Régóta élt már bennem egy vágy.

Közlendőm mindig is volt - nő vagyok, ebben talán nincs túl sok meglepetés. De hogy ezt hogy tudnám úgy megfogalmazni, hogy mást is érdekelhessen, no ez már valódi kihívásnak tűnt. Mégpedig olyannyira, hogy rettentő sokáig a szőnyeg alá söpörtem, nem foglalkoztam a témával. Arra gondoltam, úgyse érdekel az senkit rajtam és szegény barátaimon kívül, akik grafomán hajlamomat elszenvedték az idők során. Kedvesen olvasgatták életem történetét, amikor megírtam nekik levélben, de az írás mint tevékenység ennyiben maradt.

Azon törtem a fejem, vajon miről is írhatnék? Bevallom, ennél a pontnál mindig megálltam, nem jutottam tovább sosem.

Rengeteg írói blogot olvastam. Ezeken az oldalakon temérdek jótanács kering, de ami mindenhol felüti a fejét, ami állandó a mai mozgalmas világunkban, amiben minden író egyetért (ez sem elhanyagolható tényező, hisz az egyetértés is egyre ritkább): aki író akar lenni, egy dolgot kell csinálnia, de azt sokat: írni! Írni, ha esik, ha fúj, ha van téma, ha nincs, ha jó kedve van, ha rossz, ha fáradt vagy ha épp erőtől duzzad, bármi vegye is körül, bárhogy is érezze magát, csak tegye, ami a dolga, azaz írjon.

Jó, jó! De hogyan?

Feltettem magamnak nem egyszer a kérdést: vajon el kellene esetleg végezni egy írói kurzust, attól lesz valaki író? Ha megtanulom a szerkezetét a novelláknak, regényeknek, verseknek? Bővítem az ismereteimet? Vagy valami teljesen más kell hozzá?

Körbenéztem, mi a kínálat ilyen írói tanfolyamokból. 

Egyre nagyon szívesen elmentem volna - ez Vidi Ritának a jobb agyféltekés Kreatív Írás tanfolyama -, de nem tudtam, mivel külföldön élek. Elhatároztam, ha legközelebb Magyarországon járok, valahogy kerítek rá módot.

Hogy miért pont ez a tanfolyam szúrt szemet?

Mert Ritának volt egy online hírlevélsorozata, melyben naponta lehetett feladatokat kapni kreativitásfejlesztéssel kapcsolatban.

Feliratkoztam rá, és már vártam minden reggel, hogy mikor kapom meg a következő levelét, szerettem a feladatait.

Joggal merült fel a kérdés, vajon mit tud adni akkor az írói tanfolyama?

Aztán egy szép napon beesett a postafiókomba barátnőmtől egy levél, hogy Vidi Rita keres valakit, aki Németországban él, beszél németül, esetleg nem áll messze tőle az írás tevékenysége sem, merthogy a már Magyarországon igen jól bejáratott írói tanfolyamát, a jobb agyféltekés írást vinné ki külföldre is.

Tessék?

Vidi Rita engem keres?

Tényleg?

Vidi Rita??

Merthogy ennél személyre szabottabb nem is lehetett volna a leírás.

Válaszlevelem fénysebességgel távozott, mert nem volt kérdés, benne lennék-e, csinálnám-e, szeretném-e. Ritával beszélgettem ezek után Skype-on. Oké, inkább én beszéltem, azóta se győzök elégszer elnézést kérni érte, de teljesen fel voltam pörögve, szétfeszített a kíváncsiság.

Beszélgettünk, beszélgettünk, felmerült, hogy rendben, segítek én kint neki, de még soha nem végeztem el a tanfolyamát.

Vajon hogy oldjuk meg ezt a problémát ekkora távolságból?

Mivel a munkám az interneten zajlik, online oktatok, nálam elég természetes, hogy abban gondolkozom, mi mindent lehet a világháló segítségével tanulni (mit nem?), ezért megszületett az ötlet azon nyomban, miért is ne lehetne ezt a tanfolyamot a jövőben online is elvégezni. Nem én vagyok az egyetlen ember a világon, aki helyhez kötött, ám információra éhes.

S lőn! Egy szép őszi napon becsatlakoztam számítógépről egy Író Születik képzésre. Nagyszerű érzés volt. Végre tettem egy lépést azért, hogy írhassak. Merthogy szép, szép az elhatározás, de - mondanom sem kell - magamtól addig a pontig nem írtam semmit sem.

A társaság, a légkör - még interneten keresztül is fantasztikus volt, két napig együtt sírtunk, együtt nevettünk egymás írásain.

És történt velem ott valami.

Rita adott egy feladatot, mondta, van rá húsz percünk. Én egyből azt gondoltam, na, erről vagy arról mi a bánatot lehet írni. Majd elvégeztük a gyakorlatokat, bekapcsolta a zenét. Húsz perc múlva pedig meredtem magam elé, nocsak, mit ki nem hoztam magamból. Hogy én írtam!

Nem magamról a barátaimnak. Nem! Történeteket - másoknak, idegeneknek.

Pandora szelencéje kinyílt azon a hétvégén. Azóta egyszer sem éreztem még, hogy nem tudom, miről lehetne írni. A kreativitás olyannyira az életem része lett, hogy nem csak írásos témákban, a munkámban is oda kell figyelnem, hogy az ötleteimet, melyek folyton elárasztanak, legyen elég időm megvalósítani.

Nem mellesleg része lettem egy csapatnak. Egy olyan társaságnak, akik támogatják, segítik, nem utolsó sorban rendre megnevettetik egymást.

Az már csak hab a tortán, hogy a havonta megjelenő a Minerva Capitoliuma, online magazinnak rendszeresen írhatok, folyamatban épp a közösségi novelláskötetünk, a közösségi regényünk és a közösségi esszékötetünk. S ezeknek mind részese lehetek. A folyamatnak, ahol sok író dolgozik össze, hogy a különböző stílusú, érdeklődési körű ember mégis egy egészet alkothasson.

Amikor befejeztem a regény rám eső részének megírását, és elküldtem a többieknek is olvasásra, hátradőltem. Eltöprengtem azon, mi minden történt az elmúlt fél évben. Lám, már regényt is írok!

De nem sokáig pihenhettem, mert pár nappal később teljesen megelevenedtek a fejemben újabb szereplők, akik már egy önálló regényt követelnek tőlem, nem hagynak nyugodni, papírra kívánkoznak mielőbb.

Azt hiszem, megadom magam. Engedelmeskedem nekik.

- Ideadnád a kávémat, édesem?

- Persze, szívem, tessék.

- Köszönöm!

- Nincs mit.

- Oh, a cukrot hozzá el is felejtettem, idenyújtanád?

- Hogyne, semmi akadálya.

- Jól aludtál, életem?

- Nagyszerűen, édesem. S te?

- Szintúgy, köszönöm kérdésed.

- Igazán nincs mit. Álmodtál esetleg valami szépet?

- Nem is emlékszem így hirtelen, de kellemesen ébredtem, így úgy vélem, remek álmom lehetett.

- Pompás!

- Remélem, a te rémálmod sem jött ma éjjel elő!

- Nem, minden rendben volt, köszönöm, hogy aggódsz!

- Ez természetes.

- Nagyszerűen áll neked ez a szín, életem. Mindig rózsaszínt kellene viselned!

- Tényleg? Jaj, de kedves vagy, igyekszem akkor a jövőben több ilyet vásárolni. Nem bánod?

- Dehogy! Csak bátran, tudod, drágám, azt szeretném csak, hogy boldog légy.

- Oly jó vagy hozzám! Mindig meglepsz!

- Megszokhatnád már, hiszen te a legjobbat érdemled csak!

- Zavarba hozol.

- Ne légy ilyen félénk! Bár nagyszerűen mutat a piros az arcodon, ahogy így elszégyelled magad, könyörögve kérlek, ne tedd, ne fájdítsd a szívem!

- Mit szólsz a hajamhoz? Kipróbáltam valami újat, azt reméltem, elnyeri a tetszésedet.

- Minden bizonnyal! Csak gratulálni tudok a döntésedhez! Máskor is kísérletezz, ha úgy tetszik, szeretném látni az eredményét, ha ilyen tökéletesre sikeredik minden, amihez csak hozzányúlsz!

- Szóhoz sem jutok a kedvességedtől.

- Ugyan, ne röstelld magad, mondom! Nézd csak, hétágra süt a nap, tüneményes egy napra ébredtünk, már látom ebből is.

- Úgy gondolod? Várj csak, igazad van, sehol egy felhő az égen. A rádió nem jósolt esőt, talán ki kellene mennünk a parkba, ha hazaértél.

- Úgy van, menjünk csak. Ma úgyis úgy terveztem, nem nyújtom hosszúra a napot.

- Tényleg?

- Tényleg! Bár ezt meglepetésnek szántam, de úgysem bírtam volna ki délutánig, minél előbb szerettem volna látni, hogy az arcodat elönti a boldogság. Az nekem maga a mennyország.

- Oh, Ronald, annyira szeretlek!

- Én is szeretlen, kincsem!

- Add ide a szemüveged, megtisztogatom, amíg a teádat iszod.

- Szerintem nem szükséges, köszönöm, teljesen jól látok vele. Inkább elolvasnám a reggeli újságot.

- Nem érdemes, minden a szokásos csak! Én már átlapoztam, míg lefőtt a teavíz. Nyújtsd csak a szemüveged, nem kerül semmibe lepucolnom.

- Drágám, igazán nagyon figyelmes vagy.

- Mindig gondoskodsz rólam, így igazságos, ha cserébe én is megteszem a maximumot.

- A szemüvegem nem győz velem együtt elég hálás lenni ezért. Ó, most látom, új címlap van. Újítottak talán az újságnál? Érezték, kell a frissítés, nem volt megfelelő a példányszám az utóbbi időben, Bill is sokat panaszkodott.

- A szemüveged, drága?

- Rögtön adom, csak hadd vessek egy pillantást az oldalra, nagyon szép színes lett.

- Ühüm.

- Hogy mondod, kedves, nem hallottam?

- Ó, annyit bátorkodtam csak megjegyezni, igazad van, mint mindenben, gyönyörű szép színes valóban.

- De várj csak, miért van a képed az újságban?

- Hogy mondod? Nézd csak, az a madár, amelyik fenn fészkel a fán már két hete, hát nem felállt most a fészkében?

- Tessék? Hol? A tarka? Vagy az, amelyik még... No, várj, most kicsit elterelődött a téma, hadd tekintsem meg a képedet. Ó, ez az a kép, ami még tavaly a majálison készült?

- Igen, de igyekezned kellene, el ne késs.

- Még van fél órám. Csodálatos vagy ezen a képen is. Nem jutok szóhoz, csak nézlek, a szemem megtelik könnyel.

- Igen?

- De mit keresel az újságban? Honnan volt meg Billnek ez a kép?

- Én küldtem át ne... Upsz!

- Hogyan? Miért tennél te ilyet?

- Kérte.

- Vagy úgy! Nem igazán értem.

- Biztosan kihűlt a teád, gyere, megmelegítem!

- Pont jó, az előbb úgyis olyan forró volt. Azt írja, hogy "A képen szerzőnket láthatják".

- Akkor én iszom még egy csészével. Hirtelen kiszáradt a szám.

- Szerzőnk?

- Lehet, el is fogyott, akkor teszek fel még vizet, kell annak kis idő, míg lefő, addig csak üldögélj itt, élvezd a madárcsicsergést!

- Szerzőnk?

- Pár perc csak és itt vagyok.

- Te írsz??

- Őőőő...

- ÍRSZ???

- Jesszusom, Ronald, ne izgasd így fel magad! Az orvos is megmondta, hogy nagyon kell vigyáznod! Gyorsan, gyorsan, vedd be a gyógyszered, ne legyen baj!

- Úgy érzem, ezzel elkéstünk már elég rendesen.

- Szívem, ez nem az, aminek látszik.

- Innen nézve ez úgy tűnik, te az újságban publikáltál.

- Rendben, akkor ez valóban az, aminek látszik. De meg kell értened...

- ... amíg én verejtéket nem sajnálva güriztem, hogy neked mindened meglegyen. Hogy el tudj menni vásárolgatni a barátnőiddel naphosszat, hogy a réten élvezhesd a tiszta levegőt és a napsütést, hogy bridzs partikat szervezhess, addig te ... írtál??

- I-igen.

- És pont Bill. A legjobb barátom?! A legjobb barátom és a feleségem! A hátam mögött.

- A gyógyszert, Ronald, kérlek! Már vörösödik megint a fejed, csak gyorsan nyeld le, itt van!

- Én mit sem sejtve elmentem itthonról minden nap azzal a tudattal, hogy gondoskodtam rólad, nincs más dolgod, mint szépnek lenni, bájosnak lenni, addig te fogod magad és írsz. Egy újságba!

- Nem akartam, de ...

- Egyáltalán nem mentél el vásárolgatni soha a barátnőiddel, amikor azt hittem?

- Nem.

- Nem mozdultál ki itthonról?

- Nem.

- Akkor honnan a sok új gönc?

- Ideküldettem.

- Ideküldette! Az eszem megáll! Ilyet még nem pipáltam! Billnek is lehetett volna annyi esze, hogy nem bátorít ebben.

- Nem ő a hibás, ne bántsd őt.

- Ne védd még azt a szélhámost is! Megyek, leszedem róla a keresztvizet is!

- Nem értem, miért akkora nagy baj ez?!

- Ezt nem mondhatod komolyan? Ezerszer megbeszéltük, mit ezerszer, milliószor legalább, hogy egy tisztességes nő nem ül otthon magányosan és ír. Nem, el kell járnia mindenfelé. Megmutatni magát. Lássák, jól tartják, gondoskodnak róla megfelelően. Erre te itt elzárkózol, és nem csinálsz semmi mást, csak az írógépedet püfölöd. Mi az ott a kezedben?

- Semmi!

- Azt kérdeztem, mi van a kezedben?

- Semmiség.

- A választ várom. Egyre türelmetlenebbül.

- Ó, nézzenek oda, csak nem a múlt heti szám került valahogy a kezembe?

- A? Múlt? Heti? Szám???

- Semmiség, hisz mondom.

- Mit keres vajon a kezedben a múlt heti szám? Mutasd!

- Nem!

- Tessék?

- Nem szeretném. Nem! Úgy értem, nem szeretnéd. Te nem szeretnéd!

- Hogy én mit szeretnék és mit nem, majd eldöntöm én! Add ide!

- Ne!!

- Ó, hogy az a Magasságos! Hát még egy? Már múlt héten is?

- Ühüm.

- Mennyi van belőlük?

- Tizenegy?

- MENNYI?

- Tizenhárom számnál tényleg nem készült több, esküszöm!

- Ezt nem teheted meg velem! A sírba kergetsz, esküszöm. Tizenhárom?! Mintha nem lenne már ez önmagában is elég botrányos, még pont a szerencsétlen számomat is belekevered ebbe az egészbe. Ebből sose mászunk ki...

- Ronald, próbálj megnyugodni!

- Ezek után ne is álmodj róla, hogy ez valaha sikerül.

- Értelek. Úgy igyekeztem, hogy ne így legyen.

- Akkor minek írtál?

- Muszáj volt.

- Hogyhogy muszáj?

- Jött az ihlet.

- Megint ezzel jössz itt nekem, ezt nem hiszem el! Nő vagy, könyörgöm, viselkedj úgy! Minek folyton gondolkoznod? Ha jön az az izé...

- Ihlet.

- ... hallgattasd el, aztán jó napot!

- De édesem, az nem úgy megy.

- Nagyon kár, hogy nem úgy megy. Így kellene neki!

- Ha az embert elkapja a hév, bekerül egy másállapotba, nem képes uralkodni magán, viszket a tenyere. Az összes ujja addig nem nyugszik, míg az írógéppel nem érintkezhet. S ha ez megtörténik, utána már születnek sorra az írások. A regények.

- Regények???

- Drágám! A gyógyszert, így ni, szépen, ez az! Csak ügyesen, lassan. Ülj le ide, pihenj meg.

- Hmm...

- Jobb már?

- Nem eléggé. Sose lesz már igazán jó. Bárcsak visszacsinálhatnánk mindent!

- Az úgysem lenne már az igazi.

- Milyen regények?

- Jól van, jól van, csak egy regény valójában. Megnyugodtál?

- Még a közelében sem járok a nyugalomnak. Készült egy regény?

- De már ki is fizették a tiszteletdíjat.

- Ó!

- Igen.

- Igen?

- Igen!

- Értem.

- Jól van. Örülök. Minden rendben lesz!

- Hm.

- Gyere, bújj bele szépen a zakódba, így! Várj csak, ezt a szöszt még hadd szedjem le róla, mielőtt elindulsz. Legyen szép a napod!

- Mennyit fizettek?

- Eleget, pont eleget!

- Négyre itt vagyok.

- Szeretlek.

- Szeretlek.

* * * 

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/265-kreativ-iras-kep-alapjan-70

Még nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a langyos meleg tovább ringassa. A nap már felkelt, a melegséggel együtt elérte őt így a fény is.

Jó volt ez a féléber állapot. Az álom, mely az éjszaka folyamán társa volt, lassan búcsúzott tőle, elengedte kezét, átadta őt az újabb napnak. Benő visszaidézte, mi történt vele álma során. Kellemes volt, sehol semmi üldözés, menekülés, csak lebegésre emlékezett mindvégig. Bár lehet, ezt már csak beleképzelte, ahogy egyre inkább tudatosította elméje a valóságot így kora reggel.

Pár napja még nem volt ennyire langyos az idő, közeleg a tavasz, úgy tűnt. Helyes! A tavasz mindig vidám volt, a kedvenc évszaka! Tovább volt világos, fenn lehetett maradni sokáig, játszani!

A többiek is ébredeztek. A csendet néha megtörte egy-egy ásítás. Valaki nyújtózott a közelben, ezt konkrétan érezte a hátában. Ugyanis megremegett mindenki más is a csoportban.

- Gyerünk! Felkelni, hétalvók! Mozgás, mozgás!

- Jaj, máris?

- Korán van!

- Aludni akarok még!

- Nem akarok felkelni!

Hangzott több felől a tiltakozás, leginkább az ifjabbak felől. A korosabbak, akik már tudták, felesleges vitába szállni a parancsnokkal, inkább spóroltak energiáikkal a testmozgásra.

- Nyomás! Háromra mindenki megkapaszkodik a szomszédjában, elrugaszkodik, és amennyire csak tud, felemelkedik a levegőbe! Egy, kettő, háááá-rom!

Valamennyien elhallgattak, követték az utasítást.

- Mi volt ez? - dörrent ismét a parancsnok hangja. - Ezt nevezitek ti elrugaszkodásnak? Ez csak egy halvány felemelkedés volt, vagy még annyi se. Meg ne lássam még egyszer! Erőltessétek meg magatokat, gyerünk! Egy, kettő, három!

Egytől egyig nagy levegőt vettek, összeszorították fogaikat, és feszülten a feladatra összpontosítottak.

Talán most összejön, gondolta Benő, irtózatos magasságokba emelkednek majd végre így együtt.

Összepréselődtek, összenyomódtak, így lökték egymást felfelé, a magasba, a hőn áhított cél felé. A sebesség, mivel ma sokan tornáztak együtt, igen nagy volt. Ez alapfeltétel, hogy a kívánt mértéket megüssék. A magasból elégedetten ereszkedtek vissza mind.

Odalent a parancsnok bár már nem rázta a fejét nemtetszését ezzel kifejezve, arcvonásai alapján még mindig nem sikerült a kedvére tenniük.

 - Megint! - hangzott el ismételten az utasítás, ezzel is alátámasztva az előbbi gyanút: volt még ennél is feljebb. Mindig volt.

Nosza! Újabb nekirugaszkodás, újabb összekapaszkodás, szálltak fel a magasba. Amikor egészen a tetején voltak, páran elérték az örökké áhított hab-állapotot.

Benő mindig szeretett volna hab lenni. Titkos vágya ez volt, bár senkinek sem beszélt róla. Úgy gondolta, ha elárulja, akkor azzal is az esélyét csökkenti. Vagy ami még rosszabb, nevetségessé teszi magát. Bizonyára nem volt teljesen egyedül, akiben hasonló vágyak éltek, de közvetlen szomszédai, akármennyit is fecsegtek naphosszat körülötte, erről sohasem nem ejtettek szót.

Felnézett a tetejére a halomnak. Csodaszép volt ez a mostani habzás! Csillogott a napfényben, a fény megtört rajta, szivárványban úszott a mindenség. Hát volt ennél csodálatosabb látvány? Elképzelni se tudta.

Amikor a közelből egy vékonyka hang felkiáltott: "Anya, nézd csak, mekkora hullám! Gyere gyorsan, lovagoljuk meg!",  tudta, a parancsnok ezúttal elégedett lehet.

Diadalmasan készült a visszaútra, lefelé.

Ám ahogy a habok aláhulltak, egy pillanatra az ő sora került legfölülre. Hátát csiklandozta a napsugár. Kacarászott, mely jókedv a sorban mellette álló társaira is átragadt. Először csak csendesen, majd egyre hangosabban nevettek, a végén pedig hahotázássá fajult a derű.

Egyszer csak szakadást érzett. Megnyúlt az alsó fele, végül elvált a többiektől teljesen. Valami furcsaság történt vele. Ilyet még soha nem tapasztalt. Borzasztóan megijedt. Mi lesz most vele? Kiabálni kezdett:

- Hé! Hahó!

Senki nem felelt.

- Nekem nem itt a helyem! Kérem! Valaki! Izé... Magasságos? Tegyen vissza engem, legyen olyan kedves a többiekhez, én odatartozom!

De hiába igyekezett, a kutya nem figyelt rá. Emelkedett még tovább, még távolabb a többiektől, a mélytől. Végtagjait egészen furcsának érezte így, hogy már maximálisan egyedül maradt, minden társától messze kerülve. Mivel segélykérésére senki nem reagált, feladta, megadta magát a sorsnak, várta a végzetét.

Pár másodperc elteltével, a magasság növekedésével pedig már egyáltalán nem érezte a végtagjait. Nem tudta, mi lesz vele, de a félelem érdekes módon elkerülte. Amíg emelkedett, körbetekintett. Ekkor vette csak észre, hogy nincs egyedül. Pár társa, nem messze tőle, de már nem szorosan érintkezve vele, szintén haladt felfelé. Azok is furcsán pislogtak egymásra, maguk alá, de még inkább felfelé, a céljuk felé, hogy felkészülhessenek előre, történjék bármi.

- Hahó! - kiáltott át nekik Benő. Örült, hogy ezt az utat nem egyedül kellett megtennie.

