A hideg az elevenébe vágott, kicsípte arcát és kezeit már alig érezte. Gyerekkorának teleit idézte ez az érzés. Istenem, de rég is volt igazán tél?! Vágyott már némi hóra. Szerette volna arcát felfelé fordítani az ég felé és csak élvezni, ahogy a hűs csapadék ráhull arcára, majd szépen lassan megolvad és lecsorog.

Kissrácként mennyit görgették a hógolyókat Fecóval a hátsó kertben! Eleinte hócsatának indult, élvezték, amíg volt bennük szusz, hogy végre lehet szaladgálni, kiáltani, ahogy a torkukon kifért. Nem szólt ilyenkor rájuk anyácska sem. Hagyta őket hosszasan rohangálni. Úgy volt vele, inkább itt éljék ki mérhetetlen energiájukat, mint a szobában, ahol egymást érték a bútorok kicsiny otthonukban. Amott nem jutott hely ilyesfajta heveskedésre.

Amikor kellőképp elfáradtak, a hógolyók egyre nagyobb hólabdává alakultak, ahogy fej fej mellett tolták őket a fiúk maguk előtt, míg végül kezük nyomán hatalmas hóemberré nem alakultak. Gyorsan a fejére csaptak egy rozsdás tökfedőt, kezébe, orrnak kerestek egy-egy botot és máris vidámabbá varázsolták az udvart vele. Amikor már nem volt más hátra, leveregették lábukról a havat, úgy léptek be a mindig patyolattiszta szobába. Ha szerencséjük volt és anyácskának volt kuncsaftja, még tűzifára is futotta. Meg tudták melengetni kezeiket a kályhából időnként sebesen kiharapó lángnyelvek felett.

Mostanában már nem voltak kemény telek, cserébe volt meleg lakás. Igaz, a szoba-konyha most sem volt sokkalta nagyobb, mint amikor kölyök volt, de ez is otthon volt. Meleg és boldog. Illetve valamikor az volt. Nem is oly rég.

Vissza kellene menni, morfondírozott magában az öreg. Nincs olyan farkasordító hideg, igaz, ami igaz, de azért a szél átjárta a sebtében magára kapott kabátot. Dermedt kézzel begombolgatta elől, így talán még egy kicsit kibírja idekint. Lám, itt volt ez a pad is. Kopottasan kissé, hiába javította meg a kerület még a nyáron az összeset a parkban. Már hiányzott róla a festék itt-ott. Az idő biztos kikezdte. Vagy tán szerelmesek karcolták bele neveiket az őrült nagy romantika bódult állapotában? Jaj, fiatalság! A bácsi elsomolyodott. Ó, azok az évek, '960 körül! Látszott még a tojáshéj a fenekén, de csapta a szelet a faluban bárkinek, aki csak engedte. Nagy szélhámos volt ő akkoriban, bizony. A lyányok meg csak nevették, nem vették igazán komolyan sosem. Nem csoda, nem is volt ő soha megfontolt. Mindig a mókán járt az esze. A kántornak a lánya, a Marcsa meg folyton olyan szúrós szemmel méregette. Rosszallóan ingatta a fejét, ha elment a kapujuk előtt. Ő meg csakazért is elment persze. Napjában vagy tízszer, tizenötször, ha úgy találta kedve, hadd bosszankodjon és forgassa a szemeit a fruska, amikor csak felé pillant. Arra meg mindig volt gondja, hogy odapislantson, hisz a Marcsának hogy-hogynem mindig arra volt dolga a tornácon olyankor. Sepregetett vagy hímzett, de bármivel is foglalatoskodott, a fejét nem felejtette el ingatni, a szeme sarkából meg követte egész az utcasarokig, hogy a nyaka nem fájdult meg belé.

Ő meg amikor már kellő erőt érzett magában, időnként már le is lassított az előtt a zöld kapu előtt, belesett a kerítés résein, odaköszönt, Marcsa meg csak nézett nagyon, majd sebtében hajolt újra a kézimunkája fölé.

