Igyekezett a fejét lehajtva a külvilágot kizárni a tudatából. Már amennyire ez megoldható volt.

- Na, halljuk! - hangzott fel a türelmetlen emlékeztető. Persze, mert nem először kellett elmondani neki, miért is áll ott kint, mindenki előtt a táblánál.

Nem volt mese, fel kellett emelnie a fejét. Udvariatlanság lett volna, ha nem néz fel a tanár szemébe. Ő pedig nem volt udvariatlan. Egészen kicsi korában belenevelték, mi az illem. Ahogy a látószöge emelkedett, úgy vált egyre lehetetlenebbé, hogy a többi kíváncsi tekintetet figyelmen kívül hagyja. Páran az első sorokból még várták, hátha megtörik a jég, végre megszólal, de a hátsó padokban már leírták őt teljesen. Biztosra vették, hogy nincs itt elöl semmi látnivaló, hát szórakoztatták magukat és egymást a várakozás hosszú másodperceiben. Vagy csak egyszerűen kajánul vigyorogtak. Rajta. Ki máson? Mindig csak rajta.

- Lesz ebből ma valami vagy sem?

Meg akart szólalni. Egész bensője ágált ellene, hogy néma maradjon. Hiszen az akarat erősen élt benne. A félelem azonban még erősebben.

Torkát tűzként égette a sok ki nem mondott szó. Annyira, hogy érezte, amint az arcából kifut a vér, mert ahhoz se volt immáron ereje, hogy bólintson, jelt adjon, érdemes rá várni, lesz ebből ma itt még valami. A térde kezdte feladni a szolgálatot, hogy még tovább tartsa meg őt egy helyben. Szédült, légszomja volt.

Máskor is kellemetlen élmény volt ott állni az egész osztály előtt, jóllehet ez a mostani állapot fényévekkel túlhaladta a kellemetlen fogalmát is.

- Rosszul vagy? - pattant fel székéről Márti néni, és abban a pillanatban ott is termett mellette. Odatámogatta az ablakhoz, szélesre tárta, majd ráparancsolt Gergőre.

- Lélegezz mélyeket!

Engedelmeskedett. Mi mást is tehetett volna? A levegővel együtt némi élet is visszaszivárgott a testébe.

- Ülj le a helyedre, majd holnap folytatjuk!

Visszakóválygott a székéhez, lerogyott rá gondosan ügyelve arra, hogy kerüljön minden szemkontaktust. Nem lett volna ereje a lekicsinylő, szánakozó tekintetekhez.

A csengő mentette meg a kínszenvedéseitől. Megvárta, míg az osztály teljesen kiürült, majd füzeteit, könyveit bedobálva a táskájába felnyalábolta azt, és megcélozta a kijáratot. Annyira el volt foglalva önsajnálatával, hogy nem tűnt fel neki, nem volt teljesen egyedül a teremben.

Márti néni az asztalnál ülve még a jegyzeteiben volt elmerülve, noha mégsem miatta torpant meg az ajtó előtt három lépésnyire. Az első padban Erna vörös tincsei a szemébe hulltak, ahogy lehajolt a földön fekvő hátizsákjához. Ahogy felnézett, egyenesen Gergőre emelte tiszta tekintetét. Sehol sajnálat, sehol semmi gúny, vagy ami még rosszabb, undor. Gergő csak nézte, nem tudott elszakadni tőle.

Erna szája ekkor mosolyra húzódott, majd a vállára téve a táskát csak annyit súgott oda neki:

- Menni fog, ne aggódj! - és már kint is volt az ajtón.

Gergő végre rá tudta venni fejét, hogy bólintson egyet, bár nem volt, aki fogadja ezt. Erőtlen lábai azonban mintha gyökeret vertek volna ott helyben. Képtelen volt feldolgozni az eseményeket. Eltelt egy perc, kettő, amikor megérezte a hátában a figyelmet. Ez kizökkentette picit, megindult az ajtó felé. Az utolsó pillanatban még egyszer visszasandított a válla fölött. Márti néni elgondolkozva ráncolta a homlokát, nem eresztette pillantásával.