A többiek felé fordultak, páran visszaintettek a fejükkel köszönésképp, de olyan is akadt, aki csak értetlenül nézte. Őket átjárta a balsejtelem, a véghez közelítettek, erre valaki képes még vidáman köszöngetni? Fel nem foghatták.

Benő a végtagjai után kezdte testét is egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezni. Oldalra tekintve nem látott egy társat se már maga körül. Ezúttal valóban magára maradt.

Végignézett magán, mitől ez a fura, súlytalan állapot. Egy pillanatra meghökkent. Nem látta már a saját testét sem.

Végtelen könnyűnek érezte magát, lebegett. Ha ez a másvilág, ő nyitott volt erre, felőle akár bekövetkezhet a vég, hisz igen kellemes érzés volt. Sose képzelte volna ilyennek annak előtte.

- Pszt! - hallotta egyszer csak maga mögött.

Nem látott senkit. Azt gondolta, a képzelete játszott vele.

- Hé! - a hang azonban határozottan mögüle szólt, tehát kellett ott lennie valakinek.

- Van itt valaki? - kérdezte óvatosan.

- Naná! - vágta rá egy kissé bosszús hang. - Mit gondolsz, ki beszélne különben hozzád?

Igaza volt, ezzel nem szállt vitába.

- Hékás! Vigyázz! Nekem jöttél! - szólalt meg ekkor egy másik hangocska. Vékony, ám igen sértett volt.

- Bocsánat - mondta Benő, bár fogalma sem volt, kinek.

- Nézz magad elé máskor! - duzzogott tovább a hang.

- Rendben! - igyekezett gyorsan megnyugtatni őt Benő, miközben nem merte szóvá tenni, hogy ha nézett is, nem látott senkit és semmit.

- Vigyázaaat! - egy suhanással száguldott el ebben a pillanatban mellettük valami, valószínű az előző hang tulajdonosa.

- Érzitek? - kiáltott hátra. - Lényegesen könnyebben lehet így mozogni. Soha életemben nem voltam még ilyen gyors! Juhé! - azzal elszáguldott.

Benő csak bámult utána.

A vékony hang mellette felhagyott a duzzogással egy pillanatra, annyira meglepte ez az esemény.

- Ezt nekem is ki kell próbálnom! - mondta, majd egy suhanás érződött ismét Benő jobbján.

- Várjatok! Itt ne hagyjatok! - vált egy picit kétségbeesetté Benő hangja. Iparkodott utolérni a másik kettőt. Jól elvolt egymaga is, de ha tehetett arról, hogy közösségben lehessen, amihez tartozhatott, akkor inkább ment most is utánuk. Így született, a vérében volt a késztetés.

Mielőtt azonban begyorsíthatott volna, megtették ezt helyette mások. Némi hangzavar kíséretében vitte magával egy csapat lebegő, suhanó hang.

- Micsoda buli!

- Érzitek ezt a szabadságot?

- Bukfencezzünk!

- Én inkább a lesiklást választom!

- Ugyan már! Csússzunk!

- Itt? - kérdezte erre már Benő is. Ugyan nem látta semelyikük arcát, de a szívdobbanásnyi csönd, ami a kérdését kísérte, arról árulkodott, ezzel egy csöppet megdöbbentette a többieket.

- Hol máshol? Gyerünk! - és vitte, ragadta magával Benőt is a hév.

Felszabadultnak, pehelykönnyűnek, szélsebesnek, gondtalannak érezte magát. Már nem kérdezett semmit, hagyta, hadd áramoljon a többivel.

Az ég tiszta volt, a nap sütött, azonban nem messze tőlük felhők gyülekeztek. A száguldás megtelítette adrenalinnal a vérét, nem érdekelték a felhők. Pedig iszonyatos sebességgel közeledett az egyik felé. Az ütközés előtti pillanatban már kiáltott volna, hogy szóvá tegye, rossz irányba haladnak, de elkésett.

Pihe-puhaságban landolt. Véget ért a robogás. A változás egészen megszédítette. Ezért eltartott egy pillanatig, mire ráébredt, a haladás tovább az égen már lassú ringatózássá tompult. Békében, csendesen megpihent. A száguldástól kifáradva el is nyomta rögtön az álom.

Amikor felébredt, a felhővel úszott továbbra is az ég kék tengerében.

- Hétalvó - nevetgélt mellette egy kedves hang.

- Tessék? - értetlenkedett Benő.

- Csak azt mondom, mióta becsapódtál, azóta húzod a lóbőrt. Én még ilyen lustaságot nem láttam.

Benő azonnal a szívére vette a kritikát.

- Nem is vagyok lusta! Sőt! Igenis nagyon gyorsan repültem az előbb. Biztosan azért fáradtam el ennyire.

- Persze, persze - hagyta annyiban a fehérség.

Benő ekkor vette észre először, hogy hosszú idő után újra látta mellette lévő társait. Már nem voltak láthatatlanok. Mindegyik hófehérbe öltözött. Egymást fogták át szálas testükkel, így alkotva egy nagy, kerek egészet.

Benő az utolsók között érkezett, neki már csak a szélén jutott hely. Így az elsők között volt, aki a hátában és a fenekében érezte az első fuvallatokat. Eleinte még simogatta, majd lökdöste ez a fúvás őt és társait, ahogy egyre csak hűlt a levegő. Benő dideregni kezdett. Odasimult a mellette lebegő társához, akin érezte, szintén vacogtak a fogai. Így zsugorodtak össze karöltve mind, míg egyszer csak a hideg elviselhetetlen nem lett. Aggódott, mi lesz ebből.

Aztán egy újabb szakadás. Kicsapódtak. Zuhantak alá borzalmas sebességgel. Mindez semmi nem volt az előző csúszó-sikláshoz képest. Benő olyan viharosan közeledett a föld felé, olyan iramban találta magát, mint még sohasem.

Elkerülhetetlen volt a becsapódás. Amikor megtörtént, még vissza is pattant újra a levegőbe, mielőtt végleg eggyé vált a földdel.

Ez egyáltalán nem esett jól fájó derekának. De panaszkodni nem jutott ideje, záporoztak rá a többiek. Ki mellette ért célba, ki a fejére pottyant jókora erővel. Meglepetésében még panaszt tenni is elfelejtett.

Amikor úgy tűnt, már mindenki leérkezett, akkor ismét összekapaszkodtak.

- Helló újra! - ismerős hang köszöntötte. Benő megnézte magának, ki az, aki felismerte. Mosoly terült el az arcán, amikor észrevette, hogy az volt mellette megint, akivel aznap reggel is épp egymás mellett ébredtek.

A régi barátoknak mindig nagyon örült.

Nem beszélve arról, hogy ismét szövetségben, egymásba fogódzva indultak neki sietősen. Csak folytak, folytak lefelé egyesült erővel. Időnként, ha útjuk meredekebb volt, begyorsultak, néha csak folydogáltak, ha sík terepre értek.

A kezdeti méretes csapat jóllehet kezdett megfogyatkozni. Eleinte nem értette Benő, mitől van ez, ezért nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássa, hova tűntek el páran.

Ekkor vette észre, hogy akik ezúttal szakadtak le, eggyé váltak az útjuk során jobbra-balra fellelhető bokrokkal, fákkal, virágokkal. Ennek hatására azok szára, törzse, gerince kiegyenesedett, még biztosabban álltak szálfa derekukkal, büszkén, élettel teli. Kivirultak a cseppektől. Szívták magukba, akit csak elértek a hömpölygő áradatból. Akik pedig így búcsúztak a többiektől, teljesen átszellemülten tették, büszkén arra, hogy bevégezték küldetésüket.

Benő eléggé elöl haladt, ő azon csoportba tartozott most, akik az utat vájták ki az őket követők előtt. Nehéz munka volt, de mivel sokan voltak, elég erővel rendelkeztek ahhoz, hogy mély barázdákat húzzanak a földbe maguk után.

Benő mellkasa dagadt, átérezte önnön szükségességét. Rájött, küldetése volt neki is. Vissza kellett vezetnie a csapatban maradtakat a célhoz, a nagy és hatalmas kékséghez.

Amikor ez a végcél a látóhatáron megjelent, mélyet sóhajtott. A tenger látványa jóleső érzéssel töltötte el. Sikerült! Mindjárt ott vannak! Az egyesülés előtti pillanatban még megtorpant, ki akarta élvezni az utolsó cseppig a hazatérés pillanatát. Aztán megadta magát a sorsnak, visszatért oda, ahol reggel felébredt és nekivágott a napnak, ahonnan kiindult, ahova érdemes volt megérkezni, mert most már tudta, bármikor megtörténhet megint a csoda, hogy újra egy hatalmas kört ír le, körbeér.

S ki tudja, ezúttal talán még majd hab is válhat belőle?!

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma áprilisi számában jelent meg. Témája: Körforgás

Csodálatosak! Egyszerűen imádom nézni őket, ahogy repkednek a fényben. A színük is változik. Attól függ, hogy borul árnyékba a szárnyuk, de leginkább a kecsességük az, ami mindig megbabonáz.

A kedvenc kerti hintámban ülök. Kicsit már kopottas, kissé nyikorog, amikor előrefelé lendül, de nem számít. Amikor ilyen langyos meleg van, mint ma, mindig szabad ide kijönnöm. Felpattanok az ülőkére, megmarkolom a láncot, és hajtom magam egészen az égig.

Néha azt képzelem, én is pillangó vagyok. Szerintem szeretnék pillangó lenni. Ők olyan szabadok. Úgy képezelem, mindig jókedvűek. Egész nap játszhatnak. Azt nem tudom, mi a kedvenc játékuk. Talán a fogócska? Bújócskázni is tudnának, ha nagyon akarnának.

Kár, hogy nem tudnak hintázni. A hinta szuper!

Mondtam már, hogy szeretem? Igen, nagyon jó érzés! A szél, persze amikor nem hideg és jeges, akkor játszani szokott a hajammal, meg a kabátom hajtókájával is. Van, amikor bebújik alá, fellebbenti, és olyankor az arcomat csikizi. Néha szoktam nevetni ezen, de nem mindig. Van olyan is, mint most, amikor csak egyszerűen kellemes.

Amikor felemelem a fejem a hintán, látom, a szél játszadozik a levelekkel is. A fa, ami a hintát tartja, egy igen vaskos, régi tölgy. Régi, de nem öreg ám! Ha öreg lenne, ráncai lennének, mint Kató néninek. Rá mondja apa mindig, hogy vén, mint az országút. Anya nem szereti ezt hallani. Folyton morcos lesz olyankor, ő szereti Kató nénit, mert kedves, sokszor jön át beszélgetni. Velem is mindig beszélget olyankor. Illetve ő beszél, én meg hallgatom. De jó ez így.

Apa csak nevet a saját országutas viccén.

Én nem nevetek.

Nem tudom, öreg-e az országút. Próbáltam kitalálni már többször is. Mindig, amikor megyünk rajta. De nem látok rajta ráncokat, mint Kató nénin, viszont igaz, már régóta járunk rajta, amikor megyünk le a Balatonra. De attól még nem öreg, nem?

A levelek egy sárkányt adnak ki. Tűz nem jön ki a szájából, de a szemében tisztán látni a kék eget. Egészen világoskék. Szeretem a kéket is. Persze nem annyira, mint a sárgát, mint amilyen a bögrém, de kedvelem. De igen, a kék is jó szín. Az ég, a kocsink, a kabátom, még a cipőm is kék. Anya sok kék ruhát vesz nekem. Mondtam neki, vegyen sárgát is. Úgyhogy vesz azt is.

Egészen erősen markolom meg a láncot, összeszorítom a szemeimet, hajtom magam egyre feljebb és feljebb. Vajon átfordulok a tetején? Igazán szeretném egyszer kipróbálni, de anya nem engedi. Folyton sikongat, ha túl magasra lököm magam. Azt mondja, még a végén leesem.

Nem értem, hogy eshetnék le, amikor kapaszkodom erősen.

Erős vagyok ám nagyon!

Amikor a hinta a legtetején van, megáll egy pillanatra. Visszatartom a lélegzetemet is, várom, vajon most jött-e el az én időm, tovább megy-e annál a pontnál, sikerül-e, elérem-e a célt, átfordulunk-e együtt, a hinta és én, de a leheletnyi mozdulatlanság után zökken egyet a szerkezet, és visz vissza le, a mélybe. Újból előredőlök, a fejembe kicsit beleszáll a vér is, annyira erőlködöm, majd hirtelen hátradőlök, kinyújtom a karom, lábaim előre lendítem, cipőim lekopott orral húznak maguk mögött engem, szállok, egyre feljebb kerülök, már majdnem fenn vagyok, a legtetején, amikor elérem a tetőpontot.

Most jön az a pillanat ismét. A mindent eldöntő.

Már látom magam előtt, ahogy a fejem tetejére állok, mint a vurstliban, ahova ősszel mentünk ki. Ott volt egy nagy hajó, azzal sikerült átfordulni teljesen.

Igaz, ott be voltam kötve erősen. Itt nincs szíj sehol. A kezeim picit izzadnak, izgulok, hogy sikerüljön megtartani magam, nem szeretnék kiesni azért.

Fent vagyok.

A fülemben visszhangzik a szívdobogásom. Elég gyorsan ver a szívem. Biztosan attól, ahogy hajtom magam.

Várom a csodát. Vágyom a csodára!

A hajóval átfordulni is mennyei érzés volt. Vajon ez is olyan lesz?

Megáll minden körülöttem.

Most?

Várom. 

Felkészülök, merre indul vissza a hinta a föld felé?

De a pillanat elmúlt. Egy zökkenés, és már hátrafelé suhanok megint. Nem a remélt irányba.

Rendben. Akkor gyerünk, újra!

- Robi!

Ez anya. Ő kiált ki nekem.

- Gyere, indulnunk kell!

Megyünk a temetőbe mindjárt. Minden vasárnap kimegyünk együtt. Viszünk virágot is magunkkal. Anya igyekszik mindig a kertből vinni magával frissen vágottat. Most tavasszal egyre inkább tele a kert velük, van miből válogatni.

Már kabátban van, zárja az ajtót. Szomorú. De ez nem szokatlan. Mindig szomorú, minden vasárnap ilyenkor.

Azt mesélte, volt egy nagyobb testvérem. Ő most már a temetőben van, hozzá megyünk. Én sosem találkoztam vele. Képet láttam csak róla. Szőke volt a haja, a képen rózsaszín szalag volt a hajában. Na, a rózsaszínt például nem szeretem. De neki nem állt rosszul, az igaz. Virágos ruhában volt, itt a kertben pörgött körbe-körbe, amikor a fotó készült. A hinta még nem volt fenn a tölgyfán, azt én kaptam már.

A fénykép nincs a többi között a szekrény polcán. Külön helye van a fiókban. Szerintem azért, mert ha anya ránéz, mindig sírni kezd. Nem örülök, amikor sír. Mert az azt jelenti, fáj neki valami, beütötte magát, ilyesmi, vagy szomorú. Én azt szeretem, amikor nevet. Akkor olyan gyönyörű.

Nekem van a legszebb anyukám a földön, tudtátok? A nevetése csengő. Szerintem szebb, mint a zene, amit közösen szoktunk hallgatni a rádióból. Igaz, ott vannak olyan zenék is, amiket nagyon nem szívesen hallgatok. Akkor oda is szoktam menni a készülékhez, kikapcsolom. Szólnak csodás zenék is a rádióból. De anya, amikor kacag, az még sokkalta szebb azoknál is. Amikor pedig mesél nekem, a hangja lágy, bársonyos. Simogat vele. Mesél meséket, történeteket. Könyvből, fejből, ahogy szeretném. Vannak képek is a könyvekben, de én őt nézem. Az arcát. Mindig. A könyveket tudom nézni, amíg mosogat, vagy mos. Ám amikor mesél, akkor csak az enyém, csak rám figyel.

A hinta lelassult, lepattantok, és megyek a kapu felé én is. Félúton találkozunk. Megfogom a kezét. Kicsit érdes, de nem bánom.

Becsukódik a kapu mögöttünk, hangosan kattan helyére a zár, kicsit akad mostanában.

A temető nincs messze. Ha nem beszélgetünk anyával útközben, meg is tudom számolni a lépéseket. 2741 volt eddig a legkevesebb. Egyszer pedig 2978-ig számoltam. Oké, akkor csaltam egy keveset, mert direkt kicsiket léptem, hogy jó nagy szám legyen a végén az eredmény.

Ahogy most megyünk a járdán a kertek alatt, néha szembejön valaki. Ha már látásból ismer minket, kedvesen mosolyog, odabiccent, mi meg vissza. Én is. Vagy néha köszönök is, ha valaki nagyon tetszik. A mosolygós arcokat kedvelem. Néha, ha számolok, akkor nem tudok köszönni persze, olyankor marad a bólintás.

Jelen pillanatban nem találkozunk olyan ismerőssel, akivel beszélgetni is leállunk. Szokott olyan is lenni, igen. Amikor így alakul, leülök egy kőre, ha van a közelben. Amíg odaérek, azok a lépések nem számítanak, akkor felhagyok a lépések számolásával természetesen. Egészen addig, míg újra útnak nem eredünk, és haladunk a temető felé.

Megérkeztünk. Bemegyünk a nagy, kovácsoltvas kapun. Idebent mindig olyan nagy a csend. Régen énekelgettem itt, de anya azt nem szerette. Rám szólt, hogy ne tegyem, itt mindenki csendes, legyek én is az.

Ugyan nem tudom, kit zavarhatnék, hiszen csak kövek vannak errefelé. De azt mondta akkor, hogy aki kijön látogatóba ide, mint mi is, azok szeretnek csendben gondolni azokra, akiket a sírok rejtenek, beszélgetni velük.

Anya nem szokott itt beszélni senkivel. Még velem sem. Arca mindig fakóbb a megszokottnál. Fogja ugyan a kezem, de lélekben messze jár.

Álldogálunk hosszasan általában a kő előtt, amit meglátogatunk. Mivel énekelnem nem szabad, a hangyákat figyelem, ahogy szaladgálnak a fűszálak között. Vagy a madarakat a fákon fenn. Ha előbújnak. Télen sokkal unalmasabb itt.

Nem szívesen jövök akkor, de jövök. Anyával tartok mindig. Azt hiszem, az jó neki, hogy itt vagyok vele. Hiába nem szól hozzám, a melegsége, ami belőle árad, nem változik sosem.

Néha vannak emberek, akiből nem érzem ezt a meleget, azonban anyából mindig. Sosincs úgy a közelemben, hogy ne melegítene. Ezt nem bánom nyáron sem, érdekes. Mert ez jó meleg. Kellemes meleg.

Oldalra sandítok. Anya a követ nézi. Pontosabban a feliratot. Én már annyiszor láttam, kívülről fújom, mi van ráírva. Gondolom, ő is. Mégis merev a tekintete, odaszegezi a betűkre.

Nem fiatal már. Szép arcán itt-ott már ráncok gyűlnek. A legtöbb a szeme körül húzódik. A szája széle a szokásostól eltérően lefelé görbül, bár szerintem ő ezt nem is veszi észre.

Meddig maradunk vajon?

Most kevés a hangya, amelyik erre mászkál, annak nem sietős a dolga. A szomszéd síron elszáradt már a kitett sárga rózsa. A lehullott levelek beterítik az egész követ. A mienk szép, rendes. Anya mindig lesöprögeti, mint ma is. A kezével általában.

Mehetnénk már.

Anyán még nem érzem, hogy akarna.

Könnyes a szeme picit. Szipog is. Zsebkendőért kutat a kabátzsebében. Mire kiveszi és megtörli az orrát, már ismét felém fodul.

- Nagyon szeretlek - mondja, ahogy mindig ilyenkor.

- Én is szeretlek - mondom, hiszen így van, nagyon szeretem.

Hátrafordul még egyszer a sírhoz, elsuttogja, ahogy mindig, hogy csak a szél hallja, más ne, hogy a kő szintén tudja, szereti őt is.

Átkulcsolja a kezemet, szorít rajta egyet, elmosolyodik halványan, és a kapu felé vesszük az irányt.

A frissen kinőtt fű illata csapja meg az orrom. Kellemes nagyon. Ha sok a virág körülöttünk, van, hogy azokat is szoktam érezni. Most épp nem.

Ahogy haladunk a vékony ösvényen a sírok között, elsétál mellettünk egy kislány. Szerintem a mamájával. A kislánynak olyan göndör a haja, mint a nőnek. Az egyiké két copfban, a másikét kiengedve verdesi a szellő. Szép a hajuk. Meg szeretném simogatni. Elindulok feléjük.

Anya fogja a kezem, egyből érzi a szándékot, húz vissza. A nő megnéz most, ő is észreveszi, hogy közelítek feléjük. Kicsit gyorsabban megy ezért. Sietnem kell, hogy utolérjem őket. Nem fogom beérni, ha ennyire sietnek. A nő a kislányt már tolja maga előtt. Lemondóan fogom vissza hát én is a lépteim.

A kislány kíváncsian nézeget maga mögé.

- Anya! Mi baja a bácsinak? - húzza meg édesanyja kabátjának a szélét a copfos, közben szemei rajtam.

- Drágám, gyere, siessünk inkább, nézd, mindjárt oda is érünk már a kocsihoz, szaladj előre, már csak pár lépés - válaszolja kissé idegesen a nő. Ő nem néz rám. Mégis azt hiszem, rólam beszélnek.

- De miért csinálja ezt?

Aha, igazam van, tényleg rám gondol, mert jobb kezének mutatóujjával rám mutat.

Anyukája elkapja a kezét.

- Ne mutogass! Nem illik!

A kislány őzike szemei nem eresztenek. Néz értetlenül továbbra is.

- De...- tenné fel az újabb kérdést a kislány, ám a feléig se jut, anyukája eltereli mellőlünk.

Azt még hallom, ahogy halkan odamondja neki:

- Beteg. Ne bámuld!

Azzal befordulnak a sarkon, a kislány szandáljának csattanása az úton egyre halkul.

- Beteg? - nézek rá anyára. Összezavarodtam.

- Nem is vagyok beteg! Nem fáj a torkom se. Már nem köhögök kilenc napja!

- Tudom, szívem! - mosolyog rám anya. - Tudom!

- Akkor miért mondták rám? - próbálom megfejteni, miért olyan furcsák néha az emberek. Mert furcsák, ebben egyetérthetünk, ugye?

- Mert nem értik, szokatlan nekik, hogy más vagy, drágám, mint ők.

- Más?

- Igen. Egy kicsit.

Hm. Próbálom felfogni. Nem megy. Megint ez a szó.

- Miért? - tétovázva megállok, szeretnék választ kapni.

Anya menne tovább, most veszi csak észre, hogy lemaradtam. Megáll, visszanéz. Picit türelmetlen. Végül mély levegőt vesz, kifújja, visszajön hozzám.