Ejnye, de hideg volt ez a pad. Nyáron pont erre ültek le, amikor felavatták az új parkot. Innen lehetett legjobban ellátni a fákon keresztül a kis tóig. Gyerekek etették a kacsákat s közben nagyokat visítgattak.

Most se kacsa, se gyerek nem látszott közel s távol.

Mindenki odahaza volt, ha tehette. Készültek az ünnepre. Ahogy eljött a házsor mellett, a legtöbb ablakból már kiszűrődött a fák fénye, ha jobban fülelt, még tán a muzsikát is meghallhatta, ami bentről szólt lágyan, dallamosan. A sarki házban a szabó, a három lánya, két veje és a tizenegy unokája együtt kántálták a dalt. Meghitt volt, hívogató.
De ugyan minek is áltatta magát, nem hívta őt be ilyenkor a kutya se. Családi ünnep ez, mindenki azzal volt, aki a legközelebb állt hozzá.

Hozzá Marcsa állt. Az a vénasszony! Ó, be hiányzott neki most! Ötvenhárom év! Hagy sebeket is a lelkén, persze, de azért mennyi szép emlékük volt együtt.

Már nyoma sem volt a szende fiatal leányzónak, akinek a szavát se hallotta hónapokig, míg az első teára nem sikerült meghívnia. Azt is csak népes társasággal együtt lehetett megejteni, így kívánta az illem. Ám nem bánta, legalább alkalma nyílt közel hajolni Marcsához, amikor végre megszólalt, hisz akkora volt a zaj a tömegben.

Aztán hogy kinőtte magát az évek alatt. Volt ám neki hangja, de még mekkora?! Nem átallott kiabálni vele naphosszat is akár, ha épp bal lábbal kelt fel reggel az ágyból. Ő meg csak megrántotta egyet a vállát, hagyta. Tudta, előbb-utóbb majdcsak abbahagyja. Így volt ez mindig.

Jaj, de hiányzott neki! No, nem a kiabálás, az kell a fenének! Hanem aztán mindig megszállta a béke és olyankor ha épp útja elvezetett mellette, ahogy jött-ment a lakásban, miközben ő a keresztrejtvénye fölé hajolt, jól oldalba taszajtotta, ciccegett a fogával, ez nála maga volt a békülés, közben rázogatta a fejét, mintha még mindig nem tudná felfogni, hogy nem képes megkomolyodni, holott eléggé eljárt felette az idő. Vannak ilyen teremtések, nohát! Épp most változzon meg vén fejére?

Ahogy idefele tartott a parkba, a sarkon lekapta a standról az utolsó még kint maradt vázából ezt a piros tulipánt. Amolyan ösztönösen. Maga se értette, miért, de valahogy a szívéhez szólt. Olyan magányos volt ott a vázában, mint ahogy ő érezte itt magát. Az eladó gyorsan rámosolygott, odavetette a válla fölött az árát, majd még sietve hozzátette, de megtarthatja ingyen, ha akarja, ez volt az utolsó szál, sietett haza, mégiscsak ünnep volt, legyen boldog és kellemes karácsonyt kívánt.

Boldog?

Lenézett a kezében lévő tulipánra. Furcsa volt ilyet is látni neki télen. A világ annyira megváltozott!

Lassan felemelte a fejét, körbenézett. A színek egyre halványultak, a nap utolsó erejével megpróbálta még megvilágítani a körülötte elterülő világot, de ez egyre nehezebben ment neki. Szép csendesen és végérvényesen elvesztette a csatát az estével szemben.

Ideje volt hazamenni.

Szemei vele együtt öregedtek, nem szolgálták már oly makulátlanul, mint újkorában. Épp ezért egyre nehezebben sikerült kivennie, hogy a távolból felé közeledő alak milyen kabátot, milyen kalapot visel. A járása azonban annyira egyedi volt, hogy ha már a szemében nem bízhatott, az ösztönei azonnal megsúgták, ő volt az.