Gergő érezte, reagálnia kellene, mondani valamit az események hatására, mindazonáltal a gombóc ismét nőni kezdett a torkában, így a legjobb megoldásnak az bizonyult, ha villámgyorsan elhagyta a terepet.

 

Kitt, katt, kitt, katt, kitt, katt. Amikor hallani se bírta többet a hangját a tollnak, ahogy egyfolytában ki-bekapcsolta, a tőle megszokottól hevesebben dobta az íróasztalra a vétlen eszközt. A szék hangosan tiltakozott a lökés ellen, amellyel megajándékozta, miközben felállt, hogy odasétáljon az ablakhoz.

Megoldást kellett találnia, de azonnal. Tisztában volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. Ha le akar értettségizni, ha kezdeni akar az életével egyáltalán bármit is, tudnia kell megszólalni kritikus helyzetekben. Ám minimum felelésnél. Az órai munka, melyből szintén nem tudta kivenni megfelelően a részét, hisz ahhoz is szüksége lett volna a hangjára, fontos részét képezte a jegynek. Ahogyan a szóbeli megmérettetések is. Mindkét területen gyalázatosan elbukott. Sovány vigaszt nyújtott, hogy írásban csak-csak elboldogult. Szülei, tanárai nem győzték kutatni az okát annak, miért makacsolja meg magát minden egyes alkalommal, ha felszólítják.

Ő pedig nem tudta megmagyarázni nekik, hogy képtelen egy hangot is kiadni magából, amint azt érzi, hogy megszégyenül, hogy kinevetik.

Új volt az osztályban, az összes társa leplezetlen érdeklődéssel figyelte még év elején minden megnyilvánulását, s ő minden újabb szempárral egyre húzódott vissza saját kis külön világába, a biztos menedékbe, ahol nem érhette semmilyen kudarc.

Mert hát annyi mindenre nem tudta a választ. S amikor ez bekövetkezett, mélységes szégyent érzett, s azt kívánta egyre, bárcsak nyílna meg alatta a föld is, hogy elsüllyedjen, ne égjen az arcán a megaláztatás.

Ám ahogy szeptember óta nem találta a választ a megoldásra, úgy ma se tudta megfejteni, mi kellene ahhoz, hogy mindez megváltozzon.

Mérgesen csapott oda az ablakkeret mellé a falra. Hirtelen rántotta vissza kezét a fájdalom, amely végigkúszott a válláig. Másik kezével próbálta tompítani az ütés okozta sokkot, dörzsölgette, ahol fájt, szitkozódott az orra alatt, rázta fájós kezét, kínjában dobbantott hozzá a lábával, amiért ez a nap is ilyen szerencsétlenül alakult. Amióta itt lakott, soha semmi jó nem történt vele. Hát hogy a bánatba ne lenne elkeseredve?!

Ekkor bevillant előtte egy mélyzöld szempár, ittléte első meleg pillantása, mely a szülői ház falain kívül érte. A szemeket égővörös tincsek keretezték. Nem igazán volt az esete a vörös hajszín, ugyanakkor ilyen mély hatással se volt még rá egy zöld szempár sem. Tele kedvességgel, tele melegséggel, tele bizalommal.

Gergőt furcsa érzés kerítette hatalmába. Ismét szorította valami belülről, habár most nem a torkát fenyegette veszély, hanem a mellkasa akart szétrobbanni a feszültségtől.

Ha azt gondolta, meg lehet szégyenülni attól, hogy nincs válasza, nincs hangja az órákon, semmissé törpült ez ahhoz képest, amit most érzett.