Megáll előttem, megsimogatja az arcomat. Szeretem, amikor simogat. Este elalvás előtt is így köszön el. De most nincs itt a lefekvés ideje. Még világos van.

- Tudod, amikor megszülettél, mi megkaptunk ajándékba téged, akit nagyon-nagyon vártunk. De te is kaptál ám ajándékot születésedkor. Plusz kromoszómát. Ilyen nem történik meg akárkivel! Te így vagy különleges, egy csodálatos ember! Mi pedig rettentő szerencsések vagyunk, mert mi lehetünk a te szüleid. Úgyhogy vigyázz arra a kromoszómára nagyon, oda ne add másnak, nekünk van rá szükségünk, rendben?

- Rendben - bólintok, de már jobban érdekel, hogy idefelé eljöttünk a cukrászda mellett, ami újra kinyitott pár hete, mióta már nincs hideg. Szeretem a fagyit is. Az eper és a vanília a kedvencem.

- Kapok fagyit? - és már fogom a kezét, próbálom terelni a cél irányába anyát.

- Hát persze, kincsem!

Dani hirtelen felemelte a fejét, ahogy az első vízsugár elérte meztelen lábszárát. Majd ezt követte még három. A víz pedig sebesen folytatta útját azon nyomban a zokniján keresztül egészen a cipőjéig.

Nagyszerű! - gondolta magában, ahogy talpra ugrott.

Ideje se volt felismerni az arcokat, kik álltak a vízipisztolyok másik végén. A nap oly erősen sütött, teljesen elvakította a szemét. Azonban ez volt a legkisebb gondja. Kapkodva próbálta eltenni, némi védelem alá helyezni könyvét, melyet pár pillanattal azelőtt még elmélyülten olvasott.

Bosszús volt. Nem is annyira az elázott cipők és zoknik miatt - bár anya biztosan nem lesz ettől elragadtatva. Majd legfeljebb azt mondja neki, nem nézett a lába elé, és belesétált egy pocsolyába. Szegénynek annyi volt a baja, nem hiányzott még az is hozzá, hogy azon aggódjon, nem épp a legkedveltebb gyerekek közé tartozott az iskolában.

Pedig anya annyira szerette volna azt hinni, könnyen veszi fia az akadályokat. Így hát ezt mesélte neki otthon esténként. Szerencsére fantáziával megáldotta rendesen a sors, ki tudta színezni iskolai élményeit. Néha már majdnem maga is elhitte, milyen idilli helyre költöztek ezúttal.

Tehát nem igazán törődött vele, kik tréfálkoztak vele ilyen furcsa módon, felkapta táskáját, sebtében a vállára vetette és elindult hazafelé. Azon morgott inkább, hogy félbe kellett hagynia a fejezetet, ahol épp tartott. Pedig épp most történtek csak az izgalmas dolgok, a vége felé járt a könyvének. Nem is bírta kivárni, míg hazaért, gyorsan lerogyott az első padra, amelyet a hazafelé vezető úton talált, és már meg is szűnt számára a külvilág, ahogy a papírra vetett betűk sokaságára pillantva egyből bent találta magát a könyvbéli csodálatos világban és részesévé vált az ottani mesének.

Általában nem követte el azt a hibát, hogy egymaga üldögéljen egy padon, ráadásul nem is messze az iskola épületétől. Tudta jól, kiváló célponttá válhat így. Megtanulta már a harmadik napon. Aznap még a könyve is bánta, mert a fiúk elszedték tőle, és össze-vissza dobálták. Alig látott ki akkor a dühtől. Féltve őrzött kincsei egyikét ily módon bántalmazni, ki hallott még ilyet? Számára ez teljesen új volt. Az ő családjában a könyv szent és sérthetetlen volt, nemzedékeken keresztül adták át egymásnak az olvasás szeretetét anélkül, hogy erre bárki is külön felhívta volna a figyelmet. Egyszerűen csak úgy adódott, hogy a nagyszülők míg kint kapáltak a hátsó kertben, könyvet nyomtak édesanyja kezébe, aki addig szép csendben elolvasgatott magában, a sok munka mellett nem tudtak még vele is törődni. Anya a mai napig nem is igen talált másban megnyugvást esténként, csak ha végre csend borult a házra, ő pedig leülhetett a sarokban a már kissé megkopott karosszékébe, bebugyolálta magát kockás takarójába, és elmerült távoli, mesés világokba.

Sokszor költözködtek. Mindig arra, ahol épp munka volt. Hányszor könyörgött anyukájának, hogy maradjanak egy-egy helyen, hisz végre pajtásai akadtak, akikkel hébe-hóba játszhatott! Olyankor édesanyja szemét mélységes szomorúság lepte el, elmagyarázta neki újra és újra, hogy bármennyire is szeretett volna a kedvében járni ezzel is, mégis muszáj volt menniük tovább. Ő pedig - sok választása nem lévén - megértette, elfogadta.

A sok költözés sok pénzbe került persze, főképp az átmeneti, a két munka közti időszakok. Játékra, új ruhára nem igazán telt nekik. Szerencsére a rokonságban voltak még fiúk, tőlük kapott ezt-azt, így soha nem kellett legalább a ruházata miatt szégyenkeznie.

Anya, mint valami mentőövbe, kapaszkodott a könyveibe a sok vándorlás során. Dani eleinte sandán figyelte a szeme sarkából, ahogy a bőröndjeik java részét a könyvek tették ki, és megérkezés után is elsők közt találtak helyet a polcokon.

Aztán idővel kézbe vett egyet-egyet. Megnézte, megsimogatta, megszagolgatta őket. Ha édesanyja ennyire szerette őket, bizonyára hasznosak - gondolta. Kíváncsiskodásának egy borús őszi délután vetett véget. Az erős szél a szobában tartotta bent Danit egész nap. Fogta az egyiket könyvet, melynek már a borítója is hívogatta. Bársonyos volt, cirádás betűk díszítették, régmúlt időkre emlékeztetett. Nem volt baja a régmúlt időkkel. Amíg még éltek a nagyszülei, képes volt órákat elüldögélni a kis, fehér sámlin a lábuknál, és hallgatni a történeteiket. Esténként fát tettek a tűzre és olyankor beindult a családi élet, mese mesét követett, ő pedig tátott szájjal hallgatta.

Édesanyja is szokott mesélni neki természetesen. De csak este, elalvás előtt.

Napközben dolgozni volt, Dani pedig egymagában otthon. Azon az esős délutánon is így történt, s mivel házi feladataival már réges rég készen volt, próbálta elütni az időt estig, a mosdásig.

A könyv, ama bizonyos első, a mérföldkő nem okozott csalódást. Nem csak kívülről, belülről is igazi kincs volt. Beszippantotta Danit és olybá tűnt, egy életre megbélyegezte.

Neki azoban esze ágába nem jutott volna ez ellen a bélyeg ellen tiltakozni! Mély barátság vette ott kezdetét, mely azóta is tartott, és ahogy elnézte, meg is marad még jó ideig.

Ez egyfajta biztonságot adott neki. Ha már a helyek körülötte állandóan váloztak, a történetek, amiket elolvasott, már örökre vele maradtak.

Gondolatainak és lépteinek egy furcsa hang vetett véget.

Egy pillanatra elgondolkozott azon, hátraforduljon-e megnézni, a fiúk jöttek-e utána, de egyrészt hamar rájött, a hang, amit az előbb hallott, meg sem közelítette azt az iszonyatos hangzavart, amit egy gyerekcsapat képes kiadni magából, másrészt az irány sem egyezett. Ha valóban a fiúk lennének a nyomában, akkor bizony a hangnak is hátulról kellett volna érkeznie. Ám nem így volt. Oldalra fordította a fejét, s szemöldöke abban a minutumban a homlokáig szaladt. Valahogy erre a látványra nem számított.

A bokor alatt egy kutya feküdt. Már annyira megszokott látvány volt az iskola mellett, senkinek nem is tűnt fel igazán. Az a bokor volt az ő helye. Nem bántott senkit, nem bántotta cserébe őt se senki.

Dani ismerte a történetét, ideérkezése után nem sokkal mesélte a padtársa, mert egyik szünetben rákérdezett. Érdekelte a furcsa jószág, mert olyan nagyon magányosnak tűnt. Amikor Pisti, a padtársa elmesélte, hogy már hosszú hónapok óta ott fekszik, nem reagál semmiféle emberi közeledésre, se a gyerekek hívó szavára, se simogatásra, megesett Dani szíve rajta. Érezte, hogy az állatnak külön története lehet, saját titkai, melyeket mélyen magába rejtett. Senki nem tudta, mi történhetett, mi vette rá a kutyát arra, hogy letáborozzon a bokor aljába, pont ilyen közel az iskolához, amikor láthatóan nem törődött a gyerekekkel egy fikarcnyit sem. Dani figyelte napokig, szerette volna megfejteni a titkát. Rettentő sok hasonlóságot vélt felfedezni kettejük között. Ott éltek, jártak-keltek mindketten, mint két magányos lélek egy nagy tömeg közepén. Próbálkozott ezért eleinte messziről barátkozni, etetni nagyritkán, ha megmaradt valami az uzsonnájából, leguggolni hozzá, halkan szólítgatni, megszelidíteni, mintegy magához szoktatni, de nem jutott dűlőre az ebbel. Míg végül belátta, nekik kettejüknek még sincs közös dolguk egymással.

Aztán amikor meggyőződött arról, hogy a portás rendszeresen kitett elé élelmet, mely másnapra rendre elfogyott, felhagyott azzal, hogy megpróbálja megmenteni, rokon léleknek tekinteni a kutyát.

Ezért volt hát annyira meglepő most, hogy a szokásostól eltérő módon a kutya látványos jelét adta annak, hogy észrevette őt, felfigyelt rá, mert épp farkas szemet néztek egymással. A tekintete átható volt, Dani hirtelen meg is ingott kicsit, mintha egy örvény sodorta volna magával, ahogy ott állt és a sötét szempárba pillantott.

Meglepő mód ezen kívül más nem történt. Dani álldogált még ott egy darabig, megszólította az ebet, de az moccanatlan maradt. Kiindulva abból, amit eddig tapasztalt, miszerint bárhogy szeretett volna a kegyeibe férkőzni, nem járt sikerrel, egy nagyot sóhajtott, melyben benne volt minden szomorúsága, amiért egy kis fénysugár, egy halvány remény megvillant előtte, de végül ismét minden a régiben maradt ugyanúgy. Megigazította vállán a táskát, és ismét útnak eredt.

Talán ha a szél kicsit hangosabban fújt volna, ha az utcában nagyobb a forgalom vagy gyerekek veszik körül, meg se hallotta volna, ahogy a háta mögött egy monoton nesz hallatszott. Összevonta a szemöldökét és hátra sandított. Földbe gyökerezett a lába. A kutya felállt. Nemhogy felállt, de el is jött a bokor alól és ha ez még nem lett volna elég, el is indult. Utána!

Mert arról nem lehetett kétsége, hogy őt követte, hiszen a mélyfekete szempár ismét egyből belefúródott a tekintetébe, ahogy Dani a kutya irányába nézett.

Megtorpant, lélegzetet is alig mert venni.

Így tett a kutya is, nem mozdult. Nézett fel Dani szemébe nagy komolyan és várt.

Fekete bundája réges rég megkopott már, borzos volt, ellenben fülei meghazudtolva egész lényének komor természetét hetykén álltak fel a magasba, de talán ez volt az egyetlen igazán élettel teli rajta.

Dani lehajolt és duruzsolni kezett az állatnak, kedves szavakkal halmozta el, biztatta kövesse, ad neki inni, megeteti, ha szeretné, mennyire örül neki, hogy végre megtört a jég - ám akármilyen hosszan beszélt a kutyához, az semmi jelét nem adta annak, hogy értené vagy hajlandó lenne bármit is elfogadni a felkínált lehetőségek közül.

Dani az órájára sandított, mennie kellett. Lecke is várt rá, a szomszéd nénit pedig anya azzal bízta meg, hogy nézzen rá időnként. Ha nem ér haza hamarosan, aggódni kezd, talán még anyát is felhívja a munkahelyén, ezt nem szerette volna.

Vetett egy utolsó pillantást a kutyára és ismét hazafelé vette az irányt.

Kopp-kopp, kopp-kopp.

Igen, határozottan hallotta maga mögött a négy apró láb lépteit a járda kövén. Tett egy újabb próbát. Megállt, hátrafordult.

Megállt a kutya is, várt.

Elindult, a koppanások a köveken szintén folytatódtak.

Dani többet nem mert megállni már, inkább végig azon imádkozott, hogy a lépések egészen hazáig kísérjék majd.

Ugyan elképzelése sem volt, mit szólna hozzá anya, ha egy kutyát találna otthon, amikor a nap végén fáradtan hazaérkezik. Ám Dani annyira szerette volna, ha lenne egy társa, akivel játszhat, akivel beszélgethet, ha nem kellene egész délután az ajtót lesnie, mikor ér haza édesanyja és vet véget a magányának.

Bízott benne, találnak valami megoldást, csak adná az ég, hogy a kutya is akarja.

Kinyitotta a kaput, belépett.

A kopogás a háta mögött elhalt. Láthatóan eddig tartott csak a kíséret, nem tovább.

Dani végtelenül szomorú lett, de elfogadta, más választása nem lévén. Még egy utolsó próbálkozásképp kitett a kapu elé egy vizestálat, kicsomagolta kiflije maradékát, beletette. Nem történt semmi. Hátrébb lépett, hogy ne zavarja az állatot.

Ekkor a délután folyamán először a kutya levette tekintetét Daniról, szemügyre vette a tálkát, benne az ételt, visszanézett Danira, majd megfordult és elindult visszafelé.

Dani letörten lépett be a házba. Ledobta a táskát az konyhaasztal mellé, kiszedegette a házi feladathoz szükséges füzeteket, aztán csak meredt maga elé.

Bele akart fogni minél előbb a tanulásba, hogy aztán visszatérhessen ismét a könyvéhez, de képtelen volt megmoccanni. Ült és üresnek érezte magát.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el így. Talán egy perc, talán tíz? Az is lehet, egy óra. Lélekben nagyon messze járt. Egy távoli helyen, ahol nevetésben, kacagásban és gyerekzsivajban volt része, ahol a csend nem volt fülsüketítő.

Azt hitte, a vakkantást is elkalandozott elméje képzelte oda. Azonban ahogy visszazökkent a valóságba, rájött, az bizony a kapu irányából jött.

Szélsebesen futott ki a ház elé. Felrántotta a kaput, szeme átfutott a kis tálkán, mely már üres volt, egyenesen rászegeződött az előtte álló sötét négylábúra.

Nem bírta visszatartani a lelkéből kiszakadó határtalan nagy kiáltást, annyira megörült a látványnak.

- Igen! - rikkantotta és azt se tudta, sírjon vagy nevessen, érzelmei teljesen elárasztották. Szélesre tárta a kaput, hadd jöhessen be a kutya.

Az azonban megint csak nem mozdult. Szépen lassan lehajtotta a fejét, és Dani lába elé helyezte, mely ez idáig végig a szájában volt. Aztán felegyenesedett, és akkor, kizárólag csak akkor lépett be a kapun.

Dani ekkor nézett le maga elé.

Ott hevert a lábainál ama bizonyos harmadik itt töltött napján elkobozott, kissé viseltes könyve. 

* * * 

Fenti novella a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg. Témája: Az ember legjobb barátja a könyv és a kutya.

- Megölöm!

Ez az egyetlen szó iszonyatos erővel hagyta el az ajkát, benne volt minden, amit érzett. Fel tudott volna robbanni ott helyben. A fenti kijelentést kiváltó mérhetetlen haragot és dühöt csupán hajszálnyit enyhítette a tény, hogy más helyzetben alapvetően szerelem volt az, amit a célszemély iránt érzett. Valahogy azonban ez az érzés nem tudott ebben a pillanatban előtérbe kerülni. A gyilkos ösztön annál inkább. Még szerencse, hogy nem volt a keze közelében emberölésre alkalmas eszköz. Ki tudja, mire venné rá ez az indulat. Már nem vállalt felelősséget a tetteiért.

Körbenézett. Kell lennie itt egy megoldásnak. Muszáj, hogy legyen itt egy megoldás!

A tükör előtt szépen sorakoztak a sminkeléshez szükséges kozmetikumok. Fésű, csat, hajlakk, hogy a frizurája is rendben legyen. A sminkes és a fodász épp az imént távoztak, mielőtt visszavonult volna pár percre a fürdőszobába. Ha be lenne zárva ide, talán megpróbálkozhatna a tévében oly gyakran látott trükkel, és az egyik hullámcsattal kaparászhatna a kulcslyukban, míg az ajtó ki nem tárul. Még a táskájában lapuló bankkártyát is kipróbálhatná. Mindig izgatta a fantáziáját, vajon a valóságban is működnek-e ezek a fortélyok. A filmbéli színészek általában olyan meggyőzően tudták ábrázolni a dolog könnyedségét. Benne azonban mindig megszólalt a kisördög, hogy ez nem működhet ilyen egyszerűen.

Mivel azonban nem volt bezárva, az ajtó tárva-nyitva állt, utat engedve neki a távozáshoz, ha úgy tartotta volna kedve, nem nyúlt a táskájában lévő bankkártyához, sem a csatokhoz. A kísérlet várat még magára egy ideig. Majd leteszteli, amikor nem lesz fontosabb programja. Mint például egy bizonyos férfi teljes megsemmisítése. Mérhetetlen kínok tömkelegével kísérve, ha rajta múlik, és a mostani lelkiállapotát veszi alapul a döntéshez.

Mitévő legyen? - morfondírozott tovább. Az idő vészesen fogyott, a falióra kattogása minden egyes további másodperccel arra figyelmeztette, cselekednie kellene, de sebesen.

Visszament a fürdőszobába, ahonnan az imént lépett ki. De nem, sajnos ott sem talált megoldást a problémájára. A gyéren berendezett helyiségben csak egy még kisebb törülköző volt a tartóra ráhajítva az iménti használat után, mint ami most a testét fedte be. Sokra nem ment vele. Ahogy a már említett alig nagyobb méretű párja sem volt igazán ünnepi megjelenésre teremtve. Visszatérve a szobába tekintete megakadt minden bajának okozóján. Ott volt felakasztva szépen a szekrény kilincsére. A vállfáról hetykén lógott le, díszes hímzett mintázata messziről nem látszott olyan jól a fekete alapon, de a fényes szoknyarész csillogott-villogott, égette a szemét. Bár az is lehet, azok a könnyei voltak, melyek összegyűltek most a szeme sarkában a tehetetlenségtől.

Ordítani akart, toporzékolni.

Ez az! Kiabálnia kell, csapott a homlokára hirtelen. Akkor valaki idejön és segít rajta! Hogy nem jött rá már erre a lehetőségre hamarabb? Látszik, hogy kicsit kimerült az utóbbi időben, a készületek lefárasztották, az agya nem forgott a tőle megszokott módon. Bár dühös volt magára, amiért nem jutott eszébe azonnal ez a remek megoldás, mégis a benne uralkodó feszültség miatt egy ideges mosoly lágyította arcának mostanra igencsak merev vonásait.

- Hahó!

Hegyezte a fülét, de csak a folyosói visszhang felelt.

-Valaki?! - vált kissé kétségbeesetté a hangja. Mert mi lesz, ha már mindenki elhagyta az épületet, és a kert hátsó részében vár a nagy eseményre. Ezzel együtt pedig rá is.

Az előbb még körötte sürgött-forgott több tucat rokon, barát, mostanra mintha a föld nyelte volna el valamennyit. A hotelből nem sietett senki a segítségére. Rá kellett döbbennie, magára maradt teljesen. Pontosan úgy, ahogy eredetileg óhajtotta.

Az egyik legrosszabb döntése volt - nyugtázta most - hogy a szertartásra egymaga akart bevonulni. Koszorúslányok hada, aminek gondolatától korábban a hideg is kirázta, most mennyire kézenfekvő megoldást nyújthattak volna.

A harag egyre jobban forrt a vérében. A legboldogabb nap kellett volna legyen ez az életében, de ha ez így halad tovább, kivívhatja a legszerencsétlenebbül járt napnak járó címet.

Mi a fenét csináljon most?

Ahogy az ajtóban állva, a kilincsbe kapaszkodva kétségbeesésében lehajtotta a fejét, szeme megakadt a ruha mellett álló székre helyezett kalapon és kesztyűn. Hófehér kesztyű, a fekete kalapon ehhez illő hófehér szalag. Jesszus! Kinek volt ilyen kificamodott ízlése?

Öt perc múlva ki kellene lépnie az ajtón, az általa kiválasztott hófehér ruhájában, nem pedig ebben a gyászos feketében.

A fehér ruhát már keresnie sem kellett. Biztosra vette, akkor tűnt el, amikor ez a fekete-bordó bekerült. Az esélytelenek teljes nyugalmával azonban félrehajtotta a felakasztott ruhát, hogy a szekrény belsejébe bepillanthasson. Ki tudja, hátha a szerencsecsillaga ma valami csoda folytán mégis vele volt, és leendő élete párja (erről már egyáltalán nem volt megbizonyosodva, hogy valóban megillette a férfit ez a kifejezés, hogy ezek után ténylegesen hozzáköti-e az életét) beakasztotta a szekrénybe az általa kiválasztott ruhát, és ez az egész csak egy szörnyű, rossz tréfa.

Miközben az ajtót nyitotta, fejében vőlegényéhez intézte szavait:

- Haha, tényleg nagyon vicces, értékelem a humorod, de most már eleget nevettünk, lépjünk túl ezen az idétlen ötleten, haladjunk a megtervezettek szerint!

Az ajtó még nem nyílt ki teljesen, amikor a kisördög ismét megszólalt a fejében: hiszen épp aszerint alakultak a dolgok.

Amikor pár héttel ezelőtt vőlegénye kifejtette, mennyire vonzódik az egyenruhákhoz, kisfiú kora óta olyan kép élt benne, hogy huszár egyenruhában fogja oltár elé vezetni menyasszonyát, első gondolata az volt, mennyire fura, hogy férfi létére neki voltak határozott elképzelései az esküvőjüket illetően, holott bevett szokás szerint ez a viselkedés a nőkre volt leginkább jellemző. Még képet is mutatott neki arról, hogy is képzelte el magukat a szertartáson. Lóháton, peckesen feszítve a díszmagyarban, szíve hölgye féloldalt megülve a lovat, ahogy azt az illem kívánta, teljes áhítattal a lelkükben. Őt azonban teljesen hidegen hagyta ez a kép, ezzel együtt a téma is világ életében. Úgy volt vele, ha eljön a pillanat, lesz, ahogy lesz. Alakul, ahogy akkor épp kedve, szeszélye tartja. Abban azonban mindig is biztos volt, nem kellett ehhez külön álmokat szőnie, hogy soha nem fogja azt a késztetést érezni, hogy egy huszárruhába bújtatott férfi várja karját kinyújtva az anyakönyvezető előtt.