Káprázott tán a szeme? Az nem lehet, hogy eljött ide. Szemeit megdörzsölte még szabad kezével. Nem látomás volt! Valóban arra sántikált, egyre közelebb ért, majd megállt előtte a nálánál is sokkal kisebbre töpörödött, meghajlott asszony. A szemei azonban messze nem voltak ennyire fáradtak és renyhék. Villámokat volt képes szórni, ha úgy tartotta kedve. Az öreg belenézett a sötétszürke szempárba és kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Gyere haza, Papus! Ne ücsörögj itt télben-fagyban! Még meghűlsz itt nekem és ápolhatlak naphosszat megint, mint amikor a Teri temetésén nem húztál kalapot, hiába is beszélt neked az ember, nem hallgattál akkor se senkire!

Az öreg egyik keze segítségével feltápászkodott, elgémberedett tagjai nehezen engedelmeskedtek már neki.

De Marcsa nem nyújtotta volna a kezét a világért se. Hagyta, hadd küzdjön meg maga vén csontjaival. Pedig ismerte, tudta, hogy nehezen ment már neki a felállás, ha sokat ült egy helyben. Azonban úgy látszik, nem bocsájt meg egykönnyen ma neki. Tudta ő ezt persze jól. El is jött épp ezért. Kinek van kedve folyton a sipákolást hallgatni? Amikor már huszadszorra vágta a fejéhez, mennyire elégedetlen vele, egyszerűen fogta a kabátját és kilépett az ajtón. Máskor jobban kell majd ügyelnie, jutott most hirtelen eszébe, hogy ha ilyen kiruccanásra szánja el magát, a sálat és a kesztyűt ne feledje otthon, mert hideg volt azért már ahhoz, hogy az ember a padon megpihenjen, míg a sárkány otthon tüzet okád és azzal fűti be szobát.

Csak lánga ne lobbanjon még ma éjjel az a fa!

Megállt, várt. Asszonya észrevette, hogy már nem haladt mellette tovább, megtorpant és visszanézett rá.
- No, nehogy már megint megsértődj! De tessék! Megteszem, a kedvedért, a békéért, az ünnepért. Én el tudom ásni a csatabárdot. Különben is, megtaláltam még a tavalyit a dobozban, ahova gondosan elcsomagoltam. Látod, már akkor sejthettem biztos, hogy a két balkezeddel mire mész már majd megint. No, menjünk, ne ácsorogjunk, én is fázom!

Elindultak.

- Nem is értem, hogy miért kellett arra a sámlira állni, minek mindent olyan magasra aggatni? Hát nem jól mutat az lejjebb is? De nehogy véletlenül rám hallgass! A vége az lesz, a nyakad is kitöröd egyszer, nem csak a díszeket aprítod sorra.

Oldalra sandított. Férje komótosan lépegetett mellette. Találkozott a tekintetük.

-  Jól van, jól van, befejezem, látod, képes vagyok erre is érted, mégiscsak karácsony van. Abbahagyom. Most boldog vagy?

Igen, az az igazság, tényleg boldog volt.

- Azt nekem vetted? - intett a fejével a virág felé az aszony.

Bólintott.

Átnyújotta.

A nő átvette.

- Köszönöm! Nézzenek oda, tudsz te, ha akarsz! 

Így sétáltak hazáig.

A magasból nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

"Egyszer csak pusmogást hallott valahonnan maga mellől. Eleinte arra gondolt, csak képzelte a hangokat. Ám a nesz csak nem maradt abba. Kinyitotta fél szemét, kikukucskált a takaró alól. Nem látott semmit. 

Biztos csak a szomszéd szobából hallatszik át a televízió – gondolta és próbált újból elaludni. 