Mert elfogadhatatlan volt, hogy Erna, ez a vékony kis leányzó az első padból jobban hitt benne, mint ő saját magában. Hiszen semmi kétely nem bújt meg a hangjában, amikor köszönésképp odasúgta neki azt a pár szót, ami egy ítéletet hordozott magában. Mint a többi vádló tekintet, melyhez úgy hozzászokott az elmúlt hetekben. Csakhogy ez az ítélet teljesen pozitív volt. Semmi ellentmondást nem tűrt meg, fel sem tételezte, hogy eseteleg ő megbotlik, elbukik. Biztos volt a sikerben. Az ő sikerében.

De miért más hisz benne ennyire? Ismeretlenül is?

Vajon mi történt vele az úton, amíg ide eljutott?

Képtelen volt felidézni, ámbár nem is állt szándékában. Nem akart többé a múltban kotorászni, a jövő felé vette az irányt, mindenek felett legfőképp a jelenben akart kihozni magából mindent, amit tudott.

Bár még elképzelése sem volt, hogyan fogja megvalósítani, mégis eltökélt volt.

Ebbe a reménysugárba kapaszkodott.

 

Néma csönd vette körül. Egy pisszenés sem hallatszott. A fülében hallotta vissza saját szívét, mely őrült módon zakatolt. Fel kellene néznie, tudta jól, ennek ellenére képtelen volt megmozdítani a fejét.

Az előbb Márti néni megkérdezte, jobban van-e, akkor még egy bólintásra futotta erejéből, viszont amikor kihívta előre a táblához, minden lépéssel csak növekedett benne a jól ismert érzés. A kudarc fémes íze nem múlt el a szájából. Köpni szeretett volna, vagy legalább kiöblíteni a száját egy pohár jéghideg vízzel. Nagyon úgy tűnt, egyikre sem lesz egyhamar lehetősége.

Ennyit tehát a nagy elhatározásáról, hogy mától minden más lesz majd.

Krákogás zavarta meg belső létének elemzését. Márti néni, s vele az egész osztály egyre türelmetlenebb lett, s valahol a lelke mélyén nem is tudta őket hibáztatni.

- Tehát ma sem lesz ebből semmi – nem kérdés volt, kijelentés. A csalódás ott ült benne leplezetlenül az észrevételben.

Kész, ennyi volt! Nem lépett túl saját árnyékán. Képtelen volt rá. Pont, ahogy a szüleinek megjósolta költözés előtt. Saját maga predesztinálta magát ebbe a kényszerű fogságba, melyből semmi menekvés nem volt kifelé.

A szeme sakárból érzékelte csak a vöröset. A színt, mely nem ment ki a fejéből éjszaka sem a sötétben fekve, másnapra lelkierőt gyűjtve. Mintha egy zsinórra lett volna rákötve, a feje úgy indult meg felfelé, ahogy a vörös hajzuhatag mozdult: lassan, ám határozottan.

Pár másodperc s máris a zöld uralta a képet. Egy mélyzöld szempár. Semmi más nem látszódott. Szippantotta befelé, vitte magával, bár érdekes módon nem egy zord és kietlen tájra, hanem egy meleg, békés, béklyók nélküli világba. Ahonnan erőt kapott, egyben úgy érezte ad is. Nem volt egyedül. Tegnap a szobája magányában kínosnak érezte, amiért ez az ismeretlen megmentő jobban el tudta hinni róla, mire is képes valójában, mint saját maga. Csakhogy Erna nem maradt magára ezzel az érzéssel. Gergő számára is kristálytisztán rajzolódott ki, mire képes, mit tud, s hogy ezt meg is tudja mutatni.

- Nos, akkor...

Kezdte volna Márti néni. Azonban nem fejezhette be a mondatot, mert Gergő nagy levegőt vett, félbeszakította:

- József Attila: A hit boldogít...
 

* * * * *

Fenti novella a Minerva Capitoliuma októberi számában jelent meg. Témája: A hit