addig hagyta figyelmen kívül, míg a végén senki sem törődött már vele.

Az utolsó szoros kapcsolata a kutyájához, Huncuthoz fűzte, de a jószág elhagyta háromnegyed évvel ezelőtt. Úgy döntött, élt eleget már ezen a sárgolyón, elfut messzi, távoli mezőkre. Itt hagyta örökre. Érte még érdemes volt felvenni a kinti cipőt, sétálni egyet a friss levegőn, persze akkor is már kerülte a többi gazdit, de mióta magára maradt teljesen, semmi ilyen irányú kötelezettsége nem maradt már.

A sarkon épp most fordult be szép komótosan a villamos, az emberek mocorogni kezdtek, készülődtek a felszálláshoz. Jenő azon morfondírozott, ha egyből hazamegy, mit kezd a recepttel.

Ám még mindig nem tudta, hova forduljon vele.

Már szinte közönyös tekintettel szemlélte a le-, és felszállók igyekvő hadát, de nem tett egy lépést sem előre. A vezető még kérdőn rá is nézett, ám reakció hiányában csengetett, becsukta az ajtót.

Keresnie kell egy gyógyszertárat. A recepteket mégis csak ott váltják be, nem igaz?

Összehúzta a kabátját, megindult az egyre szürkülő estébe.

Nem is kellett sokat gyalogolnia, két utcával arréb zölden fénylett a neon a patika felett. Belépett, letörölgette homlokáról az esőcseppeket, beállt a sorba. Nem voltak sokan előtte, hamar sorra került.

Odament a pulthoz, lesütött szemmel kotorta elő a kabátjából a papírt. A nő vele szemben automatikusan nyúlt felé, elvette, elolvasta, hogy majd hozza is a gyógyszert, ám igen hamar megállt a mozdulat közepette. Lassan felemelte a fejét, és végre alaposan szemügyre vette az előtte álló idős, görnyedt alakot, Jenőt.

– Mi a panasza, bácsi?

Jenő felnézett, meglepte, miért is kell neki ismét választ adni, mikor az orvosnál ezen már rég túlesett egyszer.

– Ott áll, mire van szükségem – morogta hát.

– Igen, látom – felelt a nő továbbra is végtelen türelemmel, noha Jenő mögött a sor picit már kezdett mozgolódni, de a nő felpillantva mindenkit türelemre intett.

– Az orvos nagy nehezen írta csak ezt fel, miután jobb ötlete nem maradt hosszú hetek próbálkozásai után. Nem ért az se semmihez. Fáj itt, fáj ott, erre csak legyint mindenre. De csak nem múlik a fájdalom. Szorít. Itt belül, érti? Ne húzza itt az időmet! Vagy van valamije vagy nincs. De látom, rossz helyen járok, viszlát!

Jenő már nyúlt volna a receptért, hogy kikapja a nő kezéből, és távozzon. Érezte ő, hogy itt se jár szerencsével, már bánta, hogy nem tartott haza, ahogy az esze diktálta. Miért kellett most ez egyszer az szívére hallgatnia, hogy megpróbálkozzon ezzel az őrült ötlettel. Tudhatta volna, semmi nem jön be neki, sehol nem jár szerencsével, miért épp egy bolond recepttel kelt útra és járt utána annak, ami azon állt.

A nő a pult mögött ekkor csak annyit mondott:

– Álljon itt félre egy pár percre, mindjárt bezárunk úgyis, csak kiszolgálom ezt a pár jóembert, utána megkeresem, mi kell magának.

Jenőnek nem volt jobb ötlete annál, mintsem szót fogadjon. Mi választása lehetett volna? A szorítás így a szégyen után, hogy itt állt emberek között, akiknek a kíváncsi tekintete égette az arcát, egyre jobban kínozta.

Szó se róla, a hölgy tartotta a szavát, amint bezárta az utolsó vevő után az ajtót, odafordult Jenőhöz.

– Nézzük csak – kezdte. Homlokráncolva nézett körbe, nyilvánvalóan kutatott valami használható gyógymód után.

– Hagyja csak, ne fáradjon velem! Az orvos se volt okos ma már megint, mondtam.

– Hm – volt az összes felelet erre. Azzal a nő otthagyta Jenőt.

Kisvártatva visszajött egy dobozzal.

– Vigye ezt haza, meglátja, jót fog tenni! Sőt, tovább megyek, bármibe lefogadom, egy hét múlva hálával fog visszajönni ide, hogy elmondhassa, igazam volt.

Jenő vonakodva, de elfogadta a dobozt.

Kifelé menet belepillantott a tartalmába, mert furcsa érzése támadt. Ennyi lenne? Kap egy furcsa receptet, és megtalálja rá ilyen hamar a gyógymódot? Meg fog gyógyulni tehát hamar? Nagyon szeretett volna hinni a nőnek.

A szeme furcsa dolgon akadt meg ekkor.

– Hát ez?

– A megoldás minden bajára – kacsintott a nő.

– De hiszen ez egy... egy állat. Egy macska.

– Tudom – csillogott mostanra már a patikusnő szeme. – Itt találtam ma reggel, éhes volt, magányos. Gondoltam, hazaviszem, de úgy látom, magánál sokkal jobb dolga lenne.

– Ó, nem, köszönöm! Félreértett. Nekem nincs szükségem macskára. Nem ez állt a recepten, nem olvasta?

– Dehogynem! Olvastam!

– Fogja a dobozát, hagyjon nekem békét! Nekem kutyám volt!

– Volt? És van még?

– Nincs...

– No, látja. Akkor van helye ott ennek a kis cirmosnak.

– Hogy...?

– Vigye haza! Meglátja, megkapja tőle, amit felírtak magának.

Jenő nem talált szavakat.

Sehogy sem értette, hogy fér össze egymással a recept és a macska. De a nő tessékelte is már ki az ajtón. Ő meg nagyon szeretett volna meggyógyulni. Igazán! Szívből!

Gondolta, ad egy esélyt ennek a széles mosolyú nőnek, elvégre csak ért a szakmájához. Ha pedig nem válik be, visszahozza neki a macskát.

Hóna alá fogta a dobozt, becsukta a fedelét, hogy meg ne fázzon a kiscica az úton hazafelé, de gondja volt rá, hogy lélegezni azért még tudjon, majd behúzta maga mögött a gyógyszertár ajtaját.

A patikusnő megértő mosollyal szemlélte a változást, a döntést az öregember arcán. Biztos volt benne, hogy ha látja még az életben, akkor valóban csak a köszönetét jön kifejezni.

Bezárta az ajtót, leoltotta a lámpát, hogy hazasiessen, de előtte még egy pillantást vetett a pulton felejtett receptre, egy szó állt csak rajta: „Boldogság“.

Tetszett neki az orvos így látatlanul is. Mennyire érthette a szakmáját!

 

*  *  *  *  *

 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma februári számában jelent meg. Témája: Boldogság