Ám a zizgés, pisszegés és suhogás tovább folytatódott. Felült hát az ágyában és várt. A szeme sarkából észrevette, hogy a könyv, amiből anya az előbb olvasott fel neki, alig láthatóan ugyan, de néha meg-megmozdult. Samu kíváncsian figyelte a könyvet, ami egyre elevenebbnek tűnt. Ahogy nézte, hegyezte a fülét, egyből rájött, hogy a hangok is a kötetből származnak. Aztán előkerült a könyv lapjai közül először egy orr, majd egy élénk szempár, mely egyenesen a kisfiúra szegeződött" 

A jeges hidegben, korom sötétben, teljesen magára hagyva egy tagbaszakadt alak álldogált a fák tövében. Aki a fejét elfordította és elnézett a fák mellett, láthatta, messze a horizonton a föld és az ég összeért. Még a csillagok is mind visszahúzódtak, nem ragyogták be az éjszakai égboltot.  Azt gondolhatnánk, ilyen körülmények között minden teremtett lélek jól összehúzza magát, esetleg elsírja magát bánatában. De még ha a sírást le is gyűri, el-elpityeredik legalább. Emberünk azonban pityergésnek, búslakodásnak még csak a közelébe se ért. Rettentő erőt érzett magában. Lélegzete, amint a fagyos levegővel megtöltötte a tüdejét, aztán újult erővel kifújta, élesen szelte ketté az udvart. Ha nem félt volna attól, hogy ezzel felébreszti a ház lakóit, menten dalra fakad. Nem emlékezett rá, mikor volt ennyi ereje és energiája utoljára. Ez az! Ez a dermesztő hideg! Íme, az ő világa. Mások fanyaloghattak, ameddig csak akartak, őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Körbenézett. Sokat ugyan nem látott, de nem is volt rá szüksége. Kívülről ísmerte az udvar minden szegletét. Az istálló melletti hordó tetején mindig megülő víz befagyott az este. Látta, ahogy a közelben lakó varjú hiába jött oda szomját oltani, csőre nem jutott át a jég peremén. A fészer mindig nyikorgó ajtaja, mely már napok óta nem csukódott rendesen - a gazda morgott is folyton miatta, de megjavítani még nem akaródzott neki - most nem moccant. Zúzmara tartotta egy helyben zsanérjainál fogva. Az állatok is mélyre húzódtak az ólban és összebújtak, ahogy csak tudtak.

Senki emberfia nem ment ki ilyen dermesztő időben, ha csak egy csepp esze volt.

A nap sem igen igyekezett megkezdeni egy újabbb napot. Amikor az első sugarak megjelentek fent, a kristálytiszta égen, emberünk arcán immár teljes mértékben elterült a vigyor.

- Remek napra virradtunk! - nem bírta többé megállni, hogy a hangok el ne hagyják a száját, belekiabálta a világba lelkesedését.

Olybá tűnt, a kakas szerepét ma neki szánták, ő ébreszthette a szomszédságot, mert az a szegény pára felemelte a fejét, ahogy a nap felkúszott az égre, de hangja leginkább egy repedt fazékhoz hasonlított, nem engedelmeskedett neki. A kukorékolás ma reggel elmaradt.

Emberünk nem bánta, segített, ahol csak tudott. Büszkeséggel töltötte el, hogy ma igazán fontos lehetett. Hiszen az élet nem állhat meg, az állatok éhesek, a lovak vágtázni akartak, hogy végre újra életet leheljenek elgémberedt tagjaikba.

Szép lassan beindult a gépezet. Ha nem is épp olyan olajozottan, mint máskor, enyhébb időben, de hatékonyságban végül csak nem maradt alul.

Váratlanul egy kismadár szállt le emberünk vállára, mely azon nyomban ficánkolásra késztette, hisz csikis volt ő mindenütt. Miért pont a válla lett volna kivétel ez alól?

Csodaszép, dallamos énekére azonban megnyugodott, ámulattal hallgatta. Egyenesen a lelkéig hatolt, ahogy közvetlen a füle mellett felcsendült az ének. 

Aznap este végigkísérte álmát a fülbemászó melódia, reggel pedig a legnagyobb boldogsággal töltötte el, hogy a kismadár ismét őt választotta, hogy megpihenjen. Mit érdekelte őt már a csikiző lábacska, amikor a zene, a madárka hangja kárpótolta mindenért.

Így ment ez egy-két napig. Éjjel álmában, nappal a füle mellől szólt a dal.

Negyedik napon két szokatlan dolog is történt egyszerre. Eleinte nem tulajdonított nekik jelentőséget.

Amikor barátja, a kismadár leszállt, kényelmesen elhelyezkedett aznapi koncertjére, emberünk a szeme sarkából észrevette, hogy a kismadár ott van a kerítésen is. Meg a fészer tetején! Több helyen egy időben? Káprázik a szeme tán? Nahát?! Bizony ott volt mindenütt. 

De nem! Hamar megfejtette a rejtélyt, hisz nem volt ő ostoba! Több kismadár jött el hozzá! Azok is mind énekeltek. De még hogy?! Hogy is lehetne ennél csodálatosabb a világ? A zene minden irányból körbejárta, ő pedig minden apró kis porcikájával befogadta.

Ezért is nem vette észre egyből, hogy a bal karja olyan furán zsibbadni kezdett.

Amikor a kismadarak esti nyugovóra tértek, már semmi nem állta útját az érzésnek. Valóban, a bal oldala kicsit elérzéstelenedett. A vállát reggelre már alig érezte. Tűkön ülve várta pajtásait, hogy azok muzsikájukkal elfeledtessék vele az egyre fokozódó furcsa érzést.

Ez ideig-óráig ment is. Aztán a jobb lába egyszer csak megroggyant. Fokozatosan ment ki belőle az erő. Alig bírta már megtartani saját magát. Jobb kezével még erősen kapaszkodott a kalapjába, de úgy se bírta sokáig. A lábai teljesen szétcsúsztak alatta. Ha valaha arra gondolt volna, hogy szívesen kipróbálná, milyen lehet spárgát csinálni, nem kellett többet várnia a nagy pillanatra, ment ez most már magától is. S meg kell hagyni, nem volt éppen lélekemelő érzés! Nem neki találták ezt ki, egész egyszerűen nem volt az a tornász alkat, ezzel szembe kellett néznie.

A füle zúgott, a gyomra émelygett. Hirtelen semmi másra nem vágyott már, csak pihenésre és nyugalomra. A kismadarak tarka tollai elmosódtak a szeme előtt, utolsó ép pillanatában még elkapta az egyik vidám csivitelését, mellyel valami tavasz félét hirdetett, de aztán már csak mély sötétség vette körül.

A fészer tetejéről a kismadár félbehagyta a dalt, leröppent a földre, csőrébe kapta a sárgarépát és gyorsan eliszkolt a zsákmányával.

Amikor végre elér a csend annyira, hogy a belső hangok üzenni tudnak nekem és megteremtem a lehetőségét, hogy leüljek a gépem elé, nekikezdek és alámerülök. Megszűnik a külvilág. Olyan ez, mint amikor víz alá kerül az ember. A hangok elmosódva, messziről érik el az agyam, értelmük nem sok, de nem is lényeges. Az a fontos, ami kitörni igyekszik. A kezem alatt fehér alapon feketén záporoznak egymás után a szavak, gondolatok. Elveszek teljesen a térben és az időben. 

Szereplőim barátaimmá lesznek, akik vezetik a kezem, én pedig hallgatom, olykor dorgálom őket, vitatkozunk nézeteink különbözőségén. Megkacagtatnak, időnként megdöbbentenek vagy a végletekig meghatnak.

Az írás - azt mondják, magányos műfaj. Meglehet. Ám valami olyasmi kapu nyílik meg általa, melyen nagyon sokszor szeretnék belépni!