Amikor Zoli a bejelentését követő harmadik napon csillogó szemekkel elújságolta, hogy sikerült megfelelő öltözéket találnia, nemcsak magának, de neki is, az összes rémálma látszott valósággá válni. Nemhogy egy huszárt nem akart a saját esküvőjén látni, de ő maga sem volt felkészülve arra, semmilyen körülmények közepette nem állt szándékában, hogy idejét múlt jelmezekben parádézzon. Végül csak annyit mondott ki hangosan, ám azt igen határozottan:

- Soha!!

- Majd meglátjuk - válaszolta erre választottja sejtelmes mosollyal nem létező a bajusza alatt.

Az ajtó nyikorogva kitárult. A szekrény belseje nem meglepő módon üresen tátongott. Nem bújt meg benne semmilyen fehér ruhaköltemény, de még egy árva rongy sem, amivel elkerülhetné, hogy ama bizonyos szóban forgó rémes viseletbe bele kelljen bújnia.

Három perc.

Nem sok választása maradt. Döntenie kellett. Az elveit válassza, és fújja le ezt az egész lakodalmat? Egyre erősebbé vált benne a kísértés, hogy parlagon hagyja a férfit. Megérdemelné, hogy várjon rá sokáig az oltár előtt, mielőtt ráeszmélne, hiába várt.

Maga elé képzelte, ahogy ebben a percben is ott áll, teljesen eltelve magától, milyen jól megoldotta ezt a helyzetet egy huszrávágással, miszerint nem hagyott neki választási lehetőséget, kész tények elé állította. Mérgett vett volna rá, hogy a vigyor végig ott díszeleg az arcán, miközben a násznép csodálkozva méregeti semmit nem értve az elé táruló látványból.

Egy perc.

Nem húzhatta tovább, bármennyire is ágált ellene, döntött. Nem tudott tudomást sem venni a szerelem alapvetően más helyzetekben mindig jelen lévő boldogító érzéséről. A tettek mezejére lépett.

Amikor felcsendült a zene, a tömeg morgolódása lassanként elhalkult. Minden szempár a menyasszonyra szegeződött. A násznép felhagyott a vőlegény különc viseletének méregetésével, immáron teljes figyelmét a menyasszonyra összpontosította.

Az ara kecsesen lépegetett lefelé a virágszirommal borított márványlépcsőn. A nap teljes erejét bevetve sütött az égboltról, mellyel a kissé még hűvös tavaszi napra eső menyegzőnek melegséget kölcsönzött.

A pap előtt a vőlegény kihúzott háttal állt, a nagy alkalomra magyaros bajuszt növesztett, így tette teljessé az összképet, melyet megálmodott magának még ifjúként.

Szemeit nem tudta levenni leendő asszonyáról, minden lépésnél egyre erősebben, egyre hangosabban dobogott a szíve, úgy érezte, menten kiugrik a helyéből. Nagyokat nyelt, füle zúgott. Sisakja alatt egy verejtékcsepp is lecsurgott a nagy izgalomtól.

Midőn már egymással szemben állt az ifjú pár, mélyen egymás szemébe néztek. Ők maguk is, de minden jelenlévő érezhette a vitathatatlan összetartozásuk átütő erejét.

Így esett, hogy az Úr 2015. esztendejének március havának 15. napján, a nagy magyar ünnepen Juhász Zoltán Gáspár és Törőcsik Gizella örök hűséget fogadott egymásnak.

Még az újságok is megírták. Ritkán látni ugyanis olyan esküvőt, ahol a vőlegény huszár egyenruhában mondja ki a boldogító igent, míg jegyese anyaszült meztelenül fogad örök hűséget.

* * * * * 

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 
https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/260-kreativ-iras-kep-alapjan-65

Nem! Nem megy! Itt a vég! Nem bírja már tovább! - gondolta, és megállt egy pillanatra. Ha nem így tett volna, menten szétrobban a feje, vagy csak simán szívinfarktust kap. Ő maga ez utóbbira tette volna le a voksát, mert ahogy az elmúlt hetek teltek, képzeletében élénken élt egy kép, amelyben egy vonat közeledett felé igen nagy sebességgel, magával hozva egy esetleges kiütés lehetőségét. Ha egyedül nem tud leállni, kap segítséget, az biztos. Ja, hogy köszönet nem lesz benne? Pech!

Az ér a homlokán kidudorodott, lüktetett. Megpróbált tudomást sem venni róla, nem ért rá ilyen apróságokra. Azonnal indulnia kellett az irodába a nagy sietségben bent felejtett papírokért, melyekkel az éjszakát tervezte eltölteni, hogy holnapra teljesen felkészülten mehessen a tárgyalásra. Ez volt az első önálló projektje, nem ronthatja el! Ha most tud bizonyítani, a jövőben még több kihívás elé nézhet. Persze, ez még több feladatot jelent, még több időt a rákészülésre, még több utazást időnként. Ám ez benne volt a pakliban, amikor elkezdte. Ez volt az ára annak, amiben most éltek. Mindenki elégedett lenne a kialakult helyzettel, nem igaz? Akadt egy-két irigykedő tekintet a rokonok között, amikor a családi ebédeken olykor-olykor meg tudott jelenni és ezeket észre tudta venni. Tehát biztosan jó úton járt.

Akkor hát iroda, utána az ovi, megnézni a gyerek fellépését, de előtte még magához kellett vennie a jelmezt, hiszen minden magára valamit is adó karácsonyfa jelmezt húz, feldíszíti magát, ha színpadra áll. Csupaszon egyszerűen nem mutatnak túl jól. Úgyhogy belátta, a jelmezt nem húzhatta ki az elintézendők listájáról, azért muszáj még kitérőt tennie. Talán az idő alatt el tud intézni még egy telefont, mert a teremfoglalással is gondok adódtak, ezt is neki kellett kézbe vennie, ha azt akarta minden sínen legyen.

Apropó, telefon! El ne felejtse, hogy a szerdára beiktatott squash-meccset le kell mondania Gáborral, az ágazat másik vezetőjével. Szeretett fallabdázni, de nem kötelezően, napirendbe betervezve, mert kapcsolatokat kell építeni. A játék helyett azonban most egy üzleti vacsorára volt hivatalos. Mennyivel jobb lesz kötelező játék helyett az ilyen eseményekre oly jellemzően előírt bájcsevegést folytatni arcára felfestett kényszermosollyal. A háta borsózott tőle már most.

Szerencsére a havi zárójelentést már leadta tegnap, így legalább arra nem volt gondja egy kis ideig, míg ennek a hónapnak a végére nem érnek, és kezdheti elölről az egész procedúrát.

A lüktetés nem múlt. Próbálta mutató,- középső és gyűrűsujja hármasának körkörös dörzsölésével elvarázsolni onnan a furcsa érzést, melyet rendszerint már csak valami pirula volt képes semlegesíteni. Az elmúlt időszakban egyre többször élt ezzel a lehetőséggel. Nem igazán tetszett neki, de nem tudott jobb, azonnal ható megoldást.

Minő meglepetés, most sem igazán ért el eredményt.

Homloka gyöngyözni kezdett, már önmaga előtt se tudta tagadni, a stressz testére mért hatásai egyre látványosabban jelentkeztek az utóbbi időben. Zsebébe túrt előkapni a zsebkendőjét, hogy letörölje a verejtékcseppeket, amikor a keze beleakadt a kulcscsomójába. Megszokásból előrántotta azt is, az ujja körül pörgetve néha jól jött a stressz levezetésében.

A zsebkendő megállt félúton a kezében, ahogy meredten nézte az ismeretlen kulcsokat. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy már ennyire fáradt, amiért már egy ilyen egyszerű feladat, mint például a tárgyak felismerése, kizökkentheti ennyire a lelki egyensúlyából, hogy már hallucinált, vagy valóban teljesen ismeretlen kulcsokat tartott a kezében.

Szemét összeszorítva próbált még erősebben koncentrálni. Hogy is volt ez ma? Ő hagyta el utoljára az irodát, bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsokat, ahogy mindig is. Nem?

A koncentráció nem igazán tett jót a lüktetésnek a fejében. Mintha kalapácsok százai dolgoztak volna odabent utat törve maguknak kifelé egyre határozottabban a bőrén és a koponyáján keresztül a napvilágra.

Szóval ajtót bezárva elindult a lift felé. Megvan! A lift irányába fordulva összeütközött a szomszédos iroda egyik alkalmazottjával. Az ütközés következtében kihullottak a kulcsok a kezéből, mielőtt a számukra biztonságot jelentő kabátzsebet elérték volna.

Mindketten lehajoltak, igen, felvették a kulcsokat, sűrűn elnézést kértek egymástól, majd folytatták útjukat. Gyanús, hogy akkor összekeverték kulcscsomóikat.

Kész! Ez már végleges! Tényleg itt fog felrobbanni menten! Hogy a fenébe fog hozzájutni így az anyaghoz ma estére? A másik cég alkalmazottait látásból ismerte, de egyikkel sem volt beszélő viszonyban sem, nemhogy címet, telefonszámot tudott volna tőlük. Nem tudta így visszaszerezni a kulcsát semmiképp.

Gondolatai szélsebesen váltották egymást, azon morfondírozva, melyik közvetlen kollégáját tudja riadóztatni, aki hajlandó az ő kedvéért még ma este bemenni és kinyitni neki az ajtót és beereszteni őt. Még jobban haragudott magára, amiért azt a paksamétát pont ma felejtette az asztalán. Eddig minden nap hű társa volt az úton hazáig, éjszakákba nyúlóan dolgozott az anyagon, de a finisben elvesztette az eszét és ekkora szarvashibát vétett.

Gondolatait felesége hangja szakította félbe, mely a földszintről hallatszott fel hozzá:

- Indulnod kéne már, ha még a szelektív hulladékot is el akarod vinni a gyűjtőbe a sarokra, és bedobálni a konténerekbe!

Már csak ez hiányzott! A fene essen a szemétbe is, hogy pont most kell még ezzel is foglalkoznia. Már majdnem szóra nyitotta a száját, hogy visszakiáltson, ráér az a sok műanyag és papír, amíg hazaér, vagy még inkább jövő hétig, de tudta, ezt a kártyát már kijátszotta múlt héten, meg még azelőtt is. Volt is vita belőle tegnap este, amikor szentül megfogadta, történjék bármi, ma mindenképp eljutnak az összeválogatott szemetek a gyűjtőig.

Nem gondolta, hogy a bármi formát ölt, és bent felejtett jegyzetek, összekevert kulcsok  és szállításra váró jelmezek képében felüti fejét.

Az ér a homloka közepén eddig nem látott méreteket öltött. 

Amikor térdei egy pillanatra megrogytak, kénytelen volt megtámasztani magát, mielőtt végleg megadják magukat, ő pedig zsák módjára a földre rogy. Nem volt biztos benne, hogy fel bírna állni onnan még ma.

Tenyere hűvös felületet érintett. Teste már szinte lázban égett, így különösen jól esett, hogy legalább valahol valami némiképp ellensúlyozza ezt a forróságot. Még többet akart ebből, széttárta ujjait, amilyen szélesre csak tudta.

Ez a végtelen vágy a hideg iránt annyira mélyről fakadt, annyira elementáris volt, hogy egy egészen rövid pillanatra megszűnt minden összevisszaság a gondolatai között, és csak a csend ölelte körül. Egy burok, amely hatalmas, békés és már-már éteri volt. Soha nem tapasztalt még ilyet. Egészen beleszédült az ismeretlen érzésbe. Mint egy örvény, szippantotta magával. Ha nem támaszkodott volna már eleve is, most biztosan megszédül. Milyen jól esett most ez az üresség, a problémák kívül rekedtek a burkon, távolinak tűntek, ha az esze nem szól most is közbe, csak a szívére hallgat, azt mondta volna, jelentéktelennek. Az eszét azonban nehéz volt kizárnia teljesen, így csak próbálta kiélvezni a pillanatot, amíg a gondok, problémák el nem árasztják ismét.

Elgémberedett nyakát fejkörzéssel hozta újra mozgásba, majd lassan kinyitotta a szemét. Ez a lassú mozdulat egy pillanat alatt villám gyorssá változott. Úgy hőkölt hátra és kapta el a kezét a tükörről, mintha kígyó marta volna meg.

Nem volt egyedül.

Ahol a keze az imént a tükör sima, rá megnyugtató hatással bíró felületét érintette, a másik oldalán egy kéz volt. Míg az ő keze távolodott a felülettől, a  másik, mely a tükörképe kellett volna legyen, nem mozdult, továbbra is ott maradt, nem épp tükörképektől megszokott módon.

Tévedett. A józan esze biztosan nem volt már vele. Valahol elvesztették egymást kölcsönösen a délután folyamán.

Az is lehet, elájult az előbb, beütötte a fejét és képzeleg.

Adott még némi esélyt magának, maga mögé nézett, hátha valaki beszökött a lakásba, mögé kerekedett, és ilyen módon próbált támadást intézni ellene. Egy betolakodó. Igen, ez lehetett a magyarázat, és már készült, hogy felvegye a harcot ellene, ezzel megvédve háza és családja becsületét.

De a háta mögött senki nem állt.

Visszakapta a fejét, az idegenre bámult.

Az vissza rá. Szemöldökét húzta csak fel kérdőn, szemében némi vidámsággal.

Remek! Most még hülyének is nézi a másik. A határán volt már eddig is a megőrülésnek kétségtelen, de most már nyilvánvalóan át is lépte ezt a határvonalat.

Abban azonban még ilyen állapotában is biztos volt, ha kettejük közül valaki itt felesleges, az biztosan nem ő!

Már szóra nyitotta volna a száját, amikor felesége türelmetlen hangja előzte meg lentről.

- Hahó! Igyekezz már!

Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a való életbe, a realitásba. Behunyta a szemét, újra kinyitotta. A tükörben azonban ugyanaz a látvány fogadta.

Az alak most megszólalt:

- Hagyd, majd én!

- Tessék? - szakadt fel belőle rekedten a kérdés, de választ már nem kapott rá. Halk ruhasuhogás hallatszott csupán, ahogy a tükör ismét felvette eredeti formáját, és a túloldalát eddig elfoglaló idegen eltűnt.

Most mihez kezdjen? Menthetetlennek tűnt már a saját szemében is. Lehet, gyógyszert kellene váltania. Talán az eddigi mellékhatásai közé tartozott a hallucináció. Teendői listájára felvéste gondolatban az orvost is. Nem halogathatta, el kellett mennie megvizsgáltatni magát.

Betámolygott a fürdőszobába, lehajolt a mosdónál, arcára vizet löttyintett párszor. Indulnia kellett, épp itt volt az ideje, hogy magához térjen valahogy. Talán ez majd segít.

Felesége hangja hirtelen egészen közelről szólalt meg. Bejött utána a fürdőbe, kezében a jelmez.

- Nem is mondtad, hogy már elhoztad - emelte először a magasba ezzel mutatva, miről beszél, majd letette mellé a mosdó melletti polcra a jelmezt.

- Azt is említhetted volna, hogy a szemetet már elintézted, nem kiabáltam volna ki a torkom az előbb - és rámosolygott.

Nem értette.

- Hogy? - hangja nem kissé volt tele hitetlenkedéssel. - Hogy? Én?

- Ki más? - és már nevetett rá a felesége.

Odahajolt, puszit adott az arcára.

- Köszönöm! - majd kifelé távozóban hozzátette:

- Így akár együtt is tudunk menni. Várj, magamra kapom a kabátom és indulhatunk! - azzal elhagyta a helyiséget.

Nézett le a ruhára, mely minden kétséget kizáróan nem a jelmezkölcsönzőben volt már, agya lázasan kereste a választ, hogy is történhetett mindez.

A törülközővel végigsimított arcán, szárazra dörgölve azt. Szeme hirtelen megakadt a kulcscsomón. A sajátján. Ott hevert a ruha mellett. Ez meg hogy kerülhetett ide? Belenyúlt gyorsan a zsebébe, de nem talált ott más kulcsot.

Abszolút semmit sem értett.

Amikor felpillantott, a tükör ismét foglalt volt. Az az alak nézte őt vidáman, fejével a polcra bökve.

Ismét odanézett. Alig akart hinni a szemének. A jelmezhez és kulcscsomóhoz társult most már a dosszié is a dokumentumokkal, melyekért be kellett volna még mennie az irodában. Ott feküdt minden szépen, rendben, békében. Csak rá vártak.

- Menj! - szólalt meg az alak.

- Ki vagy te?

- Most már van időd az előadásra, élvezd! A fiad már türelmetlenül vár!

- Te voltál? - mutatott maga mellé a tárgyak halmára.

A tükörben az idegen azonban erre csak melegen rámosolygott, biccentett köszönésképpen és távozni készült.

- Mehetünk? - kérdezte a felesége az ajtóból már.

- De ki vagy te? - tette fel újra, még nyomatékosabban a kérdést a tükörnek. Válaszokra volt szüksége, magyarázatra.

- Nem látszik? Én vagyok a páncélos megmentőd - kuncogott, majd egy kacsintás kíséretében végleg eltűnt a szeme elől.

Sokáig nézte még a megüresedett tükröt, lassanként visszakúszott elé a tükörképe, mely a jól megszokott módon saját mozdulatait adta vissza.

- Jövök! - mondta, majd a jelmezt magához véve, a kulcsokat, iratokat minden teketóriázás nélkül maga mögött hagyva elindult. 

* * *

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 
https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/257-kreativ-iras-kep-alapjan-63

Tessék? - nyitotta volna kérdésre a száját Jack, mert képtelen volt hinni a szemének. A látvány, ami fogadta, nem volt mindennapi.

- Azt mondtam, kezeket fel, és egy hangot se!

Nos, nem tévedett, valóban ezt az igencsak furcsa mondatot hallotta az előbb is, nem a képzelete játszott vele.

Összezárta a száját, ha már így szólt az utasítás, és várt. A mennykő üssön belé, ha a kezeit is felemeli, azért az már kicsit túlzás lenne, gondolta, miközben elhúzta a száját rosszallását kifejezve ezzel.

- Kezeket! - a nő hangja az előbbinél is türelmetlenebbül csengett.

Felnézett a barna szempárba, mely annyira szórta magából a szikrákat, hogy egészen éjfeketének tűnt. Próbálta felmérni, hátha csak blöfföl. Kinézetre semmi ijesztő nem volt a lányban, arca kifejezetten kedvesnek volt mondható. Ha esetei lettek volna a szőkék, minden bizonnyal flörtölni kezdett volna vele. Ő azonban inkább a tüzes vörösöket szerette. Az északi hideg szépségeket meghagyta az öccsének.

Az egyetlen, ami a fenti kedves összképet némiképp csökkentette - már a puskán kívül természetesen - a lány szája széle volt, mely a benne uralkodó feszültségét nem bírta teljesen leplezni. Ha halványan is, de megrándult.

Arcáról a kezeire siklott Jack tekintete, kíváncsian fürkészte, vajon megremeg-e, látja-e bármi jelét annak, hogy a lány ideges, mert puskával a kézben az nem épp a legidillibb állapot. Még a végén tévedésből elsül a fegyver, mielőtt tisztázhatnák a félreértést. Ám a kezek határozottan tartották a rászegeződő puskát. A mutatóujj nem tétlenkedett, egyetlen mozdulatára a ravasz éles hangja hasította át ebben a pillanatban a levegőt.

Ajaj, ennek már a fele se tréfa, gondolta Jack. Már csak abban bízhatott, talán nincs is megtöltve a puska, továbbra is egy rossz blöffel áll szemben.

A lány, mintha csak gondolatolvasó lett volna, gúnyosan felhúzta szép ívű bal szemöldökét, a csövet pár centivel arrébb irányította, és a levegőbe tüzelt. Jack-nek ideje sem volt megmoccanni, megnézni, hol csapódott be a lövedék, eltalált-e bármit, bárkit, mert a ravaszt azzal a lendülettel ismét meghúzta a nő, Jack mellkasa pedig újra céltáblává vált.

A férfi hangosan nyelt egyet.

A lány a fejével intett felé, ezzel jelezte, még mindig arra várt, hogy a kezeit a magasba emelje.

Tulajdonképp nem annyira magas ár két kezét megmozdítani, mint nyílt sebből elvérezni, győzködte magát, és bár nem szívesen, de engedelmeskedett a parancsnak.

Nézték egymást hosszasan.

Fogalma sem volt, most hogyan tovább, meddig kell így itt állnia, ha meg nem szólalhat, a nő meg nem mond semmit, de az elmúlt percek meglepő módon türelmes emberré változtatták. Ráért megtudni, mi a szándéka vele a nőnek.

Türelmes volt, de rettentő bosszús. Arról ismerte mindenki, hogy vele nem könnyű elbánni, túljárni az eszén meg egyenesen lehetetlen. Erre jött itt ez a nő, és teljesen kibillentette az egyensúlyából.

Magában átkozta a texasi szokást, miszerint mindenféle jöttment tarthatott magánál fegyvert. Még ez a szöszke is.

A helyi nők végtelenül kényesek voltak erre a témára. Legtöbbjük meg volt győződve arról, hogy fegyver nélkül nem is egész ember, aki itt élt. Jacknek ezért hát eszébe nem jutott volna nemtetszését itt most szóvá tenni, férfiak ennél kevesebbért is végezték már a sebészasztalon.

Mit tehetett mást, tovább várt.

A nap is hozta a papírformát. Hétágra sütött, ahogy ez megszokott volt nyáron errefelé, fokozva ezzel az amúgy is forró hangulatot. Jack homlokán verejtékcseppek kezdtek megjelenni. Ettől aztán pipától nem látott. Még a végén azt hiszi ez a nő, ő van rá ilyen hatással, tőle retteg ennyire.

Holott az igazat megvallva nem a félelem volt, ami egész lényét uralta, hanem a düh. A női nemnek nagy tisztelője volt, számos eset tanúskodott erről. Eddig meg sem fordult volna a fejében, hogy egy nőnek a kecses nyakát akarja puszta kézzel kitekerni, de most már határozottan közel állt hozzá, hogy engedjen a csábításnak.

Ha eddig mókásnak is találta volna a helyzetet, ami nem így volt, akkor mostanra már épp elérték azt a pontot, hogy végre véget vessenek neki, és mindenki menjen a maga útján szépen tovább.

A nő szemei összehúzódtak, ahogy nézte a verejtékcseppeket Jack arcán legurulni, de nem bírta tagadni, ő is kissé felhevült, mert a homlokára egy tincs rátapadt. Ingerülten fújta félre.

Súlyos percek teltek el így némaságban.

- Nem is emlékszel rám, igaz? - hangja körülbelül egy oktávnyit emelkedett a hitetlenkedéstől.

- Bingó! - tört ki Jackből, de amint a fegyver egyenesen a szívét vette célba, meg is bánta egyből.

- Nem engedtem meg, hogy megszólalj! - szólt  rá a szöszi, és Jacknek először tűnt fel, hogy a hangszíne kissé füstösen csengett. Hogy a méregtől-e vagy alapvetően ilyen volt, nem tudta, de azt maga előtt sem tagadhatta, más körülmények között eléggé kedvére lett volna. Szívesen hallgatta volna egy korsó sör mellett törzskocsmája hátsó, elkerített részén.

- Ez egyszerűen hallatlan - folytatta a nő.

- Bár valójában nem is kellene így meglepődnöm ezen. Pontosan ezért vagyok itt. Az ilyen felelőtlen alakokat valakinek végre móresre kell tanítania. Úgy döntöttem, magam veszem kezembe a dolgokat.

Jack egyszeriben kíváncsi lett. Ha le akarta volna lőni a nő, már megtette volna, vélekedett. Vajon mit jelenthet a neki szánt lecke?

- A férfiak mind azt hiszik, kedvükre szórakozhatnak a nőkkel, el vannak telve magukkal, kedvüket lelik bennük, majd szó nélkül továbbállnak.

Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, orrcimpái kitágultak feldúltságában.

Hogy is volt ez azzal az északi hidegséggel? Jack már sehol nem tudta felfedezni benne. Előtte egy az összes vöröst meghazudtoló parázsló szépség ült a kocsiajtó túloldalán. Már nem csak a nap erejétől verte ki a víz, szája kiszáradt, ahogy egyre jobban kezdett vonzódni nőhöz. Képzelete elkalandozott olyan helyekre, ahol szintén a nő volt az irányító, ő maga pedig abban a helyzetben a legnagyobb örömmel engedelmeskedett minden parancsának.

- Vetkőzz!

Huh, kicsit gyorsan haladtak az események a gondolataiban, de betudta annak, hogy amikor az emberre épp fegyvert szegeznek, nem mindig úgy fantáziált, ahogy az máskor megszokott volt.

- Hallod? Azt mondtam, vetkőzz!

Ez már azonban visszarántotta Jack-et a jelenbe, a nap égette forró nyári terepre a kocsi oldalán álldogálva.

- A kezeimet azért használhatom közben? - kérdezte gúnyosan.

A nő felhorkant. Nem díjazta a humorát.

- És mi a célod ezzel? - bátorodott fel Jack, hogy nem kellett egyből meglakolnia a beszéd miatt. Kezdte nyeregben érezni magát. Ha beszélhet, simán át tudja majd venni az irányítást, és kibeszélheti a nő fejéből ezt az őrültséget.

- Magammal viszem a ruháidat. Kénytelen leszel visszakullogva, megalázó helyzetben elérni a várost, akkor talán visszaveszel a nagyképűségedből.

- Nem szokásom ruha nélkül kényelmetlenül érezni magam. Általában akkor vagyok elememben - folytatta Jack, akinek önbizalomért nem kellett a szomszédba mennie.

A nő erre ismét csak felmordult, de már nem annyira meggyőzően, mint az előbb, miközben tekintete végigpásztázta a férfi testét. Nem siette el a dolgot. Jack ezt jóleső érzéssel nyugtázta, miközben az ingjét gombolta. Ráérősen, komótosan. Mindegy mellékesen megkérdezte ezalatt:

- Elárulod, mit is vétettem, ami miatt most meztelenül akarsz látni?

- Rosszul értelmezed a helyzetet - kérte ki magának a nő felháborodottan.

- Úgy gondolod? - vonta fel a szemöldökét Jack, majd ledobta az inget maga mellé a porba. A nadrágszíjjal bajlódott.

A nő meg nagyot nyelt.

A szemébe már nem nézett, a mellkasát bámulta mereven.

- Szóval? - az öv csatlakozott az inghez.

- Szóval mi? - kérdezte zavartan a nő.

- Mi is a vád?

A nő megrázta magát kissé.

- Tudom, volt sok nő az életedben, nem jelent a legtöbb semmit neked, de ezzel most bebiztosítom, hogy rám ezek után emlékezni fogsz.

Jack keze megállt nadrágja legfelső gombján.

- Ha csak ez a cél, tudok egy ennél kellemesebb megoldást is rá. Puska se kell hozzá.

- Ó, mintha már elhangzott volna ez a mondat egyszer. Pontosan így indult.

- Valóban? - kérdezte Jack meglepetten. Bármibe lefogadta volna, hogy még soha nem látta ezt a nőt, márpedig ő erre célzott épp ezzel a kijelentéssel.

- Valóban! Ne próbáld tagadni, mert annál rosszabb.

- Rendben! - válaszolta Jack és szíve kezdett kicsit fájni, amiért ez a dögös nő láthatóan bolond volt. A szőkesége még csak-csak áthidalható tényező volt, de az őrültek elől menekült, ahogy csak tudott. Azokkal mindig csak a baj volt.

A gombok kioldódtak, farmerja magától csúszott le a bokájáig. Kilépett belőle és arrébb rúgta.

Majd egy gondolat ütött szöget a fejébe.

- Ha minden úgy van, ahogy állítod, és már találkoztunk, miért ne emlékeznék rád?

- Tessék? - ocsúdott fel a nő, akinek a tekintete Jack mellkasáról izmos combjaira siklott, leheletnyit elidőzve alsónadrágján, mely nehezen tudta csak elrejteni, hogy Jacknek mostanra már igencsak szimpatizált a szőkeséggel.

A lány csapzott haja, félig nyílt szája, szakadozó lélegzete csak fokozta a hatást.

- Hidd el, ha már láttalak volna, vagy - ahogy erre célzol, már közelebbi kapcsolatba kerültünk volna - egész biztosan emlékeznék rád. Egy ilyen nőt nem lehet csak úgy elfelejteni.

- Igen? - a nő dühe újra felcsapott. - Pedig elég jól sikerült! Amikor fenn voltunk a szobában az ivó felett, magad voltál a megtestesült kedvesség és udvariasság, majd öt perccel később már csak a hátadat láttam, amint elhagytad a szobát- itt megállt egy pillanatra, hogy még nagyobb nyomatékot adhasson szavainak - Öt perccel! Mire most ez a hatalmas önbizalom?! Nem is értelek. Nagyobb a füstöd, mint a lángod!

Jack felszisszent, nem épp előnyös oldalról festették le, ezt egyértelműen érezte.

Ám továbbra se értett semmit.

- Öt perccel mi után? Tisztázzuk! - kérdezte.  Gondolta, ha már itt volt, megvédi a férfiak becsületét.

- Belépés és távozás közötti öt percről beszélünk vagy az együttlét utáni összebújás utáni öt percről?

A nő arcán egy pillanatnyi elbizonytalanodás suhant át.

Milyen érdekes, gondolta Jack, míg a válaszára várt.

- Öt perc! Nem mindegy? - gurult dühbe egyre inkább a nő. Arca már-már lángolt.

Jack nem tudta eldönteni, hogy a zavar vagy az épp most földet érő alsónadrág volt ennek az oka.

- Nagyon nem, kedvesem! - folytatta Jack, és kezdte felszedegetni a ruhadarabokat egyesével.

- Nézzük át még egyszer pontosan, ne hagyjunk ki semmi részletet, hogy még én is megértsem. Lehet, napszúrást kaptam, nehezebb a felfogásom - próbálta meg ezt a trükköt, ha az igazságot, miszerint a fent vázolt eset valójában nem történt meg, a nő elképzelhetetlennek tartotta.

A nő nem volt már nagyon beszédes kedvében. Habár tartásával próbálta tagadni, hogy a férfi hatással van rá, szemei meghazudtolták. Itta magába a látványt.

Jack nem hazudott, valóban nem érezte kényelmetlenül magát, unottan egyik lábára támaszkodott, kezét csípőre téve várta, mi sül ki ebből.

- Nos? - próbálta meg újra.

- Bementünk, öt perc, kimentél - mondta a szöszi torokköszörülés után, de füstös hangja már addigra rekedtes árnyalatot kapott.

- Ezek a részletek? - nevetett fel Jack lazán.

- Azt már tudom, hogy én nem, de te ott voltál egyáltalán? - derült egyre jobban a férfi.

A nő erre az alsó ajkába harapott.

Hoppá! - gondolta Jack. Ez aztán az érdekes fordulat.

- Ne mondd nekem, hogy megvádolsz valamivel, amit nem követtem el, mivel jelen sem voltam, most meg kiderül, te sem.

- A húgom volt, jól van? Legyen ennyi elég!

- Már megbocsáss... - kezdte volna Jack, de a nő meghazudtolva előző kijelentését már lendületben volt, folytatta.

- A húgom volt veled, őt verted át. Teljesen magába roskadt, azóta se hallottam nevetni, pedig egy igen vidám lány volt mindig is. Ezt nem nézhettem tovább. Ikrek vagyunk, gondoltam, erősebb lelkiállapotban vagyok, jobban célt érek. Ő semmire sem használható a kétségbeeséstől, amelybe sodortad. Ezért jöttem ide és állok én bosszút érte! Senki nem tud minket megkülönböztetni, kiadtam magam neki. Bárki a helyemben így cselekedne.

- Azt hiszem, kezdem érteni. - Jack egyre jobban szórakozott. Most már, hogy a nő nem akarta lelőni, meg még az is kiderült, ő maga nem vétkes semmiben, és ezt mindjárt el is mondja ennek a tüzes teremtésnek, inkább csak csodálta, ahogy a nő a haragtól és az egyértelmű vonzalomtól kipirulva szapulta őt.

- Honnan tudtad akkor, hogy én voltam, ha ezek szerint nem is találkoztunk?

- Fényképről, te nagyokos! - diadal csillant meg a nő szemében.

- Fényképről, mi? - Jackben egyre erősebbé vált egy gondolat.

- Mondd csak, mikor is történt ez a mi kis légyottunk?

- Mintha nem tudnád? - csattant a nő. - Három hete, a városi felvonulás után.

- Hm! - vakargatta meg állát Jack. Legalább összeállt a kép. Végre! Kissé sokáig tartott, ő meg nem kedvelte az ilyesfajta rejtélyeket, szeretette mindig tiszta helyzetben találni magát.

- A neved még nem is árultad el.

A megrökönyödés ismét meglátszott azon a szép arcon.

- Belle.

- Örvendek, Belle, én Jack vagyok.

- Jack???

- Igen.

A döbbenet meg sem közelítette az érzést, mely kiült a lány arcára.

- Hogy? Hogyan...? Úgy értem, hogy...? - hebegett össze-vissza.

- Nem voltam még a városban, amikor a felvonulás volt, most tértem vissza öt napja. Az öcsém, Sebastian viszont teljes nagyságban jelen volt. S ahogy hallom, nem is tétlenkedett.

A nő teljesen megsemmisülten engedte le a puskát. Ám mindösszesen csak ennyit mondott:

- Ó!

- Ikrek vagyunk, de gondolom, felesleges már magyaráznom.

Jack vigyorogva nyújtotta a kezét.

- Mondanám, örülök a megismerkedésünk körülményeinek, de hát ruhátlan vagyok, ugye, ez némiképp pikánssá varázsolja a dolgot. Bátorkodom mégis megkérdezni, ha már nem rám haragszol, bevinnél a kocsiddal a városba, épp hazafelé tartottam amúgy is.

A nő még mindig képtelen volt megszólalni, csak bólintott egyet a fejével lassan.

Jack már előre örült a rá váró utazásnak, biztos volt a dolgában, hogy mire elérik a városhatárt, meggyőzi a hölgyet, igyanak meg együtt valamit, és talán még a végére is járhatnak ennek a kettejük között kialakult tagadhatatlan vonzerőnek.

Igyekezett azonban mosolyát eltakarni, ahogy szedegette fel a földről a még ott ragadt ruhadarabjait.

Belle újra a magasba emelte a puskát.

- Azokat kérem ide!

Jacket ritkán döbbentették meg, de a szöszi ma többször is elérte nála ezt a hatást.

Átnyújtotta illedelmesen a ruhákat.

- Így! - mondta elégedetten a nő erre.

- Most már beszállhatsz!

* * *

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/236-kreativ-iras-kep-alapjan-51

Arra ébredt, hogy nem fájt semmije.

Nocsak, nocsak! Marikát ez először teljesen meglepte, alig ismert rá erre az érzésre, oly rég volt ilyenben része. Aztán úgy döntött, ez minden bizonnyal egy különleges nap lesz, kihasználja hát minden percét, vagy - szökött be a gondolat elméjének egy jól eldugott, hátulsó részébe, mert teljességgel nem tudta elengedni ezt a lehetőséget - legalábbis annyit, amíg a fájdalom vissza nem tér.

Ajándékozott még pár másodpercet magának, amíg az ágyban kinyújtóztatta alvástól elgémberedett tagjait, de a türelmetlensége végig jelen volt, menni akart, felkelni és végre mozogni, haladni előre minél messzebb, amerre csak látott.

Két kezét maga mellé helyezte hát az ágyon, ezzel segítve magát függőleges helyzetbe. Mert azért szép, szép, hogy tettvágy dúl az emberben, de ne legyünk teljesen földtől elrugaszkodottak. Azok az idők már rettentő rég elmúltak, amikor felpattant az ágyból és úgy repült a konyhába, a kávégép elé.

Ma már csak csendes belenyugvással, halovány mosollyal az arcán, ám annál határozottabban örült eme lassú, ám határozott felkelésnek.

Kisétált a konyhába, megtöltötte csészéjét, és míg a feketét kortyolgatta, a szeme megakadt a táblájára kitűzött papírlapon.

Ma van a napja, nem tévedett!

A meghívón cirádás betűkkel ott állt minden részlet, amit tudnia kellett, mikor hova menjen.

Szaladt a szobába, magára kapta vidám, tarka ruháját, fejébe nyomta kalapját, mert a nagy meleg ellen már így kora nyáron is védekeznie kellett. Nem bírta már a hőséget úgy, mint korábban. Régen nagyon szerette a nyarakat, mára már inkább csak megbékélt velük. Az igazi szerelem a tavasz volt. Annak minden illatával, színével, bársonyosságával. Élvezettel figyelte, ahogy maga körül újra életre kel a természet. Erőt merített belőle maga is, sétálgatott a parkban, amíg tehette.

Az utóbbi időben azonban már erről is lemondott inkább.

Vérzett a szíve, hogy így alakult.

Ilyen előzmények után nem is várt villamosra, átgázolt a parkon és szíve olyan módon megtelt lelkesedéssel, hogy mosolyogva figyelte a madarakat csicseregni a villanyvezetékeken, meg a mókusokat, ahogy az ágakon kergetőztek a feje felett.

Megállt. Mély levegőt vett.

Istenem! Micsoda ostobaság, hogy nem mozdult ki a négy fal közül, pedig mennyi szép és jó volt idekint, lám.

Amikor otthon ült, már szinte eszébe se jutott a sok minden, amiről le kellett mondania az önként magára mért szobafogsággal.

Most emlékezetébe akarta vésni, hogy később, amikor a szoba csendje lesz csak társa, legyen elég ez az emlék, legyen elég erős ahhoz, hogy rábírja, kimenjen újra. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha úgy érzi, nem való már neki.

Ahogy ott állt a park közepén, hirtelen maga sem értette, miért is mondott le mindenről eddig.

Rosszallóan megrázta a fejét és továbbindult.

Maga mögött hagyta a teret, a sarki kávézót, befordult a főútra, és szeme csak úgy itta magába a látványt. Az emberek nyüzsgő hadát, a forgalom monoton morgását, a fák suhogását, melyek még az autók tengerében is próbáltak életben maradni, hogy a levegőt védjék valamelyest. A kirakatok színkavalkádja, az áruk végtelen kínálata a kirakatüvegek mögött mind újólag hatottak megfáradt szemének.

Mennyire szeretett annak idején, míg tehette, erre sétálni! Meg-megállt olyankor a kedvenc üzletei előtt, megállapította, hogy a közszemlére kitett új táskák, cipők, ruhák elrendezése épp kedvére valók voltak-e vagy sem. Időnként be is nézett az üzletekbe. Ismerte is őt pár eladó, előre köszöntek neki. Néha, ha kevés volt a vevő, el is beszélgettek vele kedvesen. Még vásárolnia sem kellett ehhez. Megszokták, megszerették. Mindig jutott neki egy-egy kedves mosoly, amiért nem tudott elég hálát adni a sorsnak.

Mindez már a múltté lenne?

Felpillantott. A kirakatüvegben saját maga tükröződött vissza. A tarka ruha jól kivehető volt még a tükörképen is, a nap erősen megsütötte fentről. A kalap védte rendesen a szemét, nem kellett hunyorognia, mikor szembe nézett önmagával. Ám olyan furcsa képet látott. Mintha egy idegen nő nézne szembe vele, nem ismert magára. A tekintete valahogy más volt. Kereste, kutatta, mi a változás oka. A külvilág már nem hatott át a tudatáig. Farkasszemet néztek. Ő és a tükörképe. Kezdte elfogadni, hogy igen, ez, aki itt állt előtte, valóban ő maga volt. Még ha más is, mint amilyen képet az otthoni faragott fa szélű, ódon falitükör mutatott. 

A felismerés élesen hasított belé.

Első ránézésre minden ugyanaz volt valóban! A haja, az őszes, a tartása, a kissé megfáradt, a ráncok a szeme körül, melyek az évek sokaságáról tanúskodtak.

Egyedül a tekintete volt más.

Csillogott.

Szikrázott.

Élt.

Amikor megfejtette a rejtélyt, mosolyra szalad a szája széle, szemei vele együtt nevettek. Ezzel az újdonsült erővel fordult sarkon, és haladt tovább.

Nemsokára elérte a vendéglőt, ahova útja vezette.

Belépett. Először meg kellett szokja a szeme a félhomályt, de amikor ez megtörtént, egyből észrevette az asztalt, mely a mai úticélja volt.

A pincérek kedvesen köszöntötték, ő visszaintett a fejével illedelmesen, de a figyelme már teljes mértékben az asztaltársaságé volt.

Ott volt mindenki!

Ha akarta se tudta volna visszatartani az arcán elterülő hatalmas mosolyt.

Hetekkel ezelőtt kapta meg a meghívót, azóta viaskodott magával, hogy eljöjjön-e ide. Úgy érezte, ha nem képes a sarokig sem elvonszolni magát jobb napjain, hogy is lenne képes tömböket gyalogolni pár óra kedvéért, melyet itt tölt majd.

Már az első percben érezte, mennyire jó döntést hozott.

Leült, kihozták elé a szelet tortát, melyet rendelt, de felőle akár cipőtalpat is felszolgálhattak volna, fel se tűnt volna. Annyira belemerült a beszélgetésbe, a nevetésbe, a régi idők felemlegetésébe.

Hatalmas kacagások közepette meséltek a többiek az elmúlt évek eseményeiről. Kivel mi történt. Ki merre járt, hány unoka várta a nagyszülőket sokszor szerte az országban, világban.

Az igazán mókás történeteket hallgatva nevetése sokszor könnyet is csalt a szemébe.

Nem élt át ilyet már rég! Nemhogy nem sírt a nevetéstől idejét nem tudta, mióta, de már az sem rémlett igazán, nevetett-e az elmúlt két-három évben, mióta teljesen magára maradt. Valószínűleg nem.

Kár!

Nagy kár!

A nevetés annyira jól esett neki. Többet kellene része legyen benne, úgy érezte. Elhatározta, ezen a téren is változtatni fog.

Tehát a séta, madárfütty és kirakatok mellé felírta magának a nevetést is gyógyírként.

Némán bólintott maga elé, ezzel pecsételte meg az ítéletet.

Mikor felnézett, feltűnt neki, hogy minden szem rászegeződik. Választ vártak tőle.

Mire is? Mi is volt az utolsó kérdés?

Jaj, igen, megvan! Hogy van, hogy él mostanság.

- Tudjátok, hogy is van ez. - kezdte végül.

- Magányosan, mióta Lőrinc két és fél évvel ezelőtt magamra hagyott. Gyerekeink nem lehettek, már csak mi voltunk egymásnak. Azt hittem, megyek utána én is rögtön, visz a szívem, azzal mindig problémák voltak. De hiába vártam, nem jött értem a kaszás. Majd aztán először csak a kezeim zsibbadtak, végül a lábam. Az orvos egyből mondta, szklerózis. Azóta ki se mozdulok, nehezen megy már a járás. Van egy kedves kis szomszédasszony, jóravaló lélek, hoz nekem ezt-azt, amikor vásárol, főzni még tudok, még ha nehézkesen is megy. Elvagyok. Vagyogatok.

- Otthon? - kérdezte Katinka a jobbjáról.

- Igen, már csak otthon.

- Nem mész sehova? - hangján teljesen átütött a megrökönyödés.

- Nem, előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége, nem fogok tudni már mozogni, gondoltam, megszokom időben. Meg öreg vagyok én már, voltam kint eleget.

- Badarság! - kiáltott fel átellenben Saci.

- Szerinted öregek lennénk? Hisz még előttünk az élet.

Ez utóbbi kijelentése fergeteges nevetést váltott ki a csapatból.

- Ha arra várnék, mikor nem fáj a derekam - folytatta ismét Katinka -, ami kínoz napról napra egyre jobban, soha ki sem mozdulnék én sem. Márpedig nekem feltett szándékom idén nyáron is felszállni a vonatra, leutazni Hévízre és csak áztatni magam, míg ki nem zavarnak a vízből.

Két legyet ütök egy csapásra: csacsogok az ottani fiatalokkal - itt jelentőségteljesen rákacsintott a hallgatóságára - plusz még az ízületeimnek is jót tesz.

- Mi az urammal a fiamékat látogatjuk meg a nyáron - vette át a szót Zsóka.

- Három éve költöztek ki Svájcba. Jönnek, jönnek látogatóba néha, de nem sokszor tudnak. Ha mi nem mennénk, nem látnánk az unokákat sokáig. Van ez a Skype, lehet beszélgetni, de az csak nem ugyanaz.

- Mi pedig kirándulunk a szomszéd házaspárral, igyekszünk bejárni a környék erdeit - így Lenke. - Persze már nem megy úgy, mint régen, kell a bot, hogy lehessen mire támaszkodni, de már hozzátartozik, hagyománnyá vált minden kirándulást botvadászattal indítani.

- Színházbérletünk van a húgommal, több színházban is!

- Imádom a bridzs-partikat csütörtök esténként!

- Megtanultam agyagozni tavaly a közösségi házban!

- Én napközit szerveztem az unokám osztálytársainak. Eljárnak hozzám, sütünk-főzünk.

Záporoztak feje felett a beszámolók. Marika csak hallgatta a többieket meglepetten. Nem képzelte, hogy ennyi életerő lehet még a kortársaiban.

Mindenkinek megvolt a maga baja, öregek, pardon, éltesek voltak már, való igaz, de nem mondtak le mindenről csak ezért.

Mai napon hozott döntése ebben a pillanatban sziklaszilárddá vált számára.

Ki kell mozdulnia végre! Ez a mai nap volt az első lépés ebbe az irányba, nem hiába érezte már reggel, hogy jól indult a nap. Mekkora változások történtek egyetlenegy apró döntéssel. Az élet mégiscsak csodaszép volt!

Ekkor valami furcsa, éles hang hasított keresztül a termen.

Forgatta a fejét jobbra-balra, de nem bírta felfedezni a hang forrását. Az meg csak nem akarta abbahagyni, szakadatlan terelte el a figyelmét, nem volt képes már kivenni a szavakat, mondatokat maga körül, hiába igyekezett.

Aztán lassan a körvonalak is elmosódtak. Próbált a szemeinek parancsolni, ne most hagyják cserben, de már nem látta, nem hallotta maga körül a csoportot.

Az éles hang elnyomott mindent.

Mindent betöltött, s nem maradt abba, bárhogy is szerette volna.

Kitartóan csörgött.

Kinyitotta a szemét. Ismét becsukta, mert nem értette, hogy is lehet az ágyában, mikor pillanatokkal ezelőtt még az étteremben üldögélt.

A csörgéstől már kezdett a feje is megfájdulni. Megpróbálkozott újra szemügyre venni a környezetét.

Akárhogy nézte, csak a saját ágya volt az, mely körülölelte. A falon a képek sokasága köszönt vissza, melyek az ő képei voltak. Ott lógtak évtizedek óta.

A csörgésről pedig már tudta, az ágy melletti kisasztalról származott. Ott volt a telefon helye, pont az ilyen esetekre, amikor ébredt és még mozdulni sem bírt, akkor is fel tudja venni, vagy ha úgy adódik, ezzel hívjon segítséget.

A kagyló után nyúlt.

Éles fájdalom hasított a karjába. A lába a megszokott módon hasogatott.

Sehol nem volt már a vidám reggel, a múló fájdalom. Minden a régi, a megszokott volt.

- Halló! - szólt bele rekedten a készülékbe.

- Szervusz, drágám! - köszöntötte vidáman Sári, aki álmában még agyagozni tanult. Kíváncsi volt, ha megkérdezné, valóban így volt-e, teljesen bolondnak nézné-e.

- Ugye jössz ma délután?

- Nem is tudom - kezdte volna a kifogások keresését, de Sári egyből a szavába vágott.

- Nem teheted meg, hogy nem jössz! Pont te! Meg se forduljon a fejedben ez a lehetőség! Ott kell lenned és kész! Mindenki eljön! Képzeld, mindenki, aki megígérte, ott lesz! Nagy muri lesz, meglátod! A szád is tátva marad, a szemednek se fogsz hinni! Ha mi egyszer összegyűlünk, abból még sok rossz nem született! - nevetett. - Számítunk rád mind!

Azzal válaszra sem várva letette a telefont.

Marika annyira meghökkent, hogy legalább egy percig feküdt még ott így, kezében a telefonnal. Szokatlan volt számára ez az energia, mely Sáriból még így a vonalon keresztül is átsütött.

Most mit csináljon? Hogy mondja le ezt az egész délutánt?

Merthogy egyértelmű, elmenni nem tudott.

Miért is nem? - hökkent meg hirtelen.

Mert kicsit már nehezebben mozgott?

Ha majd egyszer tolószékbe kényszerül, akkor végképp még nehezebb lesz minden.

De még nem abban közlekedett, nem abban élte az életét! Bár botra volt szüksége és több időre, de még tudott poroszkálni.

- A fene vigye el! - mondta ki hangosan.

Kissé lassabban, mint ahogy álmodta, de sikeresen kikászálódott az ágyból. Megcélozta a ruhásszekrényt, ami már túl rég óta rejtette magába a színes ruhákat, melyek mind arra vágytak csak, hogy végre megszellőztesse őket.

Bár nem volt valóságos, ami történt, az érzés, amelyet átélt, rettentő valósnak tűnt még innen messziről is. Úgy érezte, saját magát hazudtolná meg, ha a döntését máris sutba dobná.

El kell mennie erre a találkozóra ma, nem vitás!

Az élet odakint volt! Ő pedig még igenis élt!

* * * 

Fenti írás megjelent a Régiségeknek oldalán is. 

Összedörzsölte a kezeit, de nem engedett utat a hidegnek. Igyekezett valami szép, kedves és mindenek előtt meleg emléket felidézni magában, a hófúvást kizárta még a gondolataiból is. Volt még nála némi tea a termoszban, de úgy vélte, jobb lesz spórolni vele, ki tudja, meddig járja még itt a hegyeket. Úgy tervezte, jó sokáig. A határidő este hét óra volt, addig meg még volt vissza három óra és huszonhat perc. Az ilyen fagyos időben felért harminc órának is. Nem, dehogyis, nem is volt fagy és ítéletidő - próbálta irányítani gondolatait. Nyár volt és ő valahol a tengerparton süttette magát, jobb kezében egy koktél, melyet bambusz szoknyát viselő lánykák hoztak oda neki, alighogy kiürült az előző pohárral. A szemét se nyitotta ki, végre elégedetten hátradőlhetett a nyugágyban, hallgathatta a közelben homokvárat építő gyerekek zsivaját vagy a tenger morajlását. Kivéve, hogy bármennyire is koncentrált, nem igazán sikerült maga elé képzelnie ama morajt, mert a szél kitartó volt és hangos.

Mi a fenéért nem tudott néha csendben maradni?!

Most már bánta. No, de azért nem annyira, hogy szembeszálljon elveivel és badarságokra bólintson rá, mint a többi nagyokos, akik közül senki nem mert ellentmondani az Öregnek. "Tisztelik a korát!" Persze! Ő is tisztelte, ezzel semmi gond nem volt - bizonyos határokon belül!

Brrr, de jeges ez a szél, gondolta és még mélyebbre húzta kucsmáját. Gyűlölte a kucsmákat és ezt a nagy kabátot. Az Öreg ragaszkodott hozzá, hogy e nélkül ne vágjon neki az útnak. Rendben, ebben valóban igaza volt. Hálát adott neki innen a távolból, de ez még messze nem jelentette azt, hogy másban is igaza kell legyen.

Lábai ólom nehezek voltak, ahogy taposta a havat. Nem volt konkrét célja, ezért nem oly régen kinézett magának a távolban egy pontot - menedékháznak tippelte - és most arra tartott. Ám nem tűnt úgy, hogy hamarosan odaér. A fekete pont a messzeségben továbbra is aprónak tűnt. Számolt ő azzal, hogy hóban nem halad olyan gyorsan, mint a faluban a letakarított utakon, de ez azért meglepte. Lábait egyre nehezebben emelte, mert ahogy letette őket maga elé egy-egy lépésnél, combközépig belesüppedt a hóba egyből.

Lehet, hogy vissza kellett volna lassan fordulnia? Olyan régóta haladt egy irányba, ha a havazás nem hagy alább, visszafelé még nehezebb lesz. Többet pedig nem szeretne fenn tölteni itt, az Isten háta mögött annál, mint amennyit feltétlenül muszáj. Este hét óra volt a megállapodás, tartani akarta magát ehhez. Nem őrült meg teljesen. Az az Öreg, akire ez a jelző ráillik, ő épp azt szerette volna bebizonyítani, hogy van még értelmesen gondolkodó férfi a csapatban.

Olykor szembe kell néznie az embernek azzal, hogy megöregszik és már az ítélőképessége elfárad. Épp ideje volt, hogy az Öreg is belássa, ez már időszerű lenne nála is.

Megpihent kicsit, rátámaszkodott a botjára. Lassan már pár percenként kellett így tennie. Ha visszaér, semmi esetre sem fogja bevallani, hogy magához vett egy botot erre a célra, mert igen, az Öreg valóban ráhibázott erre is.

No, de legyen ennyi már elég mára!

Kifújta a levegőt a tüdejéből, bajuszán megfagyott már órákkal ezelőtt a kicsapódott pára.

Ha már így állt, arra gondolt, mégiscsak iszik egy kortyot a termoszából. Az is csak az ő eszét dicséri, hogy indulás előtt megöntözte még jócskán rummal is. Somolygott és végtelenül elégedett volt magával.

Lehúzta lassan a kesztyűjét, gyors mozdulata utoljára talán induláskor volt, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe. Kitapogatta a termoszt, előhúzta és nekiállt letekerni a tetejét.

Szeme sarkából valami mozgó árny képét vette észre.

Odanézett.

Semmi.

Úgy látszik, a hideg a bolondját járatja vele.

Vagy a rum.

Igen, minden bizonnyal a rum lehet a hibás.

Mivel a magyarázatot megtalálta, vállat rándított, vállat vont és tekerte tovább a tetőt a termoszon. Jól esett a melegség a torkának, egész bensőjének, de tudta, takarékoskodnia kell. Azért a három óra huszonhárom perc rettentő sok idő tud lenni meleg folyadék nélkül.

Termoszt vissza, indulás! - gondolta és újból nekiveselkedett az emelkedőnek.

Három lépésig bírta. 

Nem lesz ez így jó!  El kellett terelnie a figyelmét.

Talán a zene jó lehet ilyenkor, gondolta és a hideg ellenére rázendített egy nótára. Hát nem! Nem bizonyult jó ötletnek, csak még jobban elfáradt.

A ménkő esne az Öregbe, jutott eszébe a gondolat ma már vagy századszorra is. Csakis miatta van ebben a nyomorúságos helyzetben. Az örökös történeteivel, lódításaival.

Ismét egy suhanó árnyék, ám most a másik szeme sarkából fedezte fel.

Lemondóan nézett abba az irányba, hisz sejtette, megint nem lát semmit. Állat nem él meg ezen a helyen már, ember meg nem lehet annyira balga, jelenlévők mindig kivételek, hogy erre járjanak ilyenkor.

Igaza volt, a táj körülötte teljesen kihalt volt. A szél néhol felerősödött, biztosan az borzolt meg egy-egy bokrot.

Hol is tartott? Ja, igen! Az Öregnél. Meséit folytonosan kuncogások kísérték, ez bejáratott szokás volt az évek során. Összegyűlt a falu népe, majd míg az asszonyok hímeztek, a férfiak pipára gyújtottak, vagy egy-két asztalnál verték a blattot, addig az Öreget kérték meg, meséljen, ami eszébe jut. Neki pedig nem esett nehezére ezt teljesíteni. Szórakozásnak mindenképp megfelelt.

Tegnap azonban kicsit elszabadultak az indulatok. Pedig oly ártatlanul indult. A mese végeztével az Öreg kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellett, és figyelte, mint csóválja egyre a fejét a társaság azon, mit talált ki már megint.

Mire csendesen megjegyezte, minden igaz volt. Ahogy elmesélte, úgy esett minden.

Be kellett vallania magának, volt már benne egy-két pálinka, bátrabban viselkedett, mint szokott, mert nem volt az jellemző azért rá eddig, hogy így szembeszálljon másokkal és kerek perec kijelentse, az Öreg hazudott. Ám pontosan így esett.

A teremben hirtelen olyan csend támadt, hogy még ha egy gombostűt ejtenek is le, azt is meghallhatták volna a másik végében.

Az összes szempár rá szegeződött. Csak az Öreg maradt továbbra is nyugodt és megismételte, márpedig nem legenda, amit az előbb megosztott a hallgatósággal.

Talán akkor az alkohol szólt belőle, de az álláspontja mára se változott. Feltehetően a gyerekek elhiszik, ha hallják, ő már megélt több nyarat is annál, mintsem ezzel el lehessen kábítani.

Ki hallott még olyanról, hogy lelkek vándoroljanak. Mi ez, reinkarnáció?

De nem! Az Öreg nem beszélt semmi olyasmiről, amiben bármi újjászületés lett volna szó. Az ő meséjében egy halhatatlan lélek szerepelt.

Tényleg, mennyivel jobb, mennyivel hihetőbb?!

Ahogy eszébe jutott a tegnap este, dühe már majdnem kezdte felmelegíteni, így még véletlenül sem tudta a hidegre fogni, hogy a teáért annak melegsége miatt nyúlt. Szüksége volt a lélekerősítőre és kész!

Ujjai egyre merevebbek voltak, az ivás egyre hosszadalmasabb művelet volt, de nem érdekelte, határozottan gurított le egy újabb kortyot a torkán. Amikor tette volna el a termoszt, fura érzés kerítette magába. Szemei sarkából most nem láthatott semmit, hiszen a kabátja belsejét pásztázta az előbb, mégis szinte biztos volt benne, hogy mégsincs teljesen egyedül ezen az elhagyatott tájon.

Fejét lassan felemelte és lélegzete bennszakadt, a vér az ereiben megfagyott.

Pár lépéssel előtte ott állt előtte valaki.

Minden akaratával azon volt, hogy tényleg csak "valaki" legyen, ne pedig "ő", akit épp ittlétével hivatott semmisnek nyilvánítani.

A termosz kupakja lehullott a hóba, de nem igazán fogta fel. A folyamatos havazás végül lassanként el is fedte teljesen.

Csak állt és meredt előre.

Az idegen vele szemben meg nézett egynesen vissza rá.

Farkasszemet néztek hosszú pillanatokig.

Kétségbeesetten próbált maga mögé nézni, annyira szerette volna hinni, hogy ez az egész csak tréfa, hogy a falu ott áll mögötte, elkísérték titkon valahogy, akárhogy, csak hogy jót nevessenek rajta, megbosszulják tegnap esti gorombaságát. Vagy még egy pár fős küldöttséggel is beérte volna, mert  belátta, a falunak nem ér meg ennyit az ő nyilvános megszégyenítése, de se egész falu, se küldöttség nem sorakozott fel a háta mögött.

Visszafordult.

Határozottan nem volt egyedül.

Tekintetük egymásba kulcsolódott ismét.

Agya, mely mindig racionálisnak volt mondható, szinte kiabálta az üzenetet, hogy nem, ez nem lehet igaz, higgyen magában, az elveiben, vagy ha abban már csalatkozik, legalább a józan észben. Ám a lelke, mely befogadta a látvánnyal együtt az igazságot is, már tudta.

- Hát igaz!

Csak ennyit mondott.

Az idegen változatlanul csak nézte.

Megköszörülte a torkát, rettegett feltenni a következő kérdést, lesütötte szemét, de végül csak kibukott belőle:

- És most mi lesz?

Az alak megindult felé. Nem volt nagy a távolság, hamar elérte őt, de neki ez egy örökkévalóságnak tűnt.

Megpróbált felkészülni az elkerülhetetlenre. Már amennyire fel lehet készülni arra, amit rá mért a sors.

Utolsó erejével még megpróbált arra választ kapni, vajon miféle vétkei voltak, amiért ezt érdemelte.

Az idegen megállt előtte.

- Vártalak!

- Meghiszem azt - válaszolta. Szavai mérhetetlen gúnnyal voltak átitatva. Nem csoda, hisz ki ne lenne boldog, ha évszázadokon átnyúló kóborlásának, egész lénye elátkozottságának vetne véget végre valaki.

Utolsó gondolata az volt, nem értette, tényleg el se tudta képzelni, miért ő fizet azért, amiért az előtte közvetlen álló alak réges régen beleszeretett egy boszorkányba. A lány csodaszép volt, de dölyfös. Eleinte még hízelgett neki a fiatalember szerelme, de idővel már csak untatta. Kicsalta egy nap a hegyek közé, elvarázsolta és örök vándorlásra késztette eme kietlen tájon. Átkát is csak az tudta megtörni, aki a szerelmesek történetét hallva annyira kételkedett benne, hogy maga indult útnak, hogy a végére járjon, mennyire lehet igaz.

Az elmúlt évszázadok során senki nem vitatta a legenda hitelességét, pedig a mese járt szépen szájról szájra, apáról fiúra.

A hideg, téli tájon a két alak eggyé olvadt. Egyikőjük emberi alakot öltött és felszabadultan egy hatalmasat szippantott a csípős levegőből, de soha még ilyen értékesnek nem tűnt számára egy korty levegő. A másik pedig nekivágott, hogy bebolyongja a havas sziklákat és megvárja, míg a mese egy újabb kétkedőt talál magának.

A fenti mese valóban megtörtént. Én is nagyapámtól hallottam, ő pedig az öregapjától. 

Micsoda? Hogy nem hiszed? Járj utána!

* * *

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 
https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/250-kreativ-iras-kep-alapjan-60

Gyorsan ledobta a kulcsokat az ajtó mellett álló szekrénykén lévő tálkába, de a cipőjét már nem merte levetni, mert a telefon szakadatlanul csörgött. Még az ajtó zárjával bajlódott (rosszul látott már ilyenkor estefelé), amikor először megszólalt a készülék. Szemüveget nem vitt magával a parkba, ahova minden délután kisétált, hogy friss levegőt szívjon, ha csak tehette. A lépcsőházban azonban már félhomály várta, nem ment olyan egyszerűen, hogy beletaláljon a zárba a kulccsal. Főleg, ha közben még a telefon is sürgette, élesen sivított bele a ház csöndjébe emlékeztetőként, mennyire lassabban megy ma már minden, mint régen. Azt hitte, mire végre szabaddá válik az út és bejut, már abba is marad, nem ér oda időben, de szerencséje volt. Igaz, cserébe mehet vissza és takaríthatja fel a koszt maga mögött, amit végigvitt a lakáson, míg elért a nappaliban álló vadonatúj készülékhez. Még a lánya hozta neki pár hónapja.

Próbálta rábeszélni valami mobilra. Azt mondta, ma már mindenkinek ilyen van, de őt nem érdekelte. Szerette azokat a dolgokat, amik már hozzánőttek, nem szívesen ismerkedett meg újdonsággal, pláne, ha nem is értette, mire az a sok gomb azokon a mobilokon, amit az unokája sorra mutogatott neki, amikor meglátogatta. Minden látogatáskor egy újabb szerkezetről áradozott, ő meg bólogatott csak megértően, mint aki érti is, amiről a fiú csacsog. Valójában azonban teljesen távol állt tőle minden ilyesfajta újítás. Inkább csak élvezte, ahogy hallgathatja az unokát, cserébe még akár a telefonokról is mesélhetett neki órákig, ha épp csak arról volt hajlandó. Márpedig sok választása nem volt, vagy a telefonok vagy a számítógépes játékok. Mosolygott, ahogy eszébe jutott a legutolsó találkozás. Annyira nem értett semmit abból, amit Palkó magyarázott, hogy a végén a fiú már csak kacagott rajta.

Még mindig mosoly bujkált a hangjában, amikor végre a kagylót sikerült felemelnie és a füléhez tartania.

- Halló!

- Szervusz! De örülök, hogy elcsíptelek otthon. Rég nem beszéltünk, gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy vagy.

Lerogyott a telefonos asztalka melletti karosszékbe. Ez a beszélgetés nem lesz rövid, már sejtette előre.

- Köszönöm, jól vagyok! - mondta a telefonból hallatszó hangnak. Nem volt szükséges, hogy bemutatkozzon a másik, ismerte a hangját régről jól, mostanában is időnként beszéltek, bár nem volt jellemző, hogy ez rendszeres lett volna.

Nem kellett, hogy elmondja, ki volt ő, való igaz, de azért bosszantotta az a magabiztosság, ami a férfit mindig is jellemezte, hogy benne fel sem merült, esetleg valaki nem ismeri fel a hangját, vagy csak egyszerűen az illem kívánná úgy, hogy a köszönést bemutatkozás kövesse.

- És te? - kérdezett vissza udvariasan mégis.

- Minden a szokásos, tudod.

S már kezdte is a sorolást, hol tartottak a dolgai, kivel hogy alakult a viszonya, mik bántották, mik foglalkoztatták, mik bosszantották mostanában.

Hallgatta, néha belehümmögött, de több reakcióra igazán nem is volt szükség. Nem értette, mire való egy olyan egyoldalú beszélgetés, mint ez az övék, ahol tulajdonképp válaszolnia sem igazán kell.

Hátradőlt, megadta magát a sorsnak, hogy az elkövetkezendő hosszú percekben itt ülhet és a férfi monológját hallgathatja.

A szóáradat csak folyt a fülébe a kagylón keresztül, ő időnként bólintott, hiába nem látta a másik, épp magát nyugtatta ezzel, mert érezte, ahogy a gondolatai irtózatos gyorsasággal száguldottak vissza, múltbéli önmagához.

Kristálytisztán kirajzolódott előtte egy kép. Mosolygott magában, ahogy felidézte a napot, amikor az történt.

Tinédzser évei elején járhatott. Önbizalma nem volt, kinézetre teljesen átlagosnak volt mondható. Ahogy az mindenki mással lenni szokott ebben a korban, teljes mértékben elégedetlen volt önmagával. Végtagjaival sose tudott igazán mit kezdeni, melle már nőtt, ez zavarta sokszor, legjobb volt karba tett kézzel eltakarni, haja sokszor szénaboglyára emlékeztetett. Szép ruhákra, cipőkre nem futott a családjának. Egy szó mint száz, nem fordultak meg utána a fiúk az utcán. 

Ama bizonyos napon ült a padon gondolataiba mélyedve, amikor megjelent előtte Ő. Magas volt, izmos, már ránézésre is magabiztos és a legszebb ifjú, akit valaha látott. Az utcájukban lakott, ismerte már látásból. Ismerte és csodálta messziről. Most azonban egészen közel volt hozzá a fiú, egy könyvbe mélyedt, nem vett tudomást a külvilágról. Ez kapóra is jött, hiszen így volt alkalma zavartalanul átadni magát a szemlélődésnek és az áhítatnak. Nézte, csak nézte a profilját oldalról, és itta be a látványt magába, ahogy csak bírta.

Úgy érezte, fényévekre voltak ők ketten egymástól. A fiú, akinek látványától a nők elalélnak, és ő, aki leginkább a szürke kisegér kategóriába tartozott. Mindig zavarta ez a skatulya, de képtelen volt tenni ellene. Nem tudta, mit tehetne, hogy ebből kitörjön.

A fiú egy pillanatra felnézett, rá is rápillantott, de csak amolyan futólag, természetesen nem ismerte fel, nem volt ismerős neki. Konstatálta, hogy a busz, melyre vártak, még mindig nem érkezett meg, így volt ideje továbbra is olvasni, vissza is fordította a tekintetét a kezében lévő könyvre és a külvilág abban a pillanatban megszűnt számára.

Ült akkor ott a padon, és nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, mennyire sajnálja magát, mennyire igazságtalan az élettől, hogy őt egy ilyen fiú soha nem veszi észre, soha nem hozza úgy a sors, hogy az útjaik valaha keresztezzék egymást, mint ahogy talán egy regény lapjain ez megtörténhetne. Az élet nem regény. A valóság sokkalta kopárabb.

Nagyot sóhajtott, tudomásul vette, hogy neki ez adatott meg. A közeledő busz láttán felpattant és felszállt rá. A fiú követte. Viszonylag közel voltak egymáshoz ott is, így nem tudott megálljt parancsolni magának, pillantása vissza-visszatért rá. Egy helyen szálltak le, ballagtak a közös utca felé, de mintha különböző bolygókon éltek volna, akkora volt a távolság köztük.

- Jó újra hallani a hangod - hozta vissza a jelenbe a férfi.

- Bárcsak lenne még egy esélyem nálad, most ügyesebb lennék, nem baltáznám el, ebben biztos vagyok.

- Én is - válaszolta erre minden meggyőződés nélkül. Nem tudta, így lenne-e vagy sem, nem is érdekelte igazán.

Újra elmosolyodott. Mennyire nevetséges volt így utólag visszatekinteni.

Pár évvel a buszos találkozás után belőle szép fiatal lány lett. Már többen is megfordultak utána, ahol csak megfordult. A fiúnak az utcából szintén szemet szúrt. Egy időben még kapcsolatban is álltak egymással. Komolyra is fordulhatott volna, ha a fiú nem szúrja el. De az örökös füllentéseivel, megbízhatatlanságával csak azt érte el, hogy megharagudott rá és kiadta az útját. Nem volt szüksége ilyen társra. Olyanra, aki nem igazán becsülte meg, aki nem volt boldog már csak attól is, hogy vele lehet.

Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy ennyi év után még mindig hall felőle. Hogy hiába a hosszú évek, még mindig a megbánás hallatszott a hangjában, ha kettejükről beszélt a férfi.

Mindkettőnek lett családja az évek során, mindkettő megözvegyült, mégsem érzett magában egy csepp vágyat sem most, hogy esetleg újra érdemes lenne a férfi felé nyitni.

A múltjának egy lezárt fejezete volt már csupán. Volt sok szép emléke vele kapcsolatban, de igen, akadtak csúnyák is.

Ám ami a legfontosabb, nem dobogtatta meg a szívét, mint régen. Nem hallgatta áhítattal minden mondatát, és egészen egyszerűen nem is hiányzott neki, ha nem hallott róla hónapokig.

Persze, kedvelte. Ha beszéltek, szívesen meghallgatta, de csak mint régi jó barátot.

Mennyire furcsa volt most visszagondolni a régi önmagára, mely tele volt kétellyel, miközben átélte, hogy mennyit változott a világ, mennyit változott ő maga is vele együtt.

Hirtelen elfogta a vágy, hogy üzenjen a régi önmagának. Annak a hitetlen kislánynak, aki még nem is sejtette, mennyi minden jó és szép vár rá az életben, csak mert nem bízott benne, hogy az neki is kijárt.

Öntudatlanul már nyúlt is a telefon melletti papírtömbhöz, keze toll után kutatott és firkálgatott, míg a vonal másik végéről a monológ a továbbiakban is monoton zúgás volt csak.

- Nos, ha nem tudunk találkozni, akkor engedd meg, hogy valamikor megint felhívjalak. Mondjuk, jövő héten?

- Persze, rendben - válaszolta és ekkor vette észre, hogy valóban írt a papírra, nem csak firkálgatott. Milyen nevetséges. Ki hallott még olyat, hogy valaki magának üzengessen? Vissza a múltba?!

Összegyűrte a papírt, belesüllyesztette a kardigánja zsebébe, miközben búcsúzkodtak, és visszatette a kagylót a helyére.

Ballagott ki az előszobába, hogy levesse a cipőjét, amikor csöngettek. Odament az ajtóhoz és kíváncsian nyitotta ki.

- Csókolom, Klárika néni! - a szomszéd kislány volt. Nagy kerek szeme csak úgy sugárzott a szemüvege mögül.

- Szervusz Eszterkém! Mi járatban vagy errefelé? Bejössz megint? - kérdeze és már lépett is félre, hogy beengedje. Kedvelte nagyon a kislányt. Ha szülei nem voltak otthon, ha sokáig dolgoztak, sokszor jött át hozzá beszélgetni. Olyankor teáztak, sütött neki süteményt, és hallgatta, épp milyen könyvet olvasott el legutóbb, melyről lelkesen beszámolt neki. Magányos kislánynak tűnt, bár soha nem panaszkodott. Eleven, érdeklődő, nyílt szívű gyermek volt.

- Nem, ma nem tudok, még rengeteg leckém van. Csak hallottam, hogy haza tetszett jönni. Az előbb volt itt a postás, hozott egy csomagot, átvettem, azt adom oda és már megyek is vissza tanulni.

- Értem. Akkor majd máskor. Viszont figyelj csak, a parkban járva találtam egy érdekes követ neked, elhoztam, be tudod tenni a gyűjteményedbe - húzta ki zsebéből az említett követ, s nyomta a kislány kezébe.

- Köszönöm szépen! - mondta hálásan a kislány és már indult is vissza saját lakásuk felé.

Becsukta az ajtót mögötte és mosolyogva a söprűért nyúlt.

A kislány is belépett a lakásuk ajtaján, ment egyenesen a kavicsgyűjteményéhez és tette volna be a csodaszép követ a többi mellé, amikor meglátta, hogy egy papírdarab tapadt a kő oldalához. 

Kissé gyűrött volt. Kisimította és rápillantott az üzenetre. 

Úgy döntött, a kövek mellé teszi.

"Higgy magadban!"

* * * 

Fenti írás megjelent a Régiségeknek oldalán is.

Körbenézett még egyszer. A padló csillogott-villogott, az ablakokon a fény el tudott volna csúszni, ha arra járt volna, de mára már nem fenyegette a napfényt ez a veszély, visszavonulót fújt, átadta helyét az éjszakának. Már csak a Hold lesett be a függöny résein. A frissen mosott és felaggatott függöny résein.

A vacsora épp most lett kész, a tűzhely szélén várta a bevetést, amikor végre az asztalra kerülhetett. Tervei szerint ez nemsokára be is következik majd. Órájára pillantott, mely a kandalló párkányán hevert. Ma nem akart semmi feleslegeset magán érezni. Épp csak a legszükségesebbet kapta magára az imént. A kevesebb több alapon végül rábeszélte magát, hogy ezt a régi neglizsét magára kapja. Igazából valami újat kellett volna vegyen inkább, ez már régi lemez, nem is ment ez a szín a szeméhez igazság szerint, de mivel kifutott az időből, nem jutott el beszerezni egy újat. Azzal engesztelte magát, hogy cserébe lemondhatott a bugyiról. Azért mégse legyen már túl sok a cucc!

Gyorsan felgöngyölte még a harisnyákat is, de jó, hogy még volt rá ennyi ideje! Így lesz az igazi, bólintott csak úgy magának elismeréssel.

Rúzst igazítani, pirosítót felkenni, hajat elfésülni, gyorsan, gyorsan, már nem sok ideje maradt.

Huh, egészen izzadt már a tenyere is.

Mi lesz itt?!

A Holdat nézte. Nem sütött igazán erősen, meg kellett még gyújtania rögvest egy gyertyát. Nem is baj, a gyertyák jók. Legyen hát gyertyafényes a vacsora. Akkor viszont a függönyt be kellene húznia. Vagy mégse? Hogy a jobb?

A kandallóban a tűzifa roppanása zökkentette ki mélységes dilemmájából. Rakott gyorsan a tűzre is. Még pont maradt annyi ideje.

A fa ugyan először kicsúszott a kezei közül, a parázs majdnem kipattant a szőnyegre, de még épp időben sikerült mindent megzaboláznia és a helyén tartania. Fa és parázs a kandallóban, szíve, mely nem mellesleg készült kiugrani, még a mellkasában.

Ez az! Menni fog!

A harisnya csúszni kezdett lefelé. Lehet, hogy át kellene cserélnie? Volt valahol egy necc is neki, nem jobb lenne az ilyenkor? Már indult volna a fiókhoz kotorászni, de rájött, elég balga ötlet lett volna most még leállni ilyesfajta részletkérdéseknél, mert az ajtó abban a szent pillanatban kivágódott.

Bammm! Zengett bele a fal, a ház, de még a függöny is össze-vissza suhogott a háta mögött.

- Hát megjöttél? - kérdezte, bár nem ismert a saját hangjára se, annyira reszketeg volt. Megköszörülte gyorsan a torkát és nekifutott még egyszer:

- Végre! Már nagyon vártalak!

A férfi egyenesen beléfúrta a tekintetét, hosszasan végigmérte tetőtől-talpig, majd még visszafelé is. Végül úgy ítélhette meg, egy fejbólintást megér a látvány, ám ennél több reakciónak híján maradt.

Öles léptekkel haladt beljebb a lakásba, lábával lökte be az ajtót maga mögött a tokjába, mely a falról való visszapattanás után nem csukódott be rendesen. Nem tudhatta az ajtó, hogy ennél kevesebb is elég volt már a szekrénynek, hogy kivívja a ház urának rettenetes haragját.

Az sem volt véletlen tehát, hogy most is egy mordulás kísérte a fenti mozdulatot.

Az ajtónak nem volt mit tenni, engedelmeskedett és ott maradt a helyén.

A férfi célba vette a szoba közepén álló széket, mely az asztal egyik oldalán állt és leült rá.

A nő, aki az előző jelent alatt még egyik lábáról a másikra állt, ekkor mint akit puskából lőttek ki, egyenesen repült a férfi felé.

A férfi felemelte jobb kézfejét - a fejét nem! -, ezzel a fél mozdulattal parancsolt megálljt a repkedésnek.

Az asszony, tanulva a szekrény esetéből, már bölcs volt, lelassította lépteit. Hiába volt sietős, uralkodott magán. Ha ez az elvárás, nincs mese, tette, amit kell.

Lábujjhegyen érkezett meg hát végül az asztal mellé. Félig lecsukódott szemhéja alól leste a reakciót, mennyire mehet most messze. Meg kell-e itt állnia, elmehet-e egészen a székig, netalántán még tovább?

Ismét egy bólintás. Na jó, egy fél. De ez elég is lesz most!

Idejében kapcsolt és nem rohanta le a férfit, kecsesen lépett oda elé. Épp le akart volna ereszkedni az ölébe, ekkor azonban a férfi elkapta a derekát, lerántotta magához. Lábai hirtelen a levegőben össze-vissza kalimpáltak, mire a férfi leszorította az egyiket, de a másikat sikerült átvetnie mindkettejük lába felett. Össze se tudta még szedni magát meg a gondolatait, már érezte, ahogy az az erős kéz - de mennyire erős és határozott, borsózott a háta a napközben többször is az emlékektől, ahogy időről időre felelevenítette az érintését-, szóval a fent említett kéz most nem csak emlékeiben, teljes életnagyságban belemarkolt a combjába. Ujjak nyoma maradt a finom és érzékeny bőrön. De nem számított. Imádta, hogy amikor nem voltak együtt, ezek a nyomok megjelölték őt hosszú időre. Ugyan nem mutogatta comjait senki másnak - már csak az kellett volna, az lett volna az utolsó tárlat azon a helyen -, mégis tisztában volt azzal, hova is tartozik és kihez.

Szerette ezt az érzést. 

Szüksége volt erre az érzésre!

Bal kezét laza mozdulattal a háta mögé helyezte, végigsimított a férfi alkarján. Jó ég, csak úgy dagadtak ott is az erek! Végig a kézfejen, melyet ha álmából felkeltik, akkor is képes lett volna lerajzolni, annyiszor nézte ámulattal, az ujjak hegyéig, mire végre megállapodott a fémes tárgyon.

- Az marad, ahol van - dörrent fel a mély, rettentő férfias hang, mely csakúgy, mint máskor, most is elérte a hatását és a nő beleremegett.

A lélegzete először elakadt, majd szakadozóvá vált.

Lehet, hogy nem kellett volna az utolsó hasábokat a tűzre hajítani, mert úgy érezte, olvad le róla a hálóing. Saját bőre túl szűknek bizonyult, szeretett volna legszívesebben kibújni belőle és eggyé olvadni a férfival. Minél közelebb lenni hozzá. Belélegezni az illatát, a leheletét. 

Mélyen a szemébe nézett. Teljesen elveszett. Össze kellett volna szednie a gondolatait, de egy értelmes mondat nem sok, annyi sem suhant át a fején, amikor az éjfekete szempár belelátott egészen a lelke legmélyéig.

- Mi az? - kérdezte a férfi, de a nő továbbra se tudott szabadulni a szempártól, az izmos felsőtesttől, mely majd' szétfeszítette az atlétát. A nadrágtartó is oldalra kényszerült szigorúan, nem volt lehetősége átszelni a széles mellkast. A vállak szélesek voltak, a felkar, ha befeszítette, kétszeresére duzzadt. A combok a feneke alatt mintha gránitból lettek volna, a két kéz szorítása a combon és a csípőn nem engedett továbbra se.

A nő ajkait gyorsan megnyálazta, teljesen kiszáradt szája, torka, mindene - ám kizárólag csak deréktól felfelé.

- Tehát? - kérdezte ismét a férfi. Hangja igazolta egyre növekvő türelmetlenségét.

- Tessék? - zökkent ki a nő. Ennek eredményeképp kicsit hátra is hőkölt, mely mozdulat megbillentette a férfi kezében tartott fegyvert.

- Azt mondtam, az marad! - a parancs nyilván nem váratott magára egy másodpercet sem.

A nő élesen szívta be a levegőt, megmoccanni nem mert.

- Nem tennél kivételt csak egyszer? - próbálkozott búgóra fogni a hangját.

- A kedvemért?

A férfi úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát.

- Kérlek!

- Nem!

Ebben az egy szóban benne volt minden véglegesség, kikezdhetetlenség.

- Oké - remegett kissé a nő hangja.

- Ahogy szeretnéd.

Idegesen körbejártatta a tekintetét a szobán, ajkait harapdálta, kereste a szavakat.

- Készítettem vacsorát, látod? Persze, hogy látod, hülye kérdés volt - kért bocsánatot azonnal és sietve folytatta.

- Ha tele lesz a hasad, esetleg megbeszélhetnénk ma este valamit. Arra gondoltam, kinyitunk egy üveg bort, letelepedünk a szőnyegre és összebújunk, esetleg felteszünk zenét is és...

- Megbeszélni? Valamit?

Igazán nem lehetett róla elmondani, hogy a szavak embere lenne.

A fegyver a háta mögött megmoccant a markában.

A nő nyelt egy nagyott és folytatta.

- Biztos vagy benne, hogy nem lenne az - intett szemével a háta mögé - jobb helyen az asztalon vagy a polcon?

Ahogy ránézett az állkapocsra, mely iszonyatos sebességgel feszült meg, rájött, talán mégiscsak ejti ezt a témát ma estére.

- Gyere, mindjárt kihűl az étel!

Indult volna a konyha irányába, hozta volna ki a tálakat, ám még addig se jutott el, hogy egy fél centire megemelkedhessen abból az ölből, melyből más alkalommal ki se kívánkozott volna. Vasmarokkal szorították lefelé. Úgy érezte, kivételesen egy kis távolságra lenne szüksége.

Mikor rájött, ezt nem kapja már meg, felnézett.

- Megbeszélni? Valamit? - hangzott el újfent.

Nos, nem könnyítette meg a másik a dolgát, annyi szent.

- Igen.

- Mondd!

- Talán később kicsit alkalmasabb lenne. Tudod, vacsora után, kényelmesen, amikor...

- Mondd!

Oké, nagy levegő, menni fog ez, sima ügy - mondogatta magának. Ha elégszer elmondja, talán még a végén el is hiheti ő maga is.

Összeszedte magát.

- Tudom, hogy jó ez így nekünk együtt, meg kerek, meg szép, meg idilli.

Ismét felnézett, reakciókat várt.

... volna. 

De gondolhatta volna. Folytatta hát.

- Nem is tudom, tényleg, hogy történhetett. Illetve persze, hogy tudom - viháncolt immáron - de hát valahogy mégiscsak megtörtént és most már nem igazán tudok mit tenni.

Visszatért inkább a komoly, megfontolt, meggyőző verzióhoz és úgy fejezte be:

- Egyszóval megtörtént.

A férfi önmagához képest higgadtan hallgatta idáig, de miután rájött, ennél többet már nem hall, ha nem biztatja, ebből meg nem igen hámozta ki, miről is beszélgetnek éppen, megemberelte magát és azt mondta:

- Mi?

- Ja, hát azt nem mondtam volna? Pedig akartam. Tulajdonképpen azzal akartam kezdeni. Nem értem, hogy felejthettem ki pont ezt a részt.

A fém hidegsége a hátában fel-le kezdett csúszkálni.

Fogytán volt minden türelem.

- Egyszóval gyereket várok. Gyerekünk lesz!

Világvége. Földrengés. Villámcsapás. Körül-belül ezek a gondolatok futottak át az agyán, amik megmenthették volna szorult állapotából.

De a föld nem nyílt meg alatta, a Hold fénye továbbra is tompán világított és ő még mindig a férfi ölében csücsült.

Vagyis eddig ott ült, de most hirtelen lecsúszott és ha nem kapja maga alá a lábait, a földön végzi.

- Apa leszek??

- Nos - kezdett bele a nő a válaszba - igen, ezt próbáltam épp elmagyarázni.

- Lehetnél kicsit ügyesebb - vetette oda foghegyről a férfi.

- Nem bánod? - kérdezte félénken a nő.

- Tudom, hogy ez kissé kizökkent. Hidd el, engem is meglepett, de nagyszerű apa leszel - biztatta férjét az asszony, bár közben a szeme önkéntelenül is a fegyverre tévedt. Gyorsan elkapta.

A férfi szintén lepillantott a szóban forgó pisztolyra, kicsit megemelte, meglengette és hümmögött hozzá egy sort.

- Akkor el kell ezt jól zárnunk - lendített egy utolsót a fegyveren, majd a fiókba helyezte.

- Mit mondtál, mi a vacsora? 

***

a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/249-kreativ-iras-kep-alapjan-59

- Bocsánat!

Csend.

- Hallod? Elnézést!

Csend, és csak még nagyobb csend.

Elek nagyot sóhajtott. Mázsás súlyként nehezedett lelkiismeretére a megbánás. Odakullogott a kerítés tövében szögegyenesen álló párjához. Fejét próbálta a vállára hajtani, általában ez a kisfiús mozdulat segíteni szokott neki kikeveredni a katymaszból. Ám nem ez alkalommal. Elli továbbra is az égre emelte tekintetét, és tudomást sem vett róla.

Újabb próbálkozás: Elek orrával bökdösni kezdte felesége tarkóját. Gondolta, hátha...

De nem jött be. Elliről ez az engesztelő mozdulat is lepattant.

Elek a csillagokhoz, a holdhoz és minden égitesthez imádkozni kezdett szorult helyzetében, hátha valahonnan kap valami isteni jelet, mely elhozza számára a megbocsátást.

Elli profilját vizsgálta. Szöges ellentétben állt az övével. Míg magát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhette volna lágynak, puhának, Elli minden szúrósságával együtt is maga volt a nőiesség maga. Órákig képes volt elnézegetni őt napfényben, holdfényben, csillagfényben egyarányt. Soha el nem unta volna.

A szíve mélyén bizonyos volt abban, hogy Elli is hasonlóképpen érez. Csak valahogy nehezére esett néha ezt felé is kimutatni.

De szavak helyett a tettei beszéltek sokszor. Amikor fáradtan hazaérkezett a nap végén a barkácsboltból, Elli piros kockás köténnyel a derekán - épp sütésből érkezett általában - boldogan ugrált elé. Elek felkapta, körbepörgette, megcsókolta, és csak utána ültek le a legelső helyre, ami csak adódott, hogy elmeséljék, mi minden történt velük aznap.

Elek a vásárlók fárasztó kérdéseire panaszkodott általában, de Elli csak legyintett és jókat mosolygott a történeteken. Az asszony legújabb receptjeinek eredményeiről számolt be. Sokszor, amikor már kifogytak a szavakból, csak ültek a lócán, nézték a csillagokat.

Mint most.

Csak valahogy azokban a közös csillagnézésekben több volt az összhang kettejük között. Jelen pillanatban fagyos volt a csend.

Elek nem bírta sokáig, ha Elli haragos volt. Olyankor igyekezett elbohóckodni a dolgot. Ha Elli meg is orrolt rá valamiért, pár percnél tovább már képtelen volt megtartani mérgét, ha Elek igazán bevetette minden tehetségét. Persze, tisztában volt vele, hogy Jancsi a szomszédból sokkal hajlékonyabb volt nála, két lábával még spárgát is képes volt csinálni, Elek abból hozta ki a maximumot, ami adott volt, ő a fejenállásban jeleskedett. Ezt senki el nem vitathatta tőle! Már épp készült volna derékból meghajolni újfent, amikor megpillantotta Elli szeme sarkából kibuggyanó kövér könnycseppet.

Ajaj! Nagyobb volt a baj, mint gondolta.

Szöget ütött a fejébe, hogy ezúttal valami más módszerhez kell folyamodnia.

Megpróbálkozott hát valami komoly dologgal, az igazsággal.

- Elli, kérlek, hallgass meg! - kezdte volna, de a nő mereven, szigorúan csakis a Holdat nézve azt mondta neki:

- És pont ma?!

Nos, igen. Ezen nem lehetett mit szépíteni, való igaz. Hatalmas hibát vétett, tudta jól.

- Igazán nem akartam! - védekezett. - Nem tehetek róla, tudod, ez olyan automatikus dolog.

- Micsoda???? - csattant fel Elli, és most már igazán ránézett Elekre.

Ó, jaj! Azt gondolta volna, képtelenség ezt a szorult helyzetet még fokozni? Fatális tévedés áldozata volt akkor eddig.

Cselekednie, de legalábbis beszélnie kellett minél előbb és minél okosabban, nincs mese.

- Nem úgy értettem!

- Hát hogy? - préselte ki a szavakat a fogain keresztül Elli.

- Úgy értem, hogy persze, előfordul az ilyen másokkal, de velem természetesen nem! Ugyan már, hova gondolsz? Hiszen itt vagy nekem te!

Elli hüppögésbe kezdett.

Úgy tűnt, ez a magyarázat nem igazán állta meg a helyét. Elek tehát jobban rákapcsolat.

- Elli, ha egy pillanatra is vetted volna a fáradtságot, és megnézted volna te is magadnak, ahelyett, hogy engem vizslatsz, te is nyilvánvalóan felfedezted volna, ami mindenkinek ezer, mit ezer, millió kilométeres körzetben szemet szúr, hogy a nyomodba se érhet.

- Ugyan már! Ha nem esett volna ki a szemed, akkor te lennél az, aki észrevehetted volna, én is megnéztem. Láttam!

- Mit láttál, mondd!

- Sokkal karcsúbb nálam! Sokkal, érted??

És már zokogott.

Jesszus! Ez nem lehet igaz! A férfi képtelen volt elhinni, hogy valóban itt tartanak már megint.

- Ide hallgass, Szög Elek! Nem véletlenül álltam ott az oltárnál napra pontosan egy évvel ezelőtt. Biztos voltam magamban. Magunkban! Még az idióta neved is felvettem, mert ez volt a legnagyobb kívánságod. De látod, én ennyire szeretlek, megtettem érted, pedig a húgaim azóta is csúfolnak miatta rendesen.

- Elli, drágám, ezt ugye nem mondod komolyan?! Nincs semmi baj veled! - próbált Elek visszakanyarodni az eredeti problémához, mert már kissé szédült a hirtelen témaváltástól.

- Vastag a combom!

- Ugyan már! - vágta rá Elek hihetlen gyorsasággal.

- A csípőm is! Felszedtem az utóbbi időben. Ha sütök valami újat, megkóstolom, de már alig nyelem le, félek, az is a fenekemre megy, mint a karácsonyi beigli.

- Miket beszélsz itt össze-vissza? - de Elli addigra már lendületben volt, meg se hallotta.

- A mellem nem elég nagy - hangzott el a végső érv.

Igaz, Elek a másodperc töredékének töredékéig habozott csak, míg a kérdéses testrészt szemügyre vette, de Ellinek több se kellett.

- Tudtam!! - vágta rá, és a kétségbeesés szakadéka a mélybe rántotta. Elek tehetetlenül nézte zuhanását.

- Szeretlek! - már csak erre futotta tőle, minden más ötlet cserben hagyta.

Elli felemelte a fejét.

- Komolyan?

- Ühüm.

- Combok, csípő, fenék ellenére és mellek nélkül?

- Szög Elli, figyelj jól rám! Neked van a legszebb pillantásod, a mosolyod, ha megtalál, átmelegít egész napra, míg húzom odabent az igát. A kedvességed, melegséged határtalan, sütni pedig messze földön senki nem tud úgy, mint te.

- No, ez mondjuk igaz! - adta meg magát Elli, és könnyes szemét Elek vállába törölgette.

Elek úgy érezte, a hetedik mennyország kapui nyíltak meg hirtelen előtte.

- Olyan butus vagy - mondta az asszonynak.

- Hé, vigyázz a szádra! - rótta meg Elli, de már nem volt erő a szavai mögött.

Megnyugodott.

- Gyere, üljünk le egy kicsit erre a fára, olyan szép este van!

- Elek?

- Hm?

- Láttad? Olyan fura alakok járkálnak errefelé ma este. Világít még a szemük is.

- Igen, észrevettem.

- Nincs jobb dolguk? Szólni kéne nekik, hogy menjenek máshova, ez a mi helyünk!

- Gondom lesz rá, Elli!

- Derék egy szög vagy te mégiscsak.

Az asszony egész ellazult.

- Azért félek tőlük kicsit - vallotta be halkan.

- Bújj ide, majd én megvédelek!

A háttérből a kerítés halkan susogta az éjszakai szellőnek:

- Gyerünk, fiúk! Lobbantsunk egy kis lángot nekik!

A szellő azonban csitította:

- Csss! Van ott tűz elég! 

***

a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/248-kreativ-iras-kep-alapjan-58

Október 31-ére virradt a nap. Lányunk ezen a napon kellett volna megérkezzen. Így szólt legalábbis minden adat a terhességi lapon, így számolta ki az orvos, így számítottam én magam is. Már csak az volt a kérdés, a gyerek hogy állt hozzá a kérdéshez.

Reggel 7h-er volt időpontom az orvosnál. A férjem bevitt a kórházba vizsgálatra. Azzal búcsúztunk, hogy elviszi a fiunkat a nővéremhez, én a vizsgálat után odamegyek érte és együtt hazamegyünk.

Akkorra már nagyon vártuk a kislányt. A terhesség a legvégén már nem egy leányálom. Fáj itt, szúr ott, nyom amott. Aludni nem lehet, pihenni nehéz, a hólyagomat vagy rúgja vagy nyomja, szaladgálok a wc-re. Egy szó mint száz, vártam a végét.

A férjem csak annyit kért, bármikor szülhetek, csak ne október 31-én, mert fontos megbeszélése van, nem beszélve arról, hogy a céges autót is aznap venné át.

De hiába vártuk, a gyereknek nem akaródzott kijönni előbb.

31-én, pénteken tehát integettem a családom után és mentem be reggel a vizsgálóba.

Az orvosom megnézett, ránézett a lapomra is, majd közölte velem, irány a szülőszoba.

Mondtam neki, hogy ez nem annyira jó ötlet.

Rámnézett. Láthatóan bővebb magyarázatra várt, így hát megadtam neki.

Folytattam hát, elmagyaráztam, a férjemnek nem annyira alkalmas a mai nap a szülésre.

Az orvos úgy döntött, valószínű nem vagyok beszámítható, mert többé inkább nem nézett felém. Úgy gondolta, csak viccelhetek, ezért tette tovább a dolgát, előkészült.

Pedig...

Kimentünk a folyosóra, leültetett, amíg felvette az adataimat. Amíg ő a papírmunkát intézte, finoman elkezdtem érdeklődni, mert őszintén, nem igazán értettem.

Mondom:

- Nincs is még fájásom.

Mire ő:

- Már eléggé kitágult a méhszáj. Két ujjnyira.

- Aha - mondtam, mint aki teljesen érti, de abszolút mértékben értetlen maradtam.

Múltkor, a fiamnál is voltam így, akkor még hazaküldött estére, hogy ezzel még nyugodtan várhatunk másnapig.

Újabb magyarázattal szolgált.

- Kétujjnyi és kétujjnyi között is van különbség! - kezdte elveszíteni a türelmét.

- Most már elvékonyodott teljesen a méhfal, ha hazaküldöm, pár órán belül rohanna vissza. Nem egyszerűbb akkor már itt maradni?

Behúztam fülem-farkam és némán vártam meg, amíg végez az adatokkal.

Orvosok jöttek-mentek a folyosón. Az egyik leállt egy kicsit beszélgetni, kedves akart lenni, megérdeklődte, hogy velem mi a helyzet.

Mondtam neki, köszönöm kérdését, én éppen szülök.

Magasra szaladt a szemöldöke, ám csupán csak annyit jegyzett meg, hogy elég jól viselem a dolgot. Nevetve válaszoltam neki, hogy néha lehet mázlim is az életben.

Nagy nehezen felkerültem a szülőszobára, addigra a férjem is odaért. Természetesen előtte riadóztattam, hogy itt az idő, én megpróbáltam mindent, de nem bírtam lebeszélni senkit, eldöntött tény, ma szülünk és kész!

A telefonban hallhatóan nem volt feldobódva, mert még ezt a szívességet se vagyok képes megtenni, hogy legalább még egy napig összeszorítom a fogam (illetve lábam) és bent tartom azt a gyereket.

Bevackoltuk magunkat az egyik szobába. Felfektettek az ágyra, rámkötötték a CTG-t és elindult a várakozás. A CTG semmit nem mutatott. Sehol egy fájás, sehol egy összehúzódás. Az uram leült mellém egy székbe és kiteregette az újságjait. Úgy ítélte meg, el fog olvasni párat, mire ezzel ott végzünk. A szülésznő néha ránk nézett.

Amikor már jó ideje nem történt semmi, kedvesen megérdeklődtük, milyen gyakran van műszakváltás, vajon hány szülésznőt "fogyasztunk el", mire a gyerek kibújik. Mondta, ő még marad egy ideig, ne aggódjunk.

Tisztázzunk valamit! Én nagyon nem bírom a fájdalmat. Így hát adott volt az is, hogy amikor megkérdezték, kérek-e epidurált, akkor rávágtam, nem kérdés, jöhet! Bekanülöztek így engem, de gyógyszert még nem lőttek belém. Minek? Fájás még a kanyarban se volt.

Így teltek múltak a percek: férjem újságokkal felszerelkezve a kisszéken, én csövekkel mindenhol az ágyon, a szülésző időnként arrajárva, kedvesen mosolyogva.

Körül-belül két óra múlva is így talált minket. Akkor már azért majdnem elköszönt, hogy lassan azért mégiscsak lejár a munkaideje, lehet, mégsem ő lesz az, aki végigkísér ezen az úton minket.

Amikor már elkenődtem volna, megjelent ismét az orvosom. Megvizsált. Elámulva hallgattuk közösen a szülésznővel a diagnózist: már öt ujjnyira tágultam.

Aha! Szuper? És a fájások? No, azok sehol. Még mindig.

Kezdtek csodámra járni. Itt egy nő, aki ennyire jól viseli a fájdalmakat, hogy itt ül és vigyorogva szül. Mondtam, ezt nagyon benézték, tuti nem rólam beszélnek, mert nézzenek csak ide, itt vannak a csövek bizonyítékul, én készültem, kérem, amint kicsit is fáj, én biztosan fogok szólni!

Mindenesetre a személyzet elég mókásnak találta a helyzetet. Már készültek könyvet kiadni rólam. Az első nő, aki fájdalom nélkül hozza világra a gyerekét.

Aha! Bárcsak?!

Orvosom távozás előtt még annyit mondott, most elmegy ebédelni, de nem lesz messze.

Vigyorogva utánakiáltottam, nem fogjuk megzavarni a nyugalmát itt mi ketten: a baba és én, ahogy ez kinézett.

Aztán ahogy az a nagy könyvben meg van írva vagy legalábbis olcsó komédiákban: orvos sehol, első fájás viszont telibe betalált.

Rövid leszek, csak annyit mondok: nem volt kellemes.

Azonnal ugrasztottam a férjem. Most van itt az ideje, hogy az anaszteziológus beadja a csodaszerét, mert ez így nekem annyira nem vicces.

Férjem ment. Majd ahova eltűnt, ott is maradt. Én meg szépen fájtam. Természetesen nem épp csendesen. Mert azért a mosolyogva szüléstől igen messzire kerültem addigra már.

Pár perc nem épp leányálom után jött a férjem, hogy nem találja az aneszteziológust. Mondtam, akkor most induljon még egy körre és ne is merészeljen visszatérni nélküle. Igen, tudom, eléggé messze voltam már addigra a békés, türelmes énemtől.

Évek múlva, legalábbis érzetre ennyinek tűnt az a pár perc, mire visszatértek. Orvosságot belém lőtték, én magam pedig vártam a csodást, a hatást, hogy na, majd nekem innentől kezdve már milyen jó lesz.

Akkora ért vissza a szülésznő. Nem, végül nem volt műszakcsere, hisz az események addigra igencsak felgyorsultak. Mondta, hogy az orvosnak a második emeleten kellene lenni, de már végigfutott az egész szinten, elment máshova is, sehol nem találja.

Néztem közben az aneszteziológusra, hogy azt sem értem, miért fájok, nem kellene végre hogy hasson az epidurál?

Közben üvöltött a szülésznő, a gyerek fejét látja, hol az orvos?

Az aneszteziológus magyarázta nekem, hogy ő elsőre csak egy próbát nyomott belém, hogy reagál rá a szervezetem, most meg már nem tud többet beadni, mert már olyan fázisába ért a szülési folyamat. A férjem telefonja természetesen ezt az időpontot választotta, hogy csörögjön. Bár elég csúnyán néztem rá, mégis felvette. Ha lett volna erőm, ordítottam volna legszívesebben. Foglalkozzon velem, kit érdekel a telefon, kit érdekel, ki mit akar tőle. Én itt vagyok, én fájok!

Aztán amikor nem tette le, hanem még lelkesen mosolyogva mesélte nekem is, hogy képzeljem, a kolléga átvette az új kocsit és miket tud, rájöttem, nincs mese, minden erőmet össze kell szednem, mert ha nem kiabálok, nem veszi észre magát egy férfi, hogy lehet, nem a legalkalmasabb időpontot választotta csacsogásra.

Így hát kifejtettem nemtetszésemet. Már amennyire ez akkor ott tőlem telt:
- Tedd le!!!!!!

Férjem elég meglepett képpel engedelmeskedett.

Az utolsó pillanatban befutott az orvos is, így a szülésznő nem marad magára, amikor a lányunk megérkezett. Bár nem sietett megindulni, meg kell hagyni, a végére eléggé belehúzott. Nem telt el egy óra se az első igazi fájástól és már a hasamra is tették.

Megért mindent, ami addig történt. Meg még többet!

Füst keringett a levegőben, por és tördelék hullt ezerfelé a magasból. Golyók repkedtek el süvítve a füle mellett, kicsit távolabb a bomba fél perccel ezelőtt csapódott be a környék legmagasabb épületének legfelső szintjébe. Zúdultak le a téglák sebesen a felhőkarcoló tetejéről, alulról pedig a tömeg veszett kiabálása fokozta még jobban a káoszt.

Kibírhatatlan őrjöngés vette körül mindenfelől. A nép fejvesztve menekült, amerre látott. Az áramvonalas járművek már jó ideje nem moccantak, az ő idejük leáldozott a kettővel ezelőtti becsapódáskor. Bal lábával félrelökött egy kezet, melyből a vér csak úgy fröcsögött. Nem bírta a vért! Már csak az kéne, hogy a gyomra, ami máskor vasból volt, megadja magát. Némi biztos pont nem jönne rosszul a mai nap. Amúgy is olyan borzalmasan indult.

Szemei egyre kevésbé engedelmeskedtek. Hunyorgott, de az sem segített. A fene vinné el ezt a sok füstöt és gázt, teljesen tönkreteszi a látását ezzel!

"Bummmm!"

Remek! Oldalra kapta a fejét, mi a nyavalya volt most meg az, ami váratlanul érte. Elvileg nem kellett volna a robbantások közepén mindenen keresztülmásznia. Ám ismét felvillant előtte a reggel, ami balul indult, ugye, szóval már meg sem lepődött azon, hogy ismét rögtönöznie kellett. A fülei csengeni kezdtek. Kezdett nagyon elege lenni az egészből.

Valami gépfegyver került az útjába, majd miután azon, meg a halott katonák egymásra felhalmozott tömegén átverekedte magát, elérte a kitűzött célt.

Várt.
Majd tovább várt. Ez volt a feladata.

Mondjuk, ebben valóban remekelt, kivételes nyugalommal és türelemmel áldotta meg a sors.

A büdös életbe! Elfelejtette a kenyeret, basszus! Basszus! Pedig megígérte Péternek, hogy gondja lesz a bevásárlásra ma. Sikerült nekik az ágyban ébredezve pont ezen összekapniuk. Péter váltig állította, megvan az a jó szokása, hogy a kenyérért rendszeresen vissza kellett szaladnia. Meg is sértődött ő erre annak rendje és módja szerint. Hisz nem volt ennyire reménytelen eset. Fájt, hogy folyton ezzel bosszantotta. Erre nem ez történt most is?

Hirtelen nagyon melege lett a sisakban. Folyni kezdett róla a víz a tarkóján. A homokszemcsék, mert a szúrás a szemében már ehhez kezdett fogható lenni, elviselhetetlenné vált. Lehajtotta a fejét, hogy körözzön egyet vele, legalább valahogy valahol enyhítsen a rossz közérzetén. Bár maga sem tudta, mit segít a tarkókörzés, ha nem lát, nem hall és izzad, mintha kemencét bújtattak volna a védőöltözete alá.

Hopp, még idejében eszmélt, gyorsan egyenesbe hozta ismét a tekintetét. Vagyis ami még abból annak volt nevezhető. S ahogy a feladata diktálta, várt.

Aha! Ott van! Szúrt egyből szemet neki a Másik. Ott jött. Mit jött? Vonult végig az utca túlsó oldalán, szálfa járása igencsak jellegzetes volt. Álmában felismerte volna. Már hogyne tette volna, amikor hetek óta minden áldott nap őt figyelte. Néha csak távolból, néha egészen közelről, ahogy a helyszínek lehetővé tették. Elnézte, ahogy a kezeivel szélsőségesen gesztikulált, mélyből jövő nevetésétől a hátán felállt a szőre. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy milyen rikácsolásba csapott, ha csak megszólalt. Komolyan úgy vélte, ez kell ide? Hogy ezzel hódítja meg a világot?

Bár ha jobban belegondolt, valami lehetett benne, hiszen már egész közel járt ahhoz, hogy ez a világmeghódítás létrejöjjön.

Nem értette. Meg volt róla győződve, hogy ő ér legalább ennyit, ha nem többet. Nevetése, beszéde, mozgása sokkalta kecsesebb, nőiesebb volt. Csípője ráadásul még kerekebb, mellei még nagyobbak voltak. Tényleg fel nem foghatta, miért mégis ez az áthidalhatatlan szakadék kettejük között, amitől Sipos teljesen vak az ő értékeire.

Szinte biztosra vette, hogy a munkán túl is volt némi közük egymáshoz. Ez azért sok mindent megmagyarázna!

Jelet kapott. Elindult! Dühében még jobban kiegyenesedett. Vállait hátrahúzta, ahogy csak tudta, hadd lássák, micsoda adottsága van neki. Kettő is! Lábait enyhén keresztezve tette egymás elé, így gyakorolta ki a tükör előtt. Járása ilyetén formáján fenekét is jobban tudta riszálni. Szerencsére sikerült ma a magasabb sarkú csizmát megkaparintania és belebújnia, ez kivételesen az ő javát szolgálta. Legalább egy valami ma. Fejét magasra emelte és nekiindult.

Mögötte a tankok már elvégezték aznapi feladataikat, takarodót fújtak, csendesen várakoztak további sorsukra. Nem úgy ő. Vonulás kell ide? Tessenek akkor idenézni, megy ez neki is! Ha ez kell, legyen! S vonult! Szinte lebegett a föld felett, annyira igyekezett megmutatni, mit tud. Nem csak várni képes türelmesen, tud menni is, haladni céltudatosan, épp ahogy a feladat mindig megkívánta.

Ha észreveszik, ha lehull végre a fátyol a szemük elől, rádöbbennek, mennyire bolondok voltak, amiért kettejük közül mindig a Másik kápráztatta el őket hamis fényével. S mennyire méltatlanul viseltettek vele, aki pedig képes bármire. Bármire, amit elvárnak, amit kérnek, amivel megbízzák!

Ujjait szétnyitotta, talán még jól is jöhet ez a mozzanat, fenyegetőbb lehet így a lénye. Lám, tud ő improvizálni is, meglep ő ma mindenkit!

Másikkal a feszítővasat szorította magához, olyan esetlen volt vele. Próbált ő korábban ellenkezni, nem kell az a felszereléshez, de nem hallgatott rá a kutya se. Elmondta a véleményét, bólogattak, amíg morgott, majd intettek, hogy induljon is egyből, nem volt idő a részletekre. Vagy csak egész egyszerűen nem érdekelte őket az ő kecsességének ezúton történő hátráltatása. Ki érti ezeket?

Szeme sarkából feltűnt neki, hogy a Másik kiszúrta. Hm! Somolygott a bajsza alatt. Ideje, hogy végre fenyegetésnek vegye. Fejét gyorsan kicsit lejjebb hajtotta. Végtére is úgy kellett tűnjön, mintha ez az egyenes hát, kinyújtott ujjak, testhez szorított vas, lábai magassarkúban történő pontos elhelyezése a szemétben a földön mintegy véletlenszerű egybeesés lenne, nem megtervezett, kiszámított cselekvés.

Egy hirtelen becsapódástól megmerevedett. Aztán zsák módjára a földre zuhant. Sajnos kecsességének minden formáját nélkülöznie kellett.

Itt a vége!

Csend és némaság. Mozdulatlanság és merevség.

Sokáig semmi nem történt.

Újabb csattanás.

Fejét óvatosan megmozdította. Láthatóan minden rendben volt! Lassan, ahogy tudott csak,  feltápászkodott. Nem kellett volna kihagynia tegnap este azt az aerobic órát!

De ez csak egy átsuhanó gondolat volt a fejében, mert közben érezte, hogy ma összejött! Megmutatta! Hozta a figurát! Ez lesz az igazi áttörés!

- Hé, te, Kiscsillag! - hallatszott nem messze mögüle Sipos félreismerhetetlen hangja. Hátrafordult megnézni, ki volt ma az a szerencsés, akivel szóbaállt. Nem látott maga mögött senkit.

- Te, te! - intett hívogató mód a kezével felé Sipos. Felé?

- Gyere csak!

Térdei kissé megrogytak, de annak a Másiknak a szemei villámokat szórtak, melyek éles késként csapódtak a hátába, ezt tisztán érezte. Ez erőt adott.

- Igen?

- Téged már láttalak itt máskor is, ugye?

- Igen. Itt vagyok már 23 napja és 11 órája. Mindig, ahogy csak kérte!

- Nagyszerű, nagyszerű! - mondta erre Sipos és az állát vakargatva belenézett jegyzetibe. Felemelte a fejét, majd megismételte:

- Nagyszerű!

Nem megmondta?! Végre! Észrevették! Kiemelték! Most majd jön az igazi, a nagy, a mindent megváltoztató, sorsfordító feladat!!

Sipos megszólalt:

- Ott! Nézd csak azt a dombot! - bökött fejével a jelzett irányba.

- Ahol azok a sátrak vannak felállíva. Látod? Na, ott legyél holnap reggel 7h-kor! Ne késs! - dörrentette még hozzá teljes mértékben feleslegesen, hiszen ő sosem késett sehonnan.

- Jó kis nap lesz. Meghalsz újra!

Távoztában megpaskolta még a vállát. Azután odavetette az út szélén veszteglő fazonnak:

- Fricikém, azt a létrát tűntessétek már el onnan, nincs semmi keresnivalója ott, ezerszer megbeszéltük. Nem értem, miért nem lehet rendesen dolgozni?! - csóválta a fejét alátámasztva ezzel nemtetszését.

- Kiscsillag? - fordult oda most a jobbjára teljes acélkék szerelésben odaérkező furskához.

- Te jössz! Ééééés! Felvétel indul! Csapó!

***

a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: 

https://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/247-kreativ-iras-kep-alapjan